A szekrények titkos mélye

Elegük lett a rendszerből: abból, hogy aki más véleményen van, az a haza ellensége.

Az RTL Híradóját kereste meg egy férfi, azt állítva: a kamasz a képen nem más, mint unokatestvére, Pruck Pál. Később az állítólagos szabadságharcos lánya is jelentkezett, és megerősítette, a felvételen az édesapja szerepel, ezért az emlékbizottság távolítsa el a plakátról Dózsa nevét. Schmidt Mária válasza nem váratott sokáig magára. Levelében úgy érvelt, biztos, hogy Dózsa László van a plakáton, hiszen ő egy makulátlan hős, számtalanszor kitüntették, és különben is ő maga állítja, hogy róla készült a fotó. Pruck Pál ezzel szemben egy köztörvényes bűnöző, aki ráadásul 30 éve egy tévéinterjúban lejáratta a forradalmat.

Sajnos a történet nem ért itt véget, hanem a magyar menetrend szerint elindult a mélybe. Schmidt Mária tovább alázta Pruck Pált és családját, a sajtóban pedig Dózsa László életét tárták fel kellemetlen célzatossággal. Csak úgy repkedett a sok Háry János és Münchhausen báró, és még a színész-rendező szexuális teljesítőképessége sem maradt titokban. Időközben aztán kiderült, egy másik ’56-os plakátfotóval is baj van: a képet elmulasztották megvenni az amerikai fotóstól, aki ezért ügyvédhez fordult. És attól tartok, még nem értünk a történet mélyére. Pedig elég lett volna egy bocsánatkérés, ha hibáztak, vagy egy „utánajárunk”, ha úgy vélik, nekik van igazuk, és vége az ügynek. Schmidt Mária számára azonban, úgy tűnik, nem létezik több igazság. Aki más véleményen van, az a haza ellensége, következésképpen kommunista.

A kormánybiztost az sem ingatta meg, hogy két elismert, a korszakkal foglalkozó történész, Rainer M. János és Eörsi László is tételesen cáfolta ad ho­mi­nem érvelését. Balliberális hisztériá­nak minősítette a sztorit, úgy vélekedett, csupán egy szűk csoport igyekszik kisajátítani a forradalmat, és az MSZMP szellemiségét idézve hiteltelenné tenni „nemzetünk legnagyobbjait”.

Nagyapám csak számomra egyike a nemzetünk legnagyobbjainak, az előkerült felvételein mégis tisztábban látom ötvenhat jelentését akármilyen hivatalos „emlékműnél”. Azt, hogy a forradalom bokáig gázolt a mocsokban és a vérben. Hogy az emberek futottak, bámészkodtak, ünnepeltek, szitkozódtak, a pincéjük mélyére húzódtak, rettegtek, harcoltak, lőttek, meghaltak és elfelejtődtek. Hogy nem csupán makulátlan hősök voltak és köztörvényes bűnözők, hanem elkeseredett emberek. Akiknek elegük lett a rendszerből, amelynek lényege, hogy aki más véleményen van, az a haza ellensége, következésképpen reak­ciós és fasiszta.

Ötvenhat örökségét nem óriásplakátok, hanem a szekrények titkos mélye őrzi. Onnan hagyományozódik egyik generációról a másikra. Képtelenség kisajátítani, hiszen sosem lehet teljesen senkié. És épp így válik közkinccsé.