Gondoskodom, tehát nő vagyok?

Meg kell válnunk a termelő és újratermelő munkák nemekhez társításától.

Ennek az eszmének a négy fal se állhatja útját: a klasszikus nemiszerep-elvárásokat kézenfekvő az otthonon kívüli munka világában is megjeleníteni. Hadd gépelje a docensnő a professzor úr habilitációs dolgozatát, főzze csak az informatikusnő a kávét, maradjanak a koszos csészék a tanárnőre, és hallgasson a politikusnő pikírt megjegyzéseket arról, hogy ő milyen rossz anya, mert megjelenik egy késő esti parlamenti ülésen. Nehogy a végén még elfelejtse, mi az „igazi rendeltetése”! Az olyan nőknek pedig, akik hivatásszerűen űzik a nők „természetes” feladatait, például a beteggondozást vagy a gyermeknevelést, elég egy jelképes fizetés is.

Ezzel az alattomos összefüggéssel a regionális ápolónői mozgalmi vezetők közelmúltbeli budapesti találkozóján szembesültem, amit a Friedrich Ebert Alapítvány szervezett. A magyar, cseh, szlovák és lengyel résztvevők elmondták: elevenen él a sztereotípia, amely szerint az ápolási munka valamiféle belülről fakadó női ösztönhöz, nem pedig szakképesítéshez kötődik. Emiatt sokan gondolják, hogy az ápolás könnyű, bárki képes rá. Holott a valóság az, hogy az orvostudomány fejlődésével az ápolónőknek egyre speciálisabb szaktudásra van szükségük, így folyamatosan tovább kell képezniük magukat.

Ilyenkor praktikus újra a magasztos eszmék felé sandítani, egyben zavartalanul önellentmondásba keveredni: az ápolónők rendkívüli hivatástudatát, odaadását, emberfeletti teljesítményét ugyebár „úgysem lehet megfizetni!” Nem lehet, de az állam nem is próbálja – mutatott rá egy nővér. A professzio­nalizmusról ugyanis mindenki megfeledkezik, amikor a fizetésekről és a munkakörülményekről lenne szó, de egyből előkerül, amint az ápolónők változtatni akarnak a helyzetükön, és követelésekkel állnak elő! Ahogy a régió Sándor Máriái egybehangzóan állították, ilyenkor kettős akadályba ütköznek. Egyrészt megkapják – feletteseiktől, a környezetüktől és részben (bár többnyire kisebb részben!) a közvéleménytől –, hogy a tiltakozás, a harc, a figyelemfelhívó akciók szervezése, vagy akár csak a fekete munkaruha viselése „méltatlan” a szakmával járó felelősséghez. Másrészt a fejükre olvassák azt is, hogy micsoda dolog hangoskodni, feltűnést kelteni, utcára vonulni „nő létükre”, „anya létükre”.

Az ápolónők megmozdulásai világszerte zajlanak (a mienknél gazdagabb országokban is, mert a többi szakmához képest az ápolók ott is alulfizetettek!), ugyanakkor a bérharcok során általában csak részeredményeket sikerül elérniük, munkakörülményeik pedig ennél is lassabban vagy egyáltalán nem javulnak. Ez sokakat pályaelhagyásra késztet. Globális tendenciáról van szó, s az is az, hogy emellett a gondoskodási munkák iránti igény nem csökken, sőt! Az emberek tovább élnek – nő az egészségügyi ellátást, illetve otthoni gondozást igénylő betegek, idősek száma. Nem családbarát a munkahelyek többsége, a gyermekgondozási intézményháló pedig leépül vagy teljesen hiányzik. A férfiak, kevés kivétellel, vonakodnak kivenni a részüket az otthoni gondoskodási feladatokból, így a szerepzsonglőrködő nők kénytelenek segítséget, bébiszittert, háztartási alkalmazottat fogadni. Ami több problémát is felvet: egyrészt ez az opció csak kivételes helyzetű nők egy szűk rétege számára elérhető, másrészt feminista szempontból is aggályos, ha az előnyösebb státusú nők emancipációja más, rosszabb társadalmi helyzetű nők kárára valósul meg.

Nagyobb állami szerepvállalás nélkül azonban a kereslet egyre csak nő, és a gondoskodás piacosítása feltartóztathatatlannak tűnő folyamat: nők tömegei indulnak Mexikóból az Egyesült Államokba, a Fülöp-szigetekről Hongkongba, Kelet-Közép-Európából Ausztriába és Nyugat-Európába, Erdélyből és Ukrajnából pedig – az ottani még rosszabb körülmények elől – Magyarországra és Szlovákiába, hogy au pairként, háziápolóként, bejárónőként, idősgondozóként stb. helyezkedjenek el, és pénzt küldhessenek haza a családjuknak (olyan mennyiségben, hogy az adott ország gazdasága már számol vele!). A gondoskodás piacán elhelyezkedő nő önálló jövedelemre, bizonyos mértékű függetlenségre tehet szert, ugyanakkor eközben a saját gyerekeit kénytelen hátrahagyni, azaz a gondoskodás hiánya valahol mindig fennáll. Súlyosbítja a problémát, hogy az ilyen munkát végző alkalmazottak (akiknek 90 százaléka nő!) többsége feketén dolgozik, bizonytalan foglalkoztatású, nincs szerződése, biztosítása, és érdekeit semmilyen munkajogi rendelkezés nem védi. Szervezkedni sem tud, így fokozottan ki van téve a túlterhelés, nemfizetés, megalázó bánásmód, szexuális zaklatás veszélyének. Az ENSZ nők helyzetével foglalkozó bizottsága a közelgő 61. ülésének egyik fő napirendi pontjaként fogja tárgyalni ezt a kérdést, sürgetve a húzódozó tagállamokat, hogy írják alá a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet vonatkozó egyezményét.

Persze mindazoknak, akik a jelenlegi rendszerből hasznot húznak, nem érdekük a változás: a kényelmes férjeknek jól jön a kiszolgálás, a szegényebb országoknak az alacsony önbizalmú, kevés pénzzel is elhallgattatható egészségügyi dolgozó, a gazdagabb országoknak pedig a beáramló olcsó munkaerő. Kérdés, hogy az „igazi nő” státusának megvonása meddig tudja tömegesen sakkban tartani a hagyományos(nak nevezett) családokban helytálló anyákat, a bölcsődei gondozókat vagy az ápolónőket. A szakértők egyetértenek abban, hogy „a gondoskodás válságát” éljük, és sürgős szemléletváltásra van szükség. El kell szakadnia a társadalomnak az olyan téves elképzelésektől, hogy gondoskodásra csak a nők képesek, nekik viszont ez természetes, ösztönös adottságuk, így az nem igényel szakértelmet, és kimeríthetetlen erőforrásként áll rendelkezésre. Meg kell válnunk a produktív és reproduktív, azaz a termelő- és újratermelő munkák nemekhez társításától, a köztük felállított rangsortól, a gondoskodás privát és nyilvános alulértékelésétől.

Vagyis felejtsük el azt a nézetet, hogy a nyilvános szférában végzett, „magasabb rendű”, otthonon kívüli, pénzre váltható munka a férfiak területének számít (ahol a nők csak másodrangú betolakodók lehetnek), a magánszférában végzett reprodukciós munka pedig „alacsonyabb rendű”, és a nőkre hárul (ha mégis férfiak végzik, rosszabb esetben kinevetést, jobb esetben vállon veregetést érdemelnek, hiszen e logika szerint szívességet tesznek, „segítenek” a feleségüknek). Az államnak jóval több pénzt kell az egészségügybe és a gyermekgondozási intézményrendszerbe tennie, a férjeknek pedig nem elég, mint az ominózus reklámban, rácsodálkozniuk arra, hogy mennyi munka van a családban, és tiszteletüket kifejezni a feleségük iránt – hanem nekik is meg kell inniuk azt a csésze kávét.