Forradalom és sajtószabadság

Jó lenne abban konszenzus, hogy 1956 legfőbb eszménye a szabadság volt.

Francia kifejezéssel action gratuite-nek nevezik azt a váratlan, logikailag nehezen érthető cselekedetet, amelyet az egzisztencialista regényirodalom tett ismertté. Első látásra ilyen action gratuite volt Angyal István és a Tűzoltó utcai forradalmárok részéről az a gesztus, amellyel 1956. november 7-én megemlékeztek az 1917-es orosz forradalom kitöréséről. Nagy Imre már a jugoszláv, Mindszenty József az amerikai követségre menekült, sok tízezren a nyugati határ felé igyekeztek, s az országban csak néhány helyen folyt fegyveres ellenállás. De a Tűzoltó utcai felkelők még tartották az állásaikat és a fegyvereiket, s az ünnep alkalmából a vörös zászlót is kitűzték az állásaikra. Ezzel azt jelezték, hogy – röplapjuk szövegét idézve – „nemcsak '48 és '19 magyar forradalmainak, de 1917 orosz forradalmárainak” is utódjai. S nem a Szovjetunió tankjai, hanem az ötvenhatos magyar forradalmárok képviselik a bolsevik forradalom szellemiségét.

Mai eszünkkel ezt alighanem másképp gondoljuk, de ott és akkor, 1956 novemberében még sokan így értelmezték a történelmet. A vörös zászlós epizód önmagában is cáfolja azt az ismét felmelegített hazugságot, amely szerint az ötvenhatos felkelők valójában amerikai ügynökök, nyilasok és mindenféle fasiszta bűnözök voltak. Azt sem lehet mondani, hogy a Tűzoltó utcaiak elszigetelt zárványt alkottak volna a forradalmárok között. Angyal István szorosan együttműködött Tóth Ilonával, 1956 egyik leginkább ikonná vált hősnőjével. Stencilezett röpcéduláikat is egymással egyetértve, hasonló szellemben készítették el a Péterfy Sándor utcában. Sőt, korabeli források szerint Tóth Ilona jobban bízott Nagy Imrében, mint a politikailag nála érdeklődőbb és gyanakvóbb Angyal István. Mindez persze nemcsak az ötvenhatot fasisztának bélyegző mai rágalmakat cáfolja, hanem azt az egyoldalú interpretációt is, amely szerint mindenestül antikommunista forradalom volt. Nemcsak Nagy Imréék környezetében, hanem a „pesti srácok”, azaz a fegyveres felkelők között is voltak magukat szocialistának tartó harcosok.

Tegyük hozzá: a szocializmuson az emberek jelentős része akkor még egészen mást értett, mint napjainkban. Sokan azok közül, akik 1945-ben hittek egy új világ ígéretében és aztán keserűen csalódtak a sztálinizmus rémségeiben, 1956-ban még hajlandók voltak egy újabb esélyt adni a szocializmusnak. Ne felejtsük el azt sem, hogy az akkori fiatalok a külvilágtól elzárva, jórészt a hivatalos propagandán nőttek fel. A szovjet partizánfilmek romantikáját fordították vissza a rákosisták és a szovjet megszállók ellen. Tizenegy évvel a második világháború után még nem dőlt el végérvényesen a Szovjetunió és a Nyugat gazdasági, politikai és katonai versenye sem. Az „önigazgató” Jugoszlávia a kor sajátos fénytörésében messze jelentősebbnek és pozitívabbnak látszott a valóságnál, és a Horthy-rendszert nagyon kevesen kívánták vissza. A közös szándék, az önkényuralom elsöprése mögött sokféle, olykor egymással ellentétes, az utókor által ideológiai címkékkel illetett érzés, indíték, ösztön élt a javarészt tizen- és huszonéves résztvevőkben. Az túlzás lenne, hogy a „szocializmus megjavításáért” küzdöttek. Nem akarták a zsarnokságot, a bezártságot és a nyomort, s amit akartak, az sokkal töredezettebb cél volt. Valamilyen szociális, jóléti rendszer, amelyben a szabadság utáni ösztönös vágy volt a legerősebb.

A fegyveres ellenállás leverése után a munkástanácsok viszont valóban egy idealizált, önigazgató szocializmusért küzdöttek, amelynek dokumentumait ma el lehet hallgatni, de még habonyi ügyességgel sem lehetne antiszocialistának nevezni. „Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből meghatározott részesedést fizetnek”, szögezte le a munkástanácsok első kiáltványa. És természetesen maguk akarták megválasztani az üzem vezetőit is. Ez valóban baloldali követelés, de a mai baloldalnak kevés köze van hozzá. Hiszen a munkástanácsok állami tulajdonban gondolkodtak, amelyet nem privatizálni kívántak, hanem dolgozói tulajdonba akartak adni. Ez nemcsak a kádári államszocializmussal, hanem a nyugati szociáldemokráciával is ellentétes elképzelés. És bár a hetvenes–nyolcvanas évek hazai reformmozgalmai fű alatt rokonszenveztek 1956 eszméivel, gazdasági kérdésekben a kapitalizmus irányába tájékozódtak.

Keveset beszélünk arról a sokszínűségről is, amely a forradalom nyomtatott sajtóját jellemezte. A „szabad sajtó” kifejezés ezekben a napokban minden cenzúra, öncenzúra és megfelelési vágy nélküli, valóban szabad sajtót jelentett. Biztosan voltak sztálinisták, akik csak megjátszották magukat, és talán fasiszták is, akik alig várták, hogy másféle tekintélyuralom következzen. De az újságírók nagy többsége örült a szabadságnak, és életében először – többségük utoljára is – kiélvezte annak semmi máshoz sem hasonlítható örömét. Politikai pártállásától függetlenül ugyanis minden újságíró, minden író, minden publicista örül annak, ha szabadon írhat. Ez különbözteti meg a sajtómunkástól, a propagandistától, a bértollnoktól. Nem véletlen, hogy még a felkelőtársai által kalandornak, szélsőséges embernek tartott, a Szabad Nép székházát elfoglaló Dudás József is természetesnek tartotta, hogy politikai ellenfeleinek felajánljon egy újságot. Fiatal újságíróként a nyolcvanas években apránként jöttem rá, hogy idősebb kollégáim közül sokan – köztük párttagok, középvezetők is – „megégették” magukat 1956-ban. S ezt egyszerre próbálták a rendszerhez való lojalitással kompenzálni, ugyanakkor apró gesztusokkal magukban megőrizni. A magyar sajtó a nyolcvanas évek második felében lassan, 1989-től aztán gyors ütemben ismét szabad lett. Visszatért 1956 szellemiségéhez, amelynek egyik alappillére a sajtó teljes szabadsága lett.

Nemzeti ünnepeink alkalmából mindig elhangzik, hogy milyen jó lenne, ha mindannyian ugyanazt gondolnánk az ünnepről. Ez bizonyos fokig naivitás. Egy szocialista, egy antikommunista, egy milliárdos és egy munkanélküli mást tart belőle fontosnak, más hősöket tisztel a forradalomból. Abban azonban valóban jó lenne konszenzusra jutnunk, hogy 1956 legfőbb eszménye a szabadság volt: a sokféle gondolat, vélemény, meggyőződés szabadsága. S ennek akkor és napjainkban is egy sokszínű, független média volt a biztosítéka. Aki ma a sajtó sokszínűségét, függetlenségét, szabadságát támadja, politikai vagy gazdasági ügyeskedéssel aláássa, attól álságos minden ötvenhatos megemlékezés.