Nézze, éves bérletem szokott lenni, nem szoktam én lógni! Csak pont most járt le, és még nem tettem be a másikat. De otthon megvan! – magyarázza sírós hangon az ötvenes nő. Mindennapi gondok nyűtte arcáról lerí a kétségbeesés, átsüt ízlésesnél vastagabb sminkjén is. Hebegésében benne van a sárga csekkekkel való zsonglőrködésbe és az éhbérért végzett, végtelenül unalmas munkába belefásult hivatali szolga mindig kicsit hajlott gerincű önbizalomhiánya. Megszokta már az állandó szorongást egy véletlenül megszegett szabály miatti szankciótól vagy attól, hogy a csőd szélén egyensúlyozó háztartásában egy utolsó pillanatig használt, kiöregedett eszköz végleg felmondja a szolgálatot.
Így minden újabb csapásra – a gondatlanság vagy a kis sunnyogások miatt időnként törvényszerűen bekövetkező büntetésre – kész forgatókönyve van. Erőt ad hozzá az örökös tudat, hogy vele méltánytalanul bánnak. Ott a sértett igazságérzet, a mártíromság és az áldozat-kisemberek félénk-cinkos összekacsintása: hiszen bárkivel megeshet, hogy hibázik, mi kicsik vagyunk és esendők, a rendszer pedig nagy és kíméletlen.
Az önfelmentés dramaturgiája mindig ugyanaz: az említett összetevők hullámzó arányú, siránkozó-remegő vagy éppen felháborodott, számon kérő hangon előadott egyvelege, kicsit igazítva az aktuális helyzethez.
Miért nem vett jegyet? Minden metrómegállóban van automata – oktatja ki a vele egykorú bajuszos ellenőr. – Tessék mutatni a személyi igazolványát! – teszi hozzá, hangjában azzal az unott magabiztossággal, amely automatizmusával szinte ellenpontozta a sarokba szorított nő csapongó védekezését. Közben azért végigméri áldozatát, de rutinosan elhessegeti a száműzött lelkiismeretéhez szóló, bágyadt belső hangokat.
Értse már meg, hogy nem tehetek róla! Reggel a gyereket kellett orvoshoz vinni, így is örülök, ha egyáltalán beérek dolgozni, maga meg itt feltart! – a nő a szánalomra apellálástól fél mondaton belül jut el a számonkérésig. A rendszer elnyomottainak közösségét elvetve, kispolgári gőggel szegül szembe a végrehajtóval, akinek éppen vele szemben kell makacskodnia, pedig ő fontos munkát végez. Mások vegzálásánál legalábbis fontosabbat – érzékelteti a mondat végén felvitt hangsúllyal.
Ezzel természetesen azonnal elveszti az ellenőr iránta nyiladozó szimpátiáját – jobban mondva csökkenő emberundorát –, és rálép arra az ösvénye, ahonnan már tényleg nincs visszaút. A férfi végigméri a nőt kissé lenőtt, répavörös kontyától kopott bokacsizmájáig. A pillanat törtrésze alatt tudatosítja magában, hogy az asszony nem tud bajt okozni neki. Megsimogatja karszalagját, metróbeli teljhatalma gyűrött jelképét, majd hangját megkeményítve ismét az utas iratait kéri. A nő belátja, ezt a csatát elvesztette, így utóvédharcként még elereszt néhány megjegyzést mindarról, amit az ellenőr iskolai végzettségéről, értékrendjéről és nem utolsósorban megjelenéséről gondol. Kézhez veszi a csekket, és dühödten útnak indul.
Nyolc óra hat perckor ér be a hivatalba, fogasra akasztja divatjamúlt, türkizszín kabátját, és leomlik krómozott lábú forgószéke biztonságos ölébe. Villog a sorszámadó gép, a százhetes ügyfél, egy megviselt arcú kismama máris az asztalához lép. Egy elrontott adóbevallás miatt jött: tisztázni szeretné, hová kellett volna írnia a magánszemélyként vállalt takarításért kapott heti ötezer forintját. – Most jön ide, november közepén? – csattan fel az ügyintéző. – Tudta, hogy a határidő májusban lejárt! – teszi hozzá korholó hangon, és keresztülnéz a fiatalasszony megértésért esengő tekintetén.
Pedig ügyfele pontosan olyan arcot vág, mint ő, amikor felfedezte az ellenőrt a metró kijáratánál. De a hivatalnoknőt most más köti le: titokban kicsit kihúzza az asztal fiókját – lágyan gördül az IKEA-s fiók –, majd visszatolja. Most végre ő van ezen az oldalon.
