Nagykárolyban és más partiumi településeken jártak a The Sun újságírói, riportot készítve arról, hogy családoknál, gyerekek bevonásával rakják össze az olasz Ferrero-gyár közismert termékébe, a meglepetés-csokitojásba az apró játékokat. A riport szerint a Kinder-figurák összeszerelését kiszervezték az alvállalkozók alvállalkozói, ezért a lánc végén éhbérért dolgoznak a szegény sorsú családok, köztük kiskorú gyerekek. Ezer elkészített tojásért húsz lejt, ezernégyszáz forintnál is kisebb összeget kaptak kézhez.
A lap feltárta a céges láncolatot is: a Ferreróval a romániai Romexa szerződött a tojások készítésére, ám utóbbi egy Prolegis nevű céget bízott meg a pepecs munkával. A Romexának négymillió, a Prolegisnek hatszázezer eurós nyeresége volt tavaly. A gyerekmunkával felturbózott hír bombaként robbant, de utána rögtön érkezett egy cáfolat: a riportban szereplő családanya utólag azt állította, hogy a brit újságírók átverték őt, megrendezve a jelenetet (azt elismerte, hogy ő otthon rakja össze a tojásokat, de a gyerekek közreműködését tagadta). Pár óra múlva a cáfolat cáfolata is napvilágot látott, a brit kollégáknak tolmácsoló román újságíró szerint nem volt semmi sem megrendezve, az angolok a tényfeltárás szabályainak megfelelően jártak el.
Túl sokat láttam a szegénység különböző fokozataiból ahhoz, hogy ne higgyek a mesékben. Lehet, az angol kollégák kicsit túltolták a bulvárt azzal, hogy a gyerekek 12-13 órát dolgoznak naponta, de a bemutatott történet teljesen életszerű. Még az utóélete is: a riportban szereplő édesanyát nagy valószínűséggel felhívták a botrány kirobbanása után a láncban szereplő valamely cég jogászai (fogadni mernék, ők nem húsz lejt kapnak ezer megoldott ügy után), és megfenyegették, hogy megütheti a bokáját, ha nem próbálja meg valahogy elsikálni a dolgot. Nem állítom, hogy a gyerekek hajnaltól vakulásig dolgoztak volna a figurákkal, de az cseppet sem elképzelhetetlen, hogy egy ilyen reménytelen élethelyzetben élve a szülők ne vették volna igénybe a dolgos gyermekkezeket.
És sajnos ez csak a jéghegy csúcsa. Nemcsak Romániában, de egész Észak- és Kelet-Magyarországon hasonló történetek százait tudnák elmesélni a reménytelen élethelyzetben lévő emberek. Varrógép mellett eltöltött hetek fillérekért, soha ki nem fizetett csigabegyűjtés, és akkor még nem is beszéltünk a hangzatos multilevelmarketing- és piramisjáték-csapdákról. Néha még a környezet is sérül: nem is olyan régen külföldi gyógyszergyár képviselője érkezett Székelyföldre egy ritka, csak magas hegyek szikláin megtalálható gyógynövényt keresve. Boldog-boldogtalan járta a Bucsin-tető körüli hegyeket, hogy ottani szemmel nézve szép pénzt, nyugat-európai optikával nevetséges összeget keressen a szárított gyógynövénnyel, amelyet rövid idő alatt sikerült gyakorlatilag kiirtani a régióban.
Egyébként a kindertojásos történetre is érvényes, hogy minden mindennel összefügg: a Romexa cég neve nem véletlenül lehet ismerős a magyar olvasónak. Az egyik leggazdagabb romániai magyar üzletember, a két évvel ezelőtt elhunyt Mudura Sándor és fia tulajdona. Medgyessy Péter magyar miniszterelnök 2002-ben náluk vendégeskedett, hogy aztán – minden bizonnyal véletlenül – az Eximbank 2,6 milliárd forintos hitelt adjon nekik a magyar adófizetők pénzéből egy nagyváradi pláza megépítésére.
Számomra az egész a kiszolgáltatottságról és a reménytelenségről szól. Amikor nincs más, az ember elvállal bármit, csak kenyeret tudjon adni a gyerekeinek, és ezzel a reménytelen helyzettel sokan vissza is élnek. Vadkapitalizmus a javából: a gyengét kihasználják, de jól meg is alázzák közben. És mindehhez sokszor asszisztál az állam és a helyi önkormányzat: díszpolgári címet ad a munkát hozó gyár tulajdonosának, költségvetési milliárdokat szór a multinak, mert az méltóztatja kizsákmányolni a polgárainkat.
Most olvasom: a kecskeméti Mercedes-gyárban a szakszervezeti tisztségviselőket nem engedték be a munkásokhoz, azokat a dolgozókat pedig, akik a sikertelen bértárgyalás után nem vették fel a munkát, kizavarták az éjszakai hidegbe. A német befektetőt korábban körbeajnározta a politika, amiért kegyeskedett nálunk gyárat építeni – egyedi kormánydöntéssel például 29,7 milliárd adóforintot kapott támogatásként. Arról már keveset lehetett a sajtóban olvasni, hogy a vadonatúj gyárba máshonnan leszerelt technikát hoztak, és a kopott gépekkel nem lehetett stabil minőséget produkálni. A gyár vezetése ezekre a minőségi kifogásokra is hivatkozva tartotta alacsonyan a béreket, amelyek egyébként össze sem hasonlíthatók egy német gyári munkás fizetésével.
Hiába reméltük, hogy egyszer jobb lesz: ebben a régióban a nyomor és a kiszolgáltatottság tartós vendég. Örüljünk, ha „összeszerelhetjük” a csokitojásokat, amelyeket mások gyerekei esznek meg.
