Aztán elfelejtettem az egészet, ilyenek vagyunk. A kérdések viszont megmaradtak. Miért nem mennek be ezek az emberek a szállókra? És ha bemennek, az milyen perspektívát jelent nekik? Ez akkor jutott újra eszembe, amikor lejött az állami hitelből felvirágoztatott kereskedelmi csatorna, a TV2 riportja arról, hogy milyen undorítóak a VIII. kerületi hajléktalanok. Hát valóban, az utcán alvó mosdatlan alkoholista nem gusztusos látvány. Valamit azért még a királyi kereskedelmi tévé is felvillantott a kérdés összetettségéből, hiszen elhangzott, hogy a Dankó utcai hajléktalanszálló száz főre van tervezve, de gyakran háromszázan is vannak ott. Kezdetnek nem rossz. Talán lehetne beszélni arról, hogy egy ilyen embert vissza lehet-e adni a társadalomnak, és ha igen, hogyan. Mi kell hozzá, milyen emberi erőforrás, mennyi pénz? Akinek sikerült, hogyan sikerült?
„Nem sajnálom őket, elmehetnének dolgozni” – fejtette ki az aluljáróban működő bolt eladónője, és ebben nem az a lényeg, ahogy leegyszerűsíti a hajléktalanság–munkanélküliség–alkoholizmus spirálját. Hanem az, hogy ő nyilván látástól vakulásig dolgozik, lehet, hogy magas a törlesztőrészlet, nagy az adó, és előtte sincs különösebb perspektíva. Neki elég az is, ha eltűnnek a szeme elől. Pedig attól még ezek az emberek nem lesznek a társadalom hasznos tagjai, ugyanúgy szenvedni fognak, és pénzbe fognak kerülni neki és nekem. A polgármestert, Kocsis Mátét nem sikerült elérnie a csatornának, pedig a probléma láthatóan nem szűnt meg, ezért fontos kérdés, mi erről a témáról a politika új üzenete.
Azon kívül persze, hogy a hajléktalanság nem esztétikus. Ezt ugyanis már eddig is tudtuk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!