Ajtók mögé zárt borzalmak

Ha a Soros–Orbán háború következményeként végre kiderülhet, mi folyik a zárt otthonok falai között, az akár még a hasznunkra is válhat.

Nemrég jelent meg a Mental Disability Advocacy Centre (MDAC) nevű nemzetközi civil szervezet jelentése a gödi Topház Speciális Otthonban uralkodó borzasztó állapotokról. A szervezet szerint a mozgássérült, fogyatékkal élő gyermekeket és fiatal felnőtteket gondozó bentlakásos otthonban bántalmazzák, kínozzák, éheztetik és embertelen körülmények között tartják a betegeket. A közvélemény felháborodott, a szociális terület gazdája, az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig azonnali, rendkívüli vizsgálatot indított az ügyben.

A helyzet azonban az, hogy sajnos ez az eset egyáltalán nem rendkívüli. Az időseket, fogyatékkal élőket, pszichiátriai és szenvedélybetegeket ellátó otthonok zárt világa bizony elképesztő körülményeket rejt, mondhatni, hogy ott az ilyen esetek mindennaposak. A miniszter és az államtitkár (Czibere Károly) reakciója pedig – amely szerint a tárcánál mélyen megdöbbentek, és elfogadhatatlannak tartják a Gödön történteket – bár a látszat szerint őszinte aggódás, valójában éppen nekik tudniuk kell, hogy milyen körülmények uralkodnak a külvilág és a kíváncsi szemek elől jórészt elzárt otthonokban. Hiszen elég idő volt rá, hogy ezen a téren is sikerüljön jelentős előrelépést tenni, s legalább részben felszámolni az ott uralkodó múlt századi állapotokat.

Lapunk az elmúlt években rendszeresen beszámolt ombudsmani jelentések alapján arról, milyen méltatlan körülmények között élnek a kiszolgáltatott betegek a bentlakásos intézményekben. Említhetjük például az állami fenntartású péceli idősek otthonát, ahol a dolgozók szerint az igazgató folyamatosan terrorizálta, megfélemlítette és becsmérelte őket, az intézmény tulajdonában lévő dolgokat magáncélra használta, az ételeket térítés nélkül hazahordta. Az otthonban ráadásul hatalmas túlzsúfoltság volt, a legfeljebb 45 fő elhelyezésére alkalmas épületben 75-en éltek. Az egyes szobákban kilencen-tízen laktak, holott a jogszabályok szerint egy szobában legfeljebb négyen élhetnének. Nem volt elég mellékhelyiség és zuhanyozó sem. Két évvel később Székely László utóellenőrzést tartott Pécelen, ám azzal kellett szembesülnie, hogy az intézményvezető leváltásán túl az ígéretek ellenére nem sok előrelépés történt. Továbbra sem volt elegendő fürdő, a korábbinál is kevesebb illemhely működött, a lakószobák egy része még mindig túlzsúfolt volt, fizetni kellett a szappanért és a vécépapírért, és az akadálymentesítés is csak álom maradt. A fennmaradt jogsértések nagy része ráadásul éppen az állami fenntartó felelőssége, mert évek óta nem biztosít elegendő pénzt az akadálymentesítés elvégzéséhez, a lakószobák átalakításához, illetve új tusolók, illemhelyek létrehozásához. De példaként hozhatjuk a fogyatékkal élőket és pszichiátriai betegeket gondozó Debreceni Terápiás Ház esetét is, ahol a súlyos infrastrukturális hiányosságok mellett belülről nem nyitható felnőtt rácsos ágyat is alkalmaztak egyes betegek mozgásának korlátozására. Itt szintén a vezetőn álltak bosszút az embertelen körülményekért, mintha az ő leváltásával megoldódna az emberhez méltatlan zsúfoltság vagy a súlyos szakemberhiány problémája.

Talán nem véletlen, hogy a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány által létrehozott és támogatott civil szervezet éppen a jelenlegi puskaporos hangulatban jött elő a magyar kormánynak kínos jelentéssel. Ám ettől függetlenül igazak a benne foglaltak, még akkor is, ha a kínzást és bántalmazást nem szó szerinti jelentésében kell venni: ugyanis a nemzetközi egyezmények szerint kínzásnak számíthat az is, ha valakinek nem látják el a nyílt sebeit, és bántalmazásnak minősülhet, amikor egy beteget kikötöznek, miközben a magyar jogrendszer bizonyos esetekben engedélyezi a betegek fizikai korlátozását.

Évek óta beszélnek arról, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegotthonokat, és kisebb gondozóházakba helyezik a betegeket, ám az ellátottaknak még mindig csupán néhány százaléka költözhetett, a lerobbant hodályokra azonban már jó ideje szinte semmit nem költenek. Emellett a nemzetgazdasági ágak közül még mindig a szociális szférában a legalacsonyabb a dolgozók fizetése, így aki csak teheti, elhagyja a rendkívüli fizikai és lelki megterheléssel járó pályát. Éppen az égető szakemberhiány idézi elő a jogsértések jelentős részét, hiszen nincs annyi ápoló, amennyire szükség lenne ahhoz, hogy minden beteget folyamatosan felügyelni tudjanak, ne tehessenek kárt magukban vagy másban. Ezért kerül elő a rácsos ágy, a kényszerzubbony, a kikötözés. A problémák szőnyeg alá söprése nem lehet megoldás, ahogy a betegek jogaira hivatkozva az otthonok elszigetelése sem a sajtó és a nyilvánosság elől. Ha a Soros–Orbán háború következményeként végre kiderülhet, mi folyik a zárt otthonok falai között, és azok végre valódi lépésre sarkallják a döntéshozókat, akkor azt kell mondanunk, hogy az ütközetek egy része akár még a hasznunkra is válhat.