Tavasszal két hajléktalant találtam a társasházunk lépcsőházában. Késő este volt, tizenegy óra, és a házba belépve rögtön megütött a bűz. A mosdatlan, vizelettől bűzlő emberek szaga. Az első emeleti lépcsőfordulóba kvártélyozták be magukat. Kellemetlen volt. Az utcán ki lehet kerülni őket. Itt nem lehetett. Megpróbálhattam volna elmenni mellettük, de ehhez rájuk kellett volna taposnom. Vagy köszönhettem volna nekik, mintha természetes lenne, hogy ott táboroznak. Elnézést, kérnék egy kis helyet, köszönöm.
Végül összeszedtem magam, és megkérdeztem tőlük, hogy kicsodák. Mondták, hogy ők hajléktalanok, és bejöttek kicsit melegedni. Ne aggódjam, elmennek. Kérdeztem, miért nem mennek hajléktalanszállóra. Azt mondták, hogy ott meglopták őket. Nem tudom, tényleg meglopták-e őket, vagy másról van szó. Ha igen, akkor miről? – Isznak? – érdeklődtem kapásból, mert a hajléktalanszállókon értelemszerűen nehezebb mit kezdeni egy alkoholistával. Bevallották, hogy isznak mindennap. Nem tűntek részegnek, normálisak voltak.
Miközben beszélgettünk, rettegtem, hogy mindjárt kijön valamelyik szomszéd, és rám förmed, mit képzelek, hogy itt társalgok ezekkel a büdösekkel, hogy minél tovább maradjanak, még etetem is őket, miért nem mennek el dolgozni inkább – mert közben hoztam nekik kiflit meg kefirt, az volt a hűtőben. Rossz érzésem volt, amikor elmentem aludni, sokáig morfondíroztam, pedig igazán nagy, nagy emberbarát voltam, még a kanalat is nekik adtam, és persze véletlenül sem azért, mert azzal többet már úgyse ennék. „Fel kellett volna ajánlanom, hogy zuhanyozzanak le, semmiből sem állt volna. Milyen alapon tartok erkölcsprédikációkat különben? Jó, de mi van, ha tetvesek? Úristen, az is lehet, hogy tbc-sek! Ha leülnek a kanapéra, hogy tisztítom ki a huzatot? Vagy mondjam nekik, hogy ne érjenek hozzá egyáltalán semmihez? Éjszaka van, nekem holnap dolgoznom kell. És különben is, ha minden nyomorult iránti részvétnek helyet adnánk a szívünkben, akkor egész nap a hajunkat tépve, a földre kuporodva kellene zokognunk.”
Aztán elfelejtettem az egészet, ilyenek vagyunk. A kérdések viszont megmaradtak. Miért nem mennek be ezek az emberek a szállókra? És ha bemennek, az milyen perspektívát jelent nekik? Ez akkor jutott újra eszembe, amikor lejött az állami hitelből felvirágoztatott kereskedelmi csatorna, a TV2 riportja arról, hogy milyen undorítóak a VIII. kerületi hajléktalanok. Hát valóban, az utcán alvó mosdatlan alkoholista nem gusztusos látvány. Valamit azért még a királyi kereskedelmi tévé is felvillantott a kérdés összetettségéből, hiszen elhangzott, hogy a Dankó utcai hajléktalanszálló száz főre van tervezve, de gyakran háromszázan is vannak ott. Kezdetnek nem rossz. Talán lehetne beszélni arról, hogy egy ilyen embert vissza lehet-e adni a társadalomnak, és ha igen, hogyan. Mi kell hozzá, milyen emberi erőforrás, mennyi pénz? Akinek sikerült, hogyan sikerült?
„Nem sajnálom őket, elmehetnének dolgozni” – fejtette ki az aluljáróban működő bolt eladónője, és ebben nem az a lényeg, ahogy leegyszerűsíti a hajléktalanság–munkanélküliség–alkoholizmus spirálját. Hanem az, hogy ő nyilván látástól vakulásig dolgozik, lehet, hogy magas a törlesztőrészlet, nagy az adó, és előtte sincs különösebb perspektíva. Neki elég az is, ha eltűnnek a szeme elől. Pedig attól még ezek az emberek nem lesznek a társadalom hasznos tagjai, ugyanúgy szenvedni fognak, és pénzbe fognak kerülni neki és nekem. A polgármestert, Kocsis Mátét nem sikerült elérnie a csatornának, pedig a probléma láthatóan nem szűnt meg, ezért fontos kérdés, mi erről a témáról a politika új üzenete.
Azon kívül persze, hogy a hajléktalanság nem esztétikus. Ezt ugyanis már eddig is tudtuk.
