Vajon miért volt az egész világnak olyan meglepő Donald Trump győzelme? Ráadásul egy mindössze négy és fél hónapja történt, a világból szintén óriási megdöbbenést kiváltó népszavazás, a brexit után? A britek és az amerikaiak voksolása közt az általános elképedésen túl is van hasonló tartalmi vonás: mindkettőt tévesnek bizonyult politikai kalkuláció előzte meg. A brexitet kezdetben sokan formaságnak tartották 2015 tavaszán, David Cameron ügyes kampányígéretének, amelytől megválasztása után már nem táncolhatott vissza. S mint egy görög sorstragédiában: aminek győzelmét köszönhette, egy évvel később abba bukott bele. Ahogy közeledett a szavazás időpontja, Cameron igyekezett mindent megtenni, hogy a brexitpártiakat elbizonytalanítsa. Minden érvet bevetett: Nagy-Britanniát évtizedre visszavetné a kilépés, a brexitnek csak költségei vannak, előnyei nincsenek, stb. Az élet azonban – a Calais-nál feltorlódott migránsokkal, akik jöhettek Szíriából, Afganisztánból vagy Ertitreából, csakis a Big Ben tövében tudták elképzelni további életüket – túlpörgött Cameron számításain, ami pedig 2015 júliusában még racionális érvelésnek tűnt volna, az alig egy évre rá, megtetézve a brüsszeli merénylettel, a reptéri robbantásokkal és a halottakkal már egészen másképp festett. Cameron mondatai egyre üresebben hangzottak. Nem véletlen, hogy a szavazás napját a vártnál korábbra hozta, tudván, az idő nem neki dolgozik.
Hillary Clinton is elmondhatta volna magáról, hogy az idő nem neki dolgozik. Ki tudja, a kampányszakértők milyen alapon gondolták, hogy ezzel a mesterkélt, ellenszenves nővel majd Amerika összes asszonya és lánya azonosul. De az alpárian közönséges eszközöktől sem idegenkedő rivalizálásban Clinton ellen saját külügyminiszteri tevékenysége „kampányolt” legjobban. Beszédei elárulták, ő a múlt embere. Elképzelései Amerikáról lejárt szavatosságú ideák voltak. „A világ népei ránk figyelnek, és tőlünk várják, hogy vezessük őket a nemzetközi porondon” – ennél kínosabb szöveget nemigen hallhattunk volna attól az amerikai külügyminisztertől, akinek tevékeny része volt abban, hogy az „arab tavasz” Észak-Afrikának demokrácia helyett vért, könnyeket, halált, Európának pedig felmérhetetlen nagyságú migránstömeget jelentett, ráadásul a legutóbbi jelentés szerint 600 milliárd dollárba került. Riválisával ellentétben Trump legalább tudta, hogy Amerika elvesztette a tekintélyét – máskülönben miért akarta volna újra naggyá tenni? Obama nyíltan Clinton mellett kampányolt, pedig már Cameronnak sem hozott szerencsét. Gondosan a brexit elé időzített londoni látogatásakor hiába szónokolt a kilépés ellen, és vitt ajándékba (trójai) hintalovat a pizsamás György hercegnek, a szavazók nem hatódtak meg.
