A szekrények titkos mélye

Elegük lett a rendszerből: abból, hogy aki más véleményen van, az a haza ellensége.

Gyerekkoromban ámulva hallgattam nagyapám történeteit. Különösen az ötvenhatról szóló elbeszélései ragadtak magukkal. Alig vártam, hogy mellé telepedhessem, és belefogjon végre egy újabb hátborzongató mesébe. Békében és biztonságban cseperedtem, a legnagyobb kihívás az volt, hogy vajon fel tudok-e mászni a tabáni görcsfa tetejére, vagy szégyenben maradok az osztálytársaim előtt. Ehhez képest ’56 októbere nagyapám előadásában mintha egy másik univerzum legendája lett volna.

Most is látom magam előtt, ahogy a tömeggel sodródva eljut a Kossuth térre, majd végignézi, amint a Rákóczi úton vonszolják a ledöntött Sztálin-szobrot, és ott van a rádiónál is, ahol a füle mellett süvítenek a lövedékek. A következő napokban is az utcára megy, skandálja, hogy ruszkik, haza. Dühe és elkesere­dettsége mélyről tör fel: a családi üzletet államosították, édesapját hamis vádak alapján elítélték, a kihallgatás alatt kis híján agyonverték, ahogy őt magát is, amikor szinte gyerekként hazatért a háborúból. Egy orosz tisztnek nem tetszettek az amerikaiak által kiállított papírjai.

Először kamasz koromban ébredt fel bennem a gyanú, hogy a történetei talán egy kicsit túl színesek, színesebbek a valóságnál. Csupán a halála után derült ki, hogy mekkorát tévedtem. Szenvedélyes fotós volt, mindent rögzített maga körül. Hagyatékát rendezve bukkantunk rá tucatnyi fotójára, amelyeket 1956 októberében és novemberében készített, pontosan dokumentálva „mesebeli” útját a forradalomban. A képekről senkinek, még nagymamámnak sem beszélt, titkát magával vitte. Ezért is döntöttünk úgy, hogy a felvételeit közkinccsé tesszük: a Terror Házának ajándékoztuk.

Annak az intézménynek, amelynek vezetője az elmúlt hetekben egészen más képet rajzolt fel ötvenhatról, mint amit nagypapám maga után hagyott. Schmidt Mária, aki egyben az 1956-os emlékév kormánybiztosa is, a Desmond Child-botrány után most az óriásplakátok ügyében alkotott maradandót. A Budapest-szerte látható molinókon a forradalom hősei jelennek meg, az egyiken egy kamasz fiú, akit Schmidték Dózsa Lászlóként azonosítottak. Hamarosan azonban felvetődött a gyanú, a fotó talán nem is a későbbi színészről készült.

Az RTL Híradóját kereste meg egy férfi, azt állítva: a kamasz a képen nem más, mint unokatestvére, Pruck Pál. Később az állítólagos szabadságharcos lánya is jelentkezett, és megerősítette, a felvételen az édesapja szerepel, ezért az emlékbizottság távolítsa el a plakátról Dózsa nevét. Schmidt Mária válasza nem váratott sokáig magára. Levelében úgy érvelt, biztos, hogy Dózsa László van a plakáton, hiszen ő egy makulátlan hős, számtalanszor kitüntették, és különben is ő maga állítja, hogy róla készült a fotó. Pruck Pál ezzel szemben egy köztörvényes bűnöző, aki ráadásul 30 éve egy tévéinterjúban lejáratta a forradalmat.

Sajnos a történet nem ért itt véget, hanem a magyar menetrend szerint elindult a mélybe. Schmidt Mária tovább alázta Pruck Pált és családját, a sajtóban pedig Dózsa László életét tárták fel kellemetlen célzatossággal. Csak úgy repkedett a sok Háry János és Münchhausen báró, és még a színész-rendező szexuális teljesítőképessége sem maradt titokban. Időközben aztán kiderült, egy másik ’56-os plakátfotóval is baj van: a képet elmulasztották megvenni az amerikai fotóstól, aki ezért ügyvédhez fordult. És attól tartok, még nem értünk a történet mélyére. Pedig elég lett volna egy bocsánatkérés, ha hibáztak, vagy egy „utánajárunk”, ha úgy vélik, nekik van igazuk, és vége az ügynek. Schmidt Mária számára azonban, úgy tűnik, nem létezik több igazság. Aki más véleményen van, az a haza ellensége, következésképpen kommunista.

A kormánybiztost az sem ingatta meg, hogy két elismert, a korszakkal foglalkozó történész, Rainer M. János és Eörsi László is tételesen cáfolta ad ho­mi­nem érvelését. Balliberális hisztériá­nak minősítette a sztorit, úgy vélekedett, csupán egy szűk csoport igyekszik kisajátítani a forradalmat, és az MSZMP szellemiségét idézve hiteltelenné tenni „nemzetünk legnagyobbjait”.

Nagyapám csak számomra egyike a nemzetünk legnagyobbjainak, az előkerült felvételein mégis tisztábban látom ötvenhat jelentését akármilyen hivatalos „emlékműnél”. Azt, hogy a forradalom bokáig gázolt a mocsokban és a vérben. Hogy az emberek futottak, bámészkodtak, ünnepeltek, szitkozódtak, a pincéjük mélyére húzódtak, rettegtek, harcoltak, lőttek, meghaltak és elfelejtődtek. Hogy nem csupán makulátlan hősök voltak és köztörvényes bűnözők, hanem elkeseredett emberek. Akiknek elegük lett a rendszerből, amelynek lényege, hogy aki más véleményen van, az a haza ellensége, következésképpen reak­ciós és fasiszta.

Ötvenhat örökségét nem óriásplakátok, hanem a szekrények titkos mélye őrzi. Onnan hagyományozódik egyik generációról a másikra. Képtelenség kisajátítani, hiszen sosem lehet teljesen senkié. És épp így válik közkinccsé.