Ottomán (re)víziók

Diplomáciai bonyodalmat okozott egy Erdogannak tulajdonított nyilatkozat.

Erdogan az utóbbi időben egyre harciasabb hangot üt meg, kifogásolva, hogy a NATO-tag Törökországot nem vonják be jobban a Moszul felszabadításáért indított hadműveletbe. A nyáron meghiúsított puccskísérlet után pedig több beszédében is utalt azokra a döntésekre, amelyekkel az utolsó ottomán parlament 1920-ban kijelölte a birodalom határait. Szeptember végén Erdogan nagy nyilvánosság előtt kesergett az első világháborút lezáró 1923-as lausanne-i békeszerződés felett, amelynek értelmében Törökország elveszítette Irakot, Szíriát és Ciprust – ellenben megtarthatta Kelet-Trákiát, Isztambult és Szmirnát. A békeszerződésre a kemalisták győzelemként, az iszlamisták viszont a törökök Trianonjaként tekintenek. Erdogan korábban az égei-tengeri szigetekre utalva a következő kérdést tette föl: „A török tengerpartról átkiabálhatunk a görög szigetekre, az ott élők pedig tisztán hallják a hangunkat, hát miféle győzelem ez?”

A revizionista gondolatokat politikai ellenfelei a török elnök krokodilkönnyei­nek tartják, hangsúlyozva, hogy csak az elmúlt tizennégy évben – amióta Erdogan a hatalom közvetlen közelébe került – tizenhat kisebb égei-tengeri szigeten húzták fel a görög lobogót, mert az ankarai kabinet képtelen volt megvédeni a nemzet érdekeit az egyébként kopár, kietlen, vajmi kevés gazdasági haszonnal kecsegtető sziklaképződményeken. A török elnököt emellett sokat bírálják az állami apparátust átszövő korrupció miatt, valamint azért, ahogyan az iszlám vallással mint görbe szablyával hadonászik népe feje fölött. Kritikusai szerint Erdogan tavalyi, 52 százalékos választási győzelme után azt a célt tűzte ki maga elé, hogy Törökország Isten kegyelméből való örökös elnöke és a muzulmán világ nem hivatalos vezetője legyen, túlszárnyalva minden törökök atyját, Kemal Atatürköt.

A júliusi elvetélt puccskísérlet csak még jobban megerősíthette eltökéltségében az egykori futballjátékos Erdogant, aki egy sportkifejezéssel élt, amikor karrierjéről faggatták. Azt mondta: ő csak talált egy zsebkendőnyi szabad területet a kapu előtt, és kihasználta a lehetőséget. Az biztos, hogy aki a török politikában érvényesülni tud, ráadásul ilyen tartósan, az – maradva a futballnál – jól cselez, állja a test test elleni küzdelmet, gyors, jó helyzetfelismerő, és mindig oda lő, ahova kell. Ezen a pályán pedig a játékot hol a „terrorizmus”, hol a „menekültek” feliratú labdával játsszák, így Erdogannak talán az „ottomán revízió” miatti felbolydulás sem jön rosszul – még akkor sem, ha alapja csupán egy álhír.