E kivételezett lapokhoz a Magyar Kalapból dől a pénz, aminek az a célja, hogy legyen már némi arcélük, de az istennek se sikerül a profilélezés, pedig tele a raktár kaszakővel. Kirúgott, megkörnyékezett, anyagiakért vagy egy remélt biztonságérzet miatt átigazolt újságírók tömege föl-alá járkál az újságok közt. Jobboldali megy a kevésbé jobboldali laphoz, de mire odaér, az már mintha baloldali lenne. Utcára tett baloldali újságíró elindul valamerre, és ha szerencséje van, fölveszik a kinyírt vagy a Magyar Kalap médiabirodalomba átédesgetett jobboldali újságírók megüresedett helyére. Így végre mindenki az lehet, amit az immáron teljesen tanácstalanná tett, jóhiszeműen rosszmájú olvasó feltételez róla: kriptojobboldali baloldali, vagy kriptobaloldali jobboldali. Irányzékukat eldobált lapok kóvályognak összevissza törött árbóccal a nagy vitorlásversenyen.
Az új projekt szerint nem állhatnak föl és nem alakulhatnak ki műhelyek; ha még valahol akad ilyen, vagy a kiszivattyúzott levegő ellenére kialakult, akkor „fölindulnak testvéri tankok” szerteaprítani olvasótáborát. Az évtizedes munkával a semmiből megteremtett, majd pár hónapos veszett rombolással tönkretett médiabirodalmak birtoklásáért ringbe szállnak a vérprofi zombik. Összefonódik a szocializmus politikai erőszakossága (annak elosztási elvei nélkül) a kapitalizmus kíméletlenségével (annak szabadságigénye nélkül). Többé nem alakulhatnak ki lapprofilok: pfuj, kapitalista tempó. Megszűnnek a belső kontrollok: pfuj, szocialista tempó. Fogyatkozó olvasótáborok dühösen morgolódva szakadt gyöngysorként szétperegnek. Az olvasó már nem aszerint választ, mit szeret jobban, hanem hogy mitől undorodik kevésbé. A balliberális oldal piros szegfűt ültető migránsokról álmodik, s reméli, hogy pártjai máma már nem hasadnak tovább. A jobboldal utolsó leheletéig bízik a politikusaiban. Ebből kiválnak a szkeptikus kevesek, akik már csak a politikusok utolsó leheletében bíznak. Az értelmiség eközben csöndben elvérzik a vérprofi zombik uralta nagy médiahecc színpadán.
