Plakátvagány

A bocsánatkérés nem pénzérme, amit ha bedobunk az automatába, kijön a csoki.

Miért is? Hogy hetedhét országra szóló lakodalmat csaphasson, ahol még a székszoknyák színét is többnapos tanakodás után döntik el? Hogy átírhassa a Facebook-státusát „házas”-ra, és begyűjthessen az esküvői fotókért kétezer lájkot? Nem tagadom, ma is vannak nők, akik az esküvőt látják a legjobbnak és a legtöbbnek, ami életük során történhet velük. Azt sem mondom, hogy ez minden esetben valamiféle hamis tudat eredménye – miért ne lehetne valóban nagy öröm és életre szóló élmény a család és a barátok előtt összekötni az életünket a szerelmünkkel, felelősséget vállalva egymásért, hivatalossá téve a kapcsolatunkat? Azonban úgy tűnik, a többség belátja, hogy ezzel a gesztussal csak egy jól működő, stabil kapcsolatot érdemes megkoronázni (ami ez esetben mindkét félnek egyforma öröm), nem pedig egy elrontott kapcsolatot „megmenteni”.

Azaz még ha a házasság nem is veszít jelentőségéből, egyre kevesebben veszik be azt a sztereotípiát, miszerint ez egy ajándék, amit az addig húzódozó, elköteleződéstől rettegő, függetlenségét mániákusan féltő férfi nyújt át nagy kegyesen, szerelme csalhatatlan bizonyítékaként, az évek óta megfeszülten csak erre váró, az esküvőt életcéljaként és önmegvalósítása csúcsaként megélő, így most örömében (hiszen végre sikerült „megfognia” a férfit!) menyasszonyba átvedlő nőnek. Valószínűleg ez a populáris kultúra által is sokszor megerősített elképzelés ültette a plakátoló fejébe a gondolatot, hogy ha ország-világ előtt elkiáltja magát, hogy „Kellesz!”, az minden ellenállást meg fog törni. Elvégre mi lenne nagyobb elismerés, sőt, társadalmistátus-emelkedés egy nőnek, mint az, hogy ennyire kell egy férfinak?

Ez a logika magyarázza a nyilvános lánykérés divatját. Sokan szép gesztusnak tartják, de én ezt is a manipuláció egy formájának gondolom. A házasságról a párnak kettesben kellene határozni, a nyilvános ünneplés helye az esküvő. Tudunk olyat, hogy a nő, akinek nyilvánosan megkérték a kezét, nemmel válaszolt volna a meghatott tömeg előtt? Vagy akár olyat, hogy szeretne még várni a házassággal, netán feltételhez köti? De ez esetben legalább a formális lehetőség adott, hogy a megszólított reagáljon, és az esély megvan, hogy a gesztus, minden visszássága ellenére, jól sül el, és a partner örül neki. Noha semmiképpen sem szerencsés egy éremátadóra vagy diplomaosztóra időzíteni, azaz olyan szituációra, aminek a nő egyéni teljesítményéről kellene szólnia. Ilyen esetben felér egy otromba figyelmeztetéssel: „Szép, szép, amit elértél, de azért ne felejtsd el az igazi szereped.”

Ennél otrombább csak a maga egyoldalúságával köztéren virító plakát lehet. Az a helyzet, hogy míg a nyilvános lánykérés témája meg szokta osztani a hozzászólókat, ilyen esetekben egyértelmű többségbe kerülnek azok a nők, akik egyáltalán nem örülnének hasonló gesztusnak. Nemes egyszerűséggel arról van itt szó, hogy akármennyire is központi vágy lehet a nők egy része számára a habos-babos esküvő, nem attól a férfitól várják, hogy megkérje a kezüket, akit a közelmúltban dobtak ki. És nem is ok nélkül.

A hiteles bocsánatkérés ott kezdődik, hogy a vétkes fél, ha korábban nem is sikerült neki, legalább ezúttal megpróbálja tiszteletben tartani a megbántott fél méltóságát és akaratát – ha ez épp az, hogy lépjen le, és hagyja békén, akkor azt. A bocsánatkérés nem pénzérme, amit ha bedobunk az automatába (értsd: a továbbra is dehumanizált másik félbe), kijön cserébe a csoki. A nyilvános felületeken tündöklő szánom-bánom lovagoknak saját jogosultságtudatuktól elszakadva azt kellett volna megfontolniuk még a plakátragasztás előtt, hogy a nő minek örülne. Egy párkapcsolatot ugyanis a hétköznapok minősége határoz meg, nem pedig az alkalmi felhajtás. Persze ha a mindennapos odafigyelés mint alap megvan, jöhet a romantika. Olyan formában, amit a másik fél is annak érez.

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke.