Hillary Clinton és Kelet-Európa

Ha Clinton lesz az elnök, a magyar–amerikai politikai kapcsolatokban valószínűleg fokozódhat a nyomás és mellőzés.

Az amerikai elnökválasztás célegyenesbe jutott. Egy hónapon belül kiderül, hogy ki az Egyesült Államok új elnöke. A szakértők túlnyomó többsége – magam is – Hillary Clinton demokrata elnökjelölt győzelmét várja.

A nemzetközi kérdésekre a megszokottnál nagyobb figyelem irányul a választási kampányban, nem kis mértékben Donald Trump republikánus elnökjelöltnek köszönhetően, aki alapjaiban kezdte ki azokat a külpolitikai elveket, amelyekben eddig kétpárti egyetértés volt Washingtonban. Ha elnökké választják, milyen külpolitikai kurzus várható Hillary Clintontól, Barack Obama első külügyminiszterétől Oroszország és Kelet-Európa irányában?

Azt, hogy Oroszországban és Kelet-Európában mekkora politikai súlyt fektetnek az amerikai elnökválasztásra, jól mutatja, hogy több térségbeli ország vezetője már kinyilvánította preferenciáját a két elnökvárományossal kapcsolatban. Vlagyimir Putyin orosz elnök Trumpot szeretné elnöknek, akit „briliáns és tehetséges politikai személynek”, az elnökválasztási kampány „abszolút vezéralakjának” tart. A NATO keleti szárnyán Orbán Viktor miniszterelnök szerint „Trump volna a jobb Európa és Magyarország számára” elsősorban az illegális bevándorlás és a terrorizmus megfékezésére, valamint az amerikai demokráciaexport föladására vonatkozó álláspontja miatt. Bohuslav Sobotka cseh miniszterelnök viszont úgy véli, Clinton elnöksége alatt „Amerika hatékonyabban szavatolná európai szövetségeseinek a biztonságát és a transzatlanti együttműködés fönntartását”.

Milyen globális külpolitikai vonalvezetés várható Clintontól, ha megválasztják? Ennek megítéléséhez négyéves külügyminisztersége és az elnökválasztási kampányban elhangzott mondatai nyújtanak hasznos támpontokat. Külügyminiszterként sokat beszélt az „okos hatalom” koncepciójáról, amely a „kemény” katonai erő (beleértve az azzal való elrettentést) mellett magában foglalja a „puha” hatalmi eszközök – hagyományos diplomácia, gazdasági és humanitárius támogatás, kulturális befolyásolás és civil társadalmi kapcsolatok – széles skáláját, a kívánatos kombinációt mindig az adott külpolitikai helyzetre alakítva. Nem sok kétséget hagyott afelől, hogy e rugalmas koncepciót ő hozta be az Obama-kormányba a csődöt mondott Bush-doktrína helyébe, amely egyoldalú amerikai fellépést testesített meg, beleértve a megelőző katonai csapást közvetlen nemzetbiztonsági veszély észlelése esetén.

Clinton szinte vallásos meggyőződéssel beszél Amerika „kivételességéről” és „morális példaképéről” a világban. Júniusi külpolitikai programadó beszédében így szólt: „A világ népei ránk figyelnek, és tőlünk várják, hogy vezessük őket a nemzetközi porondon… Mi vagyunk a földkerekség utolsó és legjobb reménye.” Nem nehéz elképzelni, hogy Vlagyimir Putyin vagy éppen Orbán Viktor mit érzett e szavak hallatán. Még a Washington Post is a „múlt századba valónak” minősítette Clinton idealisztikus, erősen értékalapú külpolitikai vízióját, amelynek megvalósításában a „kemény” hatalom vinné a prímet. Annál is inkább, mivel az Obama által követett konfliktuskerülő, „puha” kurzus nagyon szerény külpolitikai sikereket hozott Amerikának. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben Clinton több fontos világpolitikai kérdésben – beleértve Szíriát – elhatárolta magát Obamától. Hangsúlyozza a védelmi kiadások újbóli növelésének szükségességét az Egyesült Államok világméretű katonai fölényének és elrettentő erejének megőrzésére.

George W. Bush alatt az orosz–amerikai kapcsolatok mélypontra zuhantak, különösen Oroszország 2008-as grúziai inváziója után, amikor Washington először döbbent rá, hogy Putyin nemcsak siránkozik a Szovjetunió elvesztése miatt, de apránként tesz is ellene, ahol éppen alkalom kínálkozik. Szörnyű politikai műszóval a volt birodalmi periféria „újraszovjetizálásának” nevezik ezt Washingtonban.

„Újraindítás” (reset) volt a fő éke az Oroszországgal szemben megfogalmazott új stratégiának, amelyet Nehéz választások (Hard Choices) című könyvében Clinton saját koncepciónak tekint, és amelyhez sikerült megnyernie Obama elnököt. Az „újraindításban” az volt az új, hogy az érdekellentétekben terhes területek helyett azokra a témákra helyezett nagyobb hangsúlyt (például az atomfegyver-arzenál csökkentése, nemzetközi terrorizmus, az iráni atomprogram féken tartása), amelyekben a két nagyhatalom érdekei találkoztak.

A nemzetközileg kevésbé tapasztalt és engedékeny hajlamú Dmitrij Medvegyev orosz elnök idejében a „reset” többnyire sínen volt. Clinton nem hiába kedvelte Medvegyevet. Sikerült tető alá hozni az új Start egyezményt a stratégiai fegyverek kétoldalú korlátozásáról, Moszkva csatlakozott az Irán és Észak-Korea elleni nyugati szankciókhoz, és Amerika nem akadályozta meg a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezethez való orosz csatlakozást. 2012 tavaszán – Clinton utolsó külügyminiszteri évében – azonban Putyin visszaült az elnöki székbe. „Újra hideg szél fújt keletről” – írja Clinton. A kétoldalú kapcsolatok széles sávban romlásnak indultak – még jóval azelőtt, hogy 2014 tavaszán Moszkva annektálta a Krím-félszigetet, és szervezetten támogatni kezdte a kelet-ukrajnai szakadárokat. Jóllehet ekkor már nem Clinton volt a külügyminiszter, az amerikai kongresszusban sokan őt hibáztatták Ukrajnáért, mert szerintük a „reset” túlságosan fölbátorította Putyint.

Választási kampányának külpolitikai programja – a kötelező általánosságokon túlmenően – vajmi keveset árul el arról, hogy elnökként Clinton hogyan viszonyulna Vlagyimir Putyin Oroszországához. Némi támponttal szolgál azonban az, amit a „resetből” kiábrándulva külügyminisztersége utolsó napjaiban tanácsolt bizalmasan Obamának: „Le kell állnunk az új kezdeményezésekkel. Ne legyezgessük tovább Putyin hiúságát azzal, hogy túlzottan magas szintű figyelmet szentelünk neki. Ő csak az erő és a határozottság nyelvén ért.” Washingtonból követve az amerikai politikai mozgásokat, véleményem szerint Clinton elnökként markánsan keményebb vonalat vinne az amerikai érdekeket sértő orosz „hatalmi terjeszkedés” visszaszorítására, mint amit Obama elmúlt nyolc évében láthattunk. Például az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást valószínűleg jelentősen növelné és újabb szankciókat szorgalmazna Oroszország ellen a kelet-ukrajnai katonai beavatkozás folytatódása, netán erősödése esetén. Szíriában az amerikai–orosz szembenállás minden bizonnyal tovább szélesedne. Clinton soha nem rejtette véka alá Obama passzívnak tartott Szíria-politikájával kapcsolatos aggodalmait. Elnöksége esetén a repülési tilalmi övezetek (orosz repülőgépekre is vonatkozó) bevezetése szinte borítékolható; ezt már külügyminiszterként is szorgalmazta Obamánál. Valószínűsíthetők a Kreml által támogatott Aszad-rezsim katonai létesítményei elleni célzott amerikai légicsapások, sőt a rezsimváltást célzó mélyebb beavatkozások is. Elnökként végrehajtaná azt, ami külügyminiszterként nem sikerült neki.

Bár külügyminiszterként Clinton – Szlovákia és Románia kivételével – valamennyi kelet-európai országba ellátogatott, egészében véve gyér figyelmet fordított a térségre. Nincs jele annak, hogy elnökként lényegesen másképp cselekedne. Még Lengyelországot – a régió középhatalmát – sem kezelte súlyának megfelelően. A figyelmét főként Oroszország, a Közel-Kelet és egyre inkább Ázsia kötötte le. Clinton külügyminisztersége alatt történt 2009-ben, hogy Washington – erős orosz nyomásra – lemondott a Lengyelországba és a Cseh Köztársaságba tervezett előretolt rakétavédelmi rendszer („rakétapajzs”) telepítéséről, amit a két ország kormánya úgy értelmezett, hogy Washington „beáldozta” a térséget az orosz–amerikai kapcsolatok javítása oltárán. Ekkor hangzott el Radoslav „Radek” Sikorski lengyel külügyminiszter keserű kijelentése: „Az amerikai–lengyel szövetség értéktelen, sőt káros, mert a lengyeleket a hamis biztonság érzésébe ringatja.”

A rakétatelepítés mellett az energiabiztonság volt az a kérdés, amelyben Clinton ténylegesen fókuszált Kelet-Európára, és amivel sikerült is komolyan aláaknázni a Kreml és a Gazprom stratégiai számításait a térségben. A tekintélyes Richard Morningstar személyében nagykövetet nevezett ki az orosz földgázvezetéktervek meghiúsítására és az alternatív, Oroszországot kizáró gázellátási rendszerek támogatására. Végül az Európai Bizottsággal karöltve sikerült is az előrehaladott állapotban lévő, Putyin személyes projektjének is tekintett Déli Áramlat vezetéket megtorpedózni, amelyen keresztül a Gazprom a Fekete-tenger alatt, Ukrajna megkerülésével, Dél-Európán keresztül szállított volna földgázt Kelet-Európába, közte Magyarországra.

Ha volt ország, amelyre Clinton az átlagosnál kicsit jobban figyelt Kelet-Európában, az Magyarország volt. Ez nem kis mértékben Tom Lantosnak, a tekintélyes, magyar származású demokrata kongresszusi képviselőnek volt köszönhető, akivel 2008-ban bekövetkezett haláláig Hillary Clinton személyes barátságban volt. Nem véletlen, hogy Budapestet külügyminiszterként a Tom Lantos Intézet megnyitása alkalmából látogatta meg 2011 nyarán. Clintonnak már van kialakult politikai kapcsolata Orbán Viktorral. Külügyminiszterként kifejezetten erős politikai nyomást gyakorolt a magyar vezetésre, vaskosan beleszólva a belpolitika számos kényes kérdésébe az alkotmányozástól kezdve a média- és vallástörvényen keresztül a bírósági rendszerig. Az elért eredménnyel aligha elégedett, amit közvetve férje, Bill Clinton júniusi kiszólása is sugallt Magyarország „putyinizálódására” vonatkozólag. Ha Hillary Clinton lesz az elnök, a magyar–amerikai politikai kapcsolatokban valószínűleg marad a status quo, sőt a nyomás és mellőzés még fokozódhat is. A Potomac partján a Clintonhoz közeli politikai elit úgy látja, hogy a meglévő rossz állapot meghaladásához a labda a magyar térfélen pattog. Ezért nem csoda, hogy Orbán Viktor szívesebben látná Donald Trumpot a Fehér Ház gazdájaként jövő januárban.

A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza