Donald Trump utat mutat a baloldalnak

Az emberi jogok kiskátéját nem a középosztállyal kell felmondatni.

Hillary Clinton több szavazatot kapott, mégis Donald Trump lesz az Egyesült Államok 45. elnöke. Tudjuk. De belegondoltunk-e abba, hogy a demokraták úgy lettek „az elit pártja”, hogy a legszegényebbeknek üzentek, és az elitet adóztatták volna? A magyar baloldal is úgy lett liberális anyaszomorító, hogy szándéka szerint a legszegényebbeknek üzent volna. Az elitellenes Trump az amerikai globális elit kvint­esszenciája, éppúgy, ahogy Orbán Viktor is uralja az új magyar elitet.

Aki a jelenséget annyival intézi el, hogy Bernie Sanders nyerhetett volna, az mutatis mutandis azt is mondhatná, hogy Thürmer Gyula megnyerhette volna a 2010-es választást. A lényeg éppen az, hogy véget ért a XX. század politikai logikája. A vidéki fehér ember, az amerikai alsó középosztály nem azért szavazott a radikális jobbra, mert a demokraták nem voltak elég balosak – ellenkezőleg, azért szavazott a radikális jobbra, mert sokallta a demokraták baloldaliságát, a feketéket, a hispanókat, a kisebbségeket, az illegális migránsokat, a legszegényebbeket, a legalul lévőket szolgáló diskurzust. A vidéki Amerika már nem ismerte fel magát a városi demokratáktól látott politikában, nem akart fizetni mások egészségbiztosításáért, és ahogy egy gyorselemzés fogalmazott, nem akarta tudomásul venni, hogy életmódja demokrata segítséggel van eltűnőben. Nem egyszerűen gazdasági kiszolgáltatottságról van tehát szó, hanem kulturális létfélelmekről is. Mivel ezek a farmeros srácok nem akarták, hogy újabb idegenek jöjjenek Amerikába, és hozzájáruljanak életmódjuk gyorsabb eltűnéséhez, inkább a mexikói fal mellé álltak.

Különösen, mivel azt érezték: a „polkorrektek” még azt az alapvető szabadságot is elveszik tőlük, hogy frusztrációjukról nyíltan beszélhessenek. Hogy kimondhassák, mennyire elegük van az egészből. A baloldali-liberális elit a segélykéréseikre nem empátiával és nyitottsággal, hanem fasisztázással és megvetéssel reagált. És a politikai korrektségnek tényleg létezik egy olyan túlcsúszása, amely már nem a tiszteletről, hanem a másik elhallgattatásáról szól, s amely már a mérsékelt baloldalnak – értsd: Barack Obamának – is sok. Amikor egyetemi kampuszokon – ahol fel kellene vérteződni azzal a képességgel, hogy értékeinket nemcsak deklarálni kell tudni, hanem demokratikus vitában meg is kell tudni védeni őket – egyes diákok úgy akarnak „biztonságos tereket” létrehozni, hogy ott ellenvélemények ne hangozhassanak el, a mély Amerika joggal kérdezi: bocsánat, mi van az én szabadságommal, mi van az alkotmánnyal?

A magát saját hazájában elnyomottnak érző Amerikának Trump nem veszélyes, patologikus hazudozó, hanem friss demokratikus fuvallat, a szabadság szellője. Aki kimondja, hogy vannak a dolgok. Ha úgy vannak, hogy egy híresség a nőket akár puncijuknál fogva is megragadhatja, hát akkor úgy. De legalább minden ki van rakva az asztalra a maga mocskos valóságában.

Mivel a baloldaliak és a liberálisok általában képzettebbek és városibbak, érthető, hogy kevésbé tartanak a bevándorlástól és a sokszínűségtől, továbbá képesek belátni, hogy Mexikó nem fog fizetni a falért, már ha egyáltalán lesz fal. És emlékeznek, miket mondott Trump korábban. Inkább ők a véleményvezérek. De ez nem jelenti azt, hogy a szavuk helyből többet érne a demokratikus folyamatban, mint a „vörösnyakú” fehéré. A hagyományos média térvesztésével, a Facebook és a szűrőbuborékok világában ez a tétel már bizonyíték, nem ígéret. Nem érdekesek a tények, az összefüggések, ha jó a sztori. Nem számít a szakértelem, ha a jelölt együtt rezdül a választói igényekkel. A modern tömegdemokrácia valamennyire mindig populista, és a XXI. századi baloldalnak újra fel kell ismernie és magához kell ölelnie ezt a nem magától értetődően ijesztő fogalmat – vagy deklarálnia kell, hogy a liberális demokráciából csak a „liberálist” tekinti értéknek (akkor viszont mélyen hallgasson arról, hogy Trump az elektoroknak köszönhetően lesz elnök!).

Bele lehet ragadni az ideológiakeresésbe. Lehet baloldali kiskátét csinálni, aztán meg baloldali eretnekpereket vezényelni. Az mindig jó móka, és segít a jobboldalnak. Ám a XX. századi baloldal azért szorul vissza, mert a merev kiskátés politikára egyre kevésbé van szükség. A tézisem az, hogy Hillary Clinton éppen centrizmusa miatt kapott több szavazatot, mint Trump. Bernie Sanders viszont, aki az előválasztáson kevesebb szavazatot kapott, mint Clinton, és aki a radikális városi liberális kultúrelit kvintesszenciája, minden egyenlősítő politikája ellenére elvérzett volna a mágnással szemben, már csak azért is, mert a hírek szerint a republikánusok elképesztő dossziét állítottak össze róla, hogy adott esetben szétcincálhassák a legendáját. Persze ennek már nincs jelentősége.

Az új paradigma, amelyben a verseny zajlik, nemzetállami. A verseny logikája kulturális.

Ha a baloldal – az egyenlősítés kötelező gazdasági programja mellett – nem deklarálja, hogy az a nemzet számára a legfontosabb, amelytől a felhatalmazást kéri; hogy nem világforradalomban és nem korlátlan kulturális (!) globalizációban és migrációban gondolkodik, folytatódni fog a visszaszorulása. Ez nem jó vagy rossz, hanem tény: ha a baloldal nem áll egy szelektívebb bevándorláspolitika mellé, akkor egyre kevésbé fogja tudni megszólítani a munkásosztályt, az alsó középosztályt. Akkor az Orbán- és a Trump-minta futótűzként fog terjedni Európában, és a Wildersek, Le Penek fújják majd a passzátszelet.

És ha már középosztály: a sokat szidott Bill Clinton és Tony Blair helyesen ismerték fel, hogy a középosztályhoz is szólniuk kell. Nem tudom, kitől származik a gondolat, de a lényege, hogy akinek van már valamije, annak segíteni kell megvédeni azt. Ezért beszélt a clintoni–blairi harmadik út a középosztályhoz, és tett a legszegényebbekért. A XXI. század elején megint ez a helyzet: a középosztály ismét biztonságot kér, most éppen a migrációval és a bűnözéssel szemben. Erre válaszolni kell. Ideje komolyan venni a joguralmat, és nem elfogadni a morális kettős mércét (elvárni, hogy a többség betartsa a törvényeket, de megtűrni például az illegális bevándorlást).

Ezek a városi bástyák mögé visszaszoruló magyar baloldal kihívásai is, amely nem tudja elhitetni, hogy számára az emberek a legfontosabbak, nem az idegenek, nem az EU, nem Amerika. Amely nem tudja elhitetni az alsó közép­osztállyal, hogy hajlandó fizikai értelemben is megvédeni javait. A magyar baloldal lassan megvalósítja azt a karikatúrát, amelyet a magyar jobboldal rajzolt róla.

Az üzenet az, hogy elég a világmegváltásból, a társadalommérnökségből.

Trump és Orbán hívei minden bizonnyal komolyan gondolják, hogy nem rasszisták és homofóbok, ha némelyikük az is. De ettől még félnek, amit el kell ismerni legitim érzésként. A baloldal csak erősíti a félelmüket azzal, ha kirakja az ideológiai kiskátét arról, hogy a transzszabadság a női vécében kezdődik, vagy hogy humanitárius alapon, a jogszabályok betartása nélkül fogadjunk be ismeretlen embereket, mert az üzletnek jó lesz. (És amikor kiderül, hogy ezzel az emberek jó része nem ért egyet, akkor annyi a reakció, hogy juj, mégis nácik a németek, meg a Ku-Klux-Klan visszatért.)

Ezért ha most a magyar baloldal tanácsot kérne tőlem, azt javasolnám, vegye észre, nem a világ összes bajának a megoldása a feladata. Az a dolga, hogy – az egyenlőtlenségnek a kiugróan jól keresőktől a szegényekhez átcsoportosító csökkentése mellett – újra kapcsolatba kerüljön a magyar középosztállyal, amely már nem ismeri fel magát semmilyen reformista vagy emberi jogi utópiában, csak azt várja, hogy hagyják boldogulni (történelmi oka van, hogy a változtatásra a magyar ember ab ovo gyanakodva néz). Ezt mondanám a liberálisoknak is: a globális emberi jogok kiskátéját nem a fizikai biztonságáért vagy az életmódjáért rettegő alsó középosztállyal kell először felmondatni, hogy aztán kezdődhessen a nácizás, amikor nem sikerül.

Nehéz dolog ez, amikor az ember mélyen hisz a társadalmi igazságosságban, az egyenlő jogokban. De el kell fogadni: a társadalom nem alakítható át pár év alatt. Tudom, szörnyű belegondolni: lesz a munkának olyan része, amelynek a végeredményét a mai baloldaliak vagy liberálisok már nem fogják látni. Pontosan ennyire szörnyű lehetett Hillary Clintonnak szerda este kiállni, és azt mondani, én eddig jutottam, most már a tiétek a feladat, vigyétek tovább a munkámat. Valakinek, valamikor sikerülni fog. Pragmatikus, konzervatív politikai hagyaték ez olyasvalaki szájából, aki pontosan tudja, nem éli meg, hogy a műve beteljesüljön.

De ha a baloldal tényleg hisz az értékeiben, akkor nem a kiskáté szó szerinti felmondását tekinti célnak, nem ideologizál, nem próbálja ezeket az értékeket arrogánsan, lendületből átütni a társadalmon, mert az előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy még a baloldal értékeire nyitottak is megijednek és visszacsapnak. Akkor a baloldal hajlandó kompromisszumokat kötni, és lépésről lépésre, ha tetszik, konzervatív türelemmel haladni előre az úton. Gyakorlati példa: lehet a melegek jogaiért küzdeni, és a baloldalnak kötelező is. De muszáj az egyenlő jogokat lendületből házasságnak hívni, vagy lehet egy kis kompromisszumot kötni, hogy az idegenkedők megszokhassák az új helyzetet, és közben mégis előreléphessünk egyet? Szerintem lehet kompromisszumot kötni. És kell is.

A XXI. század baloldala tehát értékei­ben progresszív, nyitott és patrióta, attitűdjében viszont konzervatív és pragmatikus lesz. Vagy nem lesz.