A liberális médiacsapda

A patinás, hosszú évtizedekre visszatekintő napilapok a nemzeti kulturális örökség részei.

A magyar újságíróknak nem volna szabad csodálkozniuk ezen, hiszen nagyjából hasonló történt több százezer munkavállalóval a rendszerváltozás után privatizált munkahelyeken. A külföldi tőkés – ritka kivételtől eltekintve – vastagon kihasználta, hogy saját anyaországával szemben nálunk nincsenek szakszervezetek, és a munkavállalói jogokat félre lehet söpörni. Sok olyan újságíró veszíti el most a munkáját, aki annak idején maga is avíttnak, a szabad versenyt akadályozónak ítélte a szakszervezeti mozgalmat. A nyugati demokráciák akkor sem álltak ki a magyarországi szakszervezeti jogok mellett, elfogadták, hogy cégeik félgyarmati módszereket vezessenek be a kelet-európai leányvállalatoknál. Végső soron persze minden nemzet maga felel a sorsáért, és a magyar demokrácia jövője is alapvetően rajtunk múlik.

A Népszabadság betiltása kapcsán gazdaságinak álcázott magyarázkodások is elhangzottak. Ezeket sokan és világosan megcáfolták már. Legkézenfekvőbb cáfolat, hogy ha a laptól a vesztesége miatt kellene megszabadulni, akkor a tulajdonos érdeke annak eladása volna. A lap megjelentetésének azonnali leállítása arra utal, hogy a cél az ellenzéki újság elhallgattatása, és nem az üzleti veszteség csökkentése volt. De a nyomtatott politikai napilapok esetében amúgy is ostobaság elvárni azt, hogy az újságot kizárólag a vásárlói és előfizetői tartsák el. Ez ugyanolyan lenne, mintha valaki azt szorgalmazná, hogy a politikai pártokat és a választási kampányokat kizárólag a párttagdíjakból lehessen fedezni. Sajátos módon a napilapok veszteségeit felrovó politikusoknak eszükbe sem jut, hogy visszafizessék az állami költségvetésnek a pártjuk, alapítványuk, frakciójuk, kampánygépezetük számára kifizetett százmilliókat.

Az Egyesült Államokban, amely a szabad verseny elvére épül, a napilapok bevételeinek átlagosan 20 százaléka származik az eladott és előfizetett példányokból. A többit részben a hirdetések, részben a kiadó egyéb bevételei fedezik. Ugyanis a komoly kiadók számára presztízskérdés egy tekintélyes napilap megjelentetése. És hosszabb távon üzleti érdek is, hiszen egy jó újság szellemi és politikai tekintélye átsugárzik a kiadó egyéb termékeire, sőt a tulajdonosának társadalmi státusára is. Legalábbis olyan országokban, amelyek a polgári tekintély, és nem parancsuralom elve alapján működnek.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de a rendszerváltás táján Magyarországon is elhangzott az a javaslat, hogy a négy országos politikai napilap kapjon költségvetési támogatást önállósága megőrzésére. Ez a modell Svédországban a mai napig kiválóan működik, és biztosítani tudja, hogy legyenek a különböző politikai irányzatokat megjelenítő, de ugyanakkor a pártoktól független újságok. Egy lap politikai irányultsága ugyanis jó esetben nem jelenti azt, hogy kritika nélkül támogatnia kell a nézeteihez közelálló párt minden döntését. A patinás, hosszú évtizedekre visszatekintő napilapok ráadásul ugyanúgy részei egy nemzet kulturális örökségének, mint a színházak, egyetemek, utcai emlékművek, amelyek költségvetési támogatását szerencsére még nem szokás vitatni. Talán mondani sem kell, hogy a négy politikai napilap önállóságának megteremtésére szolgáló terveket annak idején éppen a liberálisok vetették el, a mindenható szabad piacra hivatkozva.

A sors kegyetlen bosszúja, hogy az illiberálisnak is nevezett sötét, antidemokratikus politikai erők szinte mindenütt az agyonliberalizált szabad piacnak köszönhetik előretörésüket. A brexitre sohasem került volna sor, ha a kizárólag üzleti alapon működő, részben külföldi tulajdonban levő, a felelős újságírással nyíltan szakító tömeglapok nem uszítanak évtizedeken át az Európai Unió és a magunkfajta kelet-euró­paiak ellen. A Közép-európai Egyetemen (CEU) néhány napja egy neves amerikai professzor és médiakutató, Viktor Pickard tartott kiváló elő­adást ezzel a címmel: Donald Trump az elüzletiesedett média terméke. Hosszan és meggyőzően beszélt arról, hogy a média totális kiszolgáltatása a nyers üzleti érdeknek hogyan vezet szükségszerűen a demagógok előretöréséhez és a demokrácia meggyengítéséhez. Bizarr volt látni a teremben azokat az egykori SZDSZ-es médiapolitikusokat, akik annak idején ránk is ezt a szabad piaci modellt erőltették. (Az akkori Fidesszel szoros szövetségben.)

Orbán Viktor szívesen beszél a hazai vállalkozók támogatásáról és a külföldi tőkével szembeni fellépésről. Ehhez mérten elég különös, hogy mind az Origót, mind a Népszabadságot egy-egy nyugati cég segítségével herélte ki, illetve tiltatta be. Biztosak lehetünk benne, hogy az osztrák és a német tulajdonosok nem puszta szívességből követték Orbán utasításait. És kormányaik sem ingyen hunynak szemet azért, hogy cégeik Kelet-Európában nyíltan szembemennek a Berlinben és Brüsszelben ismételgetett, demokratikus szövegeléssel. A Fidesz-kormány velünk, adófizetőkkel fizetteti meg ezt a piszkos alkut is.

A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. De hasznos lenne, ha az Orbán-kormány minden ellenzője egyetértene abban, hogy a korlátlan állami kontroll és a korlátlan szabad piac egyaránt ellentétes a valódi demokráciával. Minél több, a kormánytól és a külföldi tőkétől egyaránt független hazai vállalkozásra, szellemi műhelyre, nonprofit médiumra volna szükségünk a demokratikus közélet lassú újjáépítéséhez. Valóban szabadon választani csak ott lehet, ahol mindenkinek lehetősége van a sokoldalú tájékozódásra, a többszínű médiához való hozzáférésre. Ennek leg­alább részbeni támogatása ugyanúgy közösségi feladat, mint például a közoktatás finanszírozása.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP)