A Batthyány térnél szálltam fel a HÉV-re. Későre járt, az üléseket csak szellősen foglalták el az utasok. Nem is néztem, hová ülök, csak felcsaptam a könyvemet, és olvasni kezdtem. Aztán amikor bevágódtak az ajtók, és nagy zöttyenéssel megindult a szerelvény, önkéntelenül kinéztem az ablakon. A rideg állomás távolodó képére halványan rávetült a velem szemben ülő lány sziluettje. A belső sarokba húzódott, sálja, fülhallgatója és telefonja mögé bújva. Halkan szipogott, és látszott rajta, hogy valószínűleg a fél estét végigsírta. Erőtlenül matatott a zsebében, elővett egy félig használt zsebkendőt, kifújta az orrát, majd újra a telefonjára meredt. Néha meg olyan kétségbeesett tekintettel pillantott ki az ablakon, hogy kedvem lett volna megszólítani: ne sírj utána, nem érdemli meg.
Csak bámult kifelé a koszos ablakon, félig öntudatlanul hol eltette, hol meg elővette a telefonját. Régi üzeneteket olvashatott valakitől – ilyenkor mindig megtelt a szeme könnyel, a cseppek pedig finom csíkokat hagyva gördültek le az arcán. Szép arca volt egyébként, ez a sírás duzzadt-pirosas maszkján is átsejlett. Ahogy a nagy-nagy fájdalom is, amelynek efféle szokatlanul nyílt felvállalásától egyébként egyáltalán nem lett emberi méltóságában kevesebb. Egyszer találkozott a tekintetünk, de valószínűleg nem is látott engem.
Jó lett volna legalább a szememmel elmondani neki, hogy sajnálom. Hogy elnézést kérek annak a nevében, aki miatt most könnyezik, és minden férfitársam nevében is, aki miatt huszonéves lányoknak sírni szokás. Tőle és minden nőnemű lénytől, akin keresztülléptünk, átvertünk vagy elhagytunk. Mert a női lélek gyönyörű, és mi nem vigyázunk rá. Mert oly sokszor mi tehetünk róla, hogy – miután megannyi sebet ejtünk rajtuk – szívük védekezésül páncélt ölt, vagy egészében megkeményedik, mint az acél.
A lány bizonytalan mozdulatokkal kicipzározta táskáját, amelyet fél kézzel az ölébe szorítva tartott, és erőtlenül kotorászni kezdett benne. Újabb zsebkendőt húzott elő remegő kézzel, újabb orrtörlés következett, újabb ablakon kibámulás, és mély sóhajok. Szokás az érzelmek ilyen súlyos megélését női gyengeségnek tartani. Tényleg női – de nem gyengeség. A gyengébbiknek nevezett nem ugyanis csodálatos érzékenység birtokában van. Akkor is, ha éppen saját veszteségének súlyát éli meg akkora intenzitással, hogy megszűnik körülötte az egész szerelvény, és szégyenérzet nélkül állja mások tekintetét. De akkor is, amikor mások vesztesége ösztönzi együttérzésre – nem véletlen, hogy mindig a nőt látjuk sürögni-forogni az elesettek körül. És sokszor nem válogat, az őt megalázó módon hátrahagyó férfi után éppúgy zokog, mint az igazinak gondolt után, akitől csak a csillagok szerencsétlen együttállása sodorta el.
Ha van női princípium, akkor ez lehet az: a minden csapást kiálló, mélységes érezni tudás. Ez színtiszta érték, amit gyengeséggé csak az azt kihasználók aljassága tesz. Emiatt válnak keménnyé a női szívek, és ezért növeszt némelyik még tüskéket is, hogy árthasson, hogy visszaadhassa a sebeket. És ahogy korábban nem válogatott érdem szerint, hogy kire pazarolja érzéseit, úgy annál sem nézi, bűnös-e vagy ártatlan, akibe a tüskéket döfi.
Ha mondhattam volna még valamit a lánynak, nem kértem volna, hogy ne sírjon. Mert ha ilyen mélyen meg tudja élni a fájdalmat, akkor még nem keményítették meg a lelkét. Einsteinnek – ha tényleg mondott ilyet – nem volt igaza a méhekkel kapcsolatban. Nem az apró rovarok kipusztulása hozná el az emberiség végét. Hanem ez. A lélek, különösen a női lélek eldurvulása.
