Mese egy buszpályaudvarról

Szalagátvágás, polgármesteri beszéd, államtitkári köszöntő.

A jegyirodában ülő munkatárs is elégedetlen, hiszen folyamatosan olyasmit kérdeznek tőle az utasok, amire ő is csak keresi a választ. Néha be is telefonál a régiós központba emiatt. Össze is szedi minden panaszát, és elhatározza, hogy akárki van a vonal végén, rázúdítja miden búját, baját. De hiába durálja neki magát, a kagylóból olyan közönyös hang szól ki, hogy minden reményét elveszíti. A régiós központ valamivel kényelmesebb irodáiban jelentősen nagyobb összeget kereső hivatalnokok ugyanis azt gondolják, hogy egy kisvárosi jegyirodában ücsörgő munkatársnak nem kell mindent tudnia. Ettől aztán elege lesz, és elkezdi számolni, hány napja van a nyugdíjig. Előre kacag rajta, hogy majd ő is ingyen fog zötyögni a buszon. Ezt el is mondja szinte mindenkinek, de azt már csak a legközelebbi barátainak vallja be: azért is várja, hogy végre otthagyja a buszpályaudvar jegyirodáját, hogy soha többé ne kelljen hallgatnia a büfés siránkozását.

Elege van ugyanis belőle, hogy ennek az alaknak mindenről csak a pénz jut eszébe. Ez még nem is lenne akkora baj, de mást se csinál egész nap, mint beáll a jegyiroda elé, és dicsekszik vele, hogy milyen húzásokkal tudja legjobban megrövidíteni az utasokat. Kiszámolta például, mennyi vizet kell adni a ketchuphoz, hogy ezt senki ne érezze meg az ízén. Rájött aztán arra is, az előző napról megmaradt hamburgerzsemlét hány másodperccel kell tovább melegíteni a mikrohullámú sütőben, hogy frissnek hasson. És persze dicsekedett azzal is, hogy amikor a sógora „odaát” járt – bökött a fejével kelet felé –, hozott étolajat is. Feleannyiba kerül, mint az itthoni, ötször annyi alkalommal lehet sütni belőle. Noha az a kisváros nem számított egy gasztronómiai fellegvárnak, azt azért érezték az itteniek, hogy a buszpályaudvar büféjében valami elképesztően pocsék az étel. Úgyhogy nem vásároltak ott többet, ezért aztán a büfés is összecsomagolt egyszer, és vett egy jegyet valahova, csak oda természetesen. Jót mosolygott magán, amikor megkordult a gyomra, és automatikusan megindult a saját, lelakatolt büféje felé.

Egy idő után már csak napi két busz indult el a pályaudvarról, egy hajnalban és egy éjszaka. Az összefirkált épületen pedig megjelentek az álláshirdetések. Itt lehetett jelentkezni például annak az államtitkárnak a térkőgyárába, aki valamikor egy választási kampány hajrájában, szalagátvágással, polgármesteri beszéddel, államtitkári köszöntővel átadta a létesítményt.