Tavasszal két hajléktalant találtam a társasházunk lépcsőházában. Késő este volt, tizenegy óra, és a házba belépve rögtön megütött a bűz. A mosdatlan, vizelettől bűzlő emberek szaga. Az első emeleti lépcsőfordulóba kvártélyozták be magukat. Kellemetlen volt. Az utcán ki lehet kerülni őket. Itt nem lehetett. Megpróbálhattam volna elmenni mellettük, de ehhez rájuk kellett volna taposnom. Vagy köszönhettem volna nekik, mintha természetes lenne, hogy ott táboroznak. Elnézést, kérnék egy kis helyet, köszönöm.
Végül összeszedtem magam, és megkérdeztem tőlük, hogy kicsodák. Mondták, hogy ők hajléktalanok, és bejöttek kicsit melegedni. Ne aggódjam, elmennek. Kérdeztem, miért nem mennek hajléktalanszállóra. Azt mondták, hogy ott meglopták őket. Nem tudom, tényleg meglopták-e őket, vagy másról van szó. Ha igen, akkor miről? – Isznak? – érdeklődtem kapásból, mert a hajléktalanszállókon értelemszerűen nehezebb mit kezdeni egy alkoholistával. Bevallották, hogy isznak mindennap. Nem tűntek részegnek, normálisak voltak.
Miközben beszélgettünk, rettegtem, hogy mindjárt kijön valamelyik szomszéd, és rám förmed, mit képzelek, hogy itt társalgok ezekkel a büdösekkel, hogy minél tovább maradjanak, még etetem is őket, miért nem mennek el dolgozni inkább – mert közben hoztam nekik kiflit meg kefirt, az volt a hűtőben. Rossz érzésem volt, amikor elmentem aludni, sokáig morfondíroztam, pedig igazán nagy, nagy emberbarát voltam, még a kanalat is nekik adtam, és persze véletlenül sem azért, mert azzal többet már úgyse ennék. „Fel kellett volna ajánlanom, hogy zuhanyozzanak le, semmiből sem állt volna. Milyen alapon tartok erkölcsprédikációkat különben? Jó, de mi van, ha tetvesek? Úristen, az is lehet, hogy tbc-sek! Ha leülnek a kanapéra, hogy tisztítom ki a huzatot? Vagy mondjam nekik, hogy ne érjenek hozzá egyáltalán semmihez? Éjszaka van, nekem holnap dolgoznom kell. És különben is, ha minden nyomorult iránti részvétnek helyet adnánk a szívünkben, akkor egész nap a hajunkat tépve, a földre kuporodva kellene zokognunk.”
