Ezzel természetesen azonnal elveszti az ellenőr iránta nyiladozó szimpátiáját – jobban mondva csökkenő emberundorát –, és rálép arra az ösvénye, ahonnan már tényleg nincs visszaút. A férfi végigméri a nőt kissé lenőtt, répavörös kontyától kopott bokacsizmájáig. A pillanat törtrésze alatt tudatosítja magában, hogy az asszony nem tud bajt okozni neki. Megsimogatja karszalagját, metróbeli teljhatalma gyűrött jelképét, majd hangját megkeményítve ismét az utas iratait kéri. A nő belátja, ezt a csatát elvesztette, így utóvédharcként még elereszt néhány megjegyzést mindarról, amit az ellenőr iskolai végzettségéről, értékrendjéről és nem utolsósorban megjelenéséről gondol. Kézhez veszi a csekket, és dühödten útnak indul.
Nyolc óra hat perckor ér be a hivatalba, fogasra akasztja divatjamúlt, türkizszín kabátját, és leomlik krómozott lábú forgószéke biztonságos ölébe. Villog a sorszámadó gép, a százhetes ügyfél, egy megviselt arcú kismama máris az asztalához lép. Egy elrontott adóbevallás miatt jött: tisztázni szeretné, hová kellett volna írnia a magánszemélyként vállalt takarításért kapott heti ötezer forintját. – Most jön ide, november közepén? – csattan fel az ügyintéző. – Tudta, hogy a határidő májusban lejárt! – teszi hozzá korholó hangon, és keresztülnéz a fiatalasszony megértésért esengő tekintetén.
Pedig ügyfele pontosan olyan arcot vág, mint ő, amikor felfedezte az ellenőrt a metró kijáratánál. De a hivatalnoknőt most más köti le: titokban kicsit kihúzza az asztal fiókját – lágyan gördül az IKEA-s fiók –, majd visszatolja. Most végre ő van ezen az oldalon.
