Már megint a zsidók, mama. Csurka már 90-ben megmondta, hogy Sorossal vigyázni kell, nem hallgattak rá. Kiültél az ablakba nézelődni egy kicsit?
Utóbbi mondat egy macskához címezve hangzik el, az első kettőt a már említett mamának szánták. Napjában többször is hallom felcsendülni a gangos udvar túlfeléről a Vödörhangú Ember szavait. Késő harmincas, nagydarab férfi a Vödörhangú. Azért hívom így, mert szavait mintha öblös tölcsér erősítené fel. Vödörhangú néha telefonon is beszélget másokkal. Ilyenkor szintúgy a geopolitikai összefüggésekről, valamint a magyar ellenzék vérlázító húzásairól és kacajra késztető bénázásairól tart kétségkívül gördülékeny előadásokat.
A politikai műsorok és a hírek mellett főként ragadozókról szóló természetfilmeket fogyaszt még szívesen a Vödörhangú. Utóbbi nem lep meg: a cápák, sőt a nassoló hangyászsünök életét sem a fékek és ellensúlyok finomra hangolt egyensúlya határozza meg, világukat pedig szintén számos fenyegetés éri. Megint csak: nem árt résen lenni.
De miért idézem ide életemnek ezt a viszonylag állandó hangdíszletét? Elsősorban azért, mert Vödörhangú a tudatos szavazópolgár egyik prototípusa. És erről nem kell hogy bármiféle papírja legyen, lásd a Jobbik nemrégiben felvetett javaslatát. Mielőtt felszisszenne az olvasó, a legkevésbé sem szomszédom eltökélt kormánypártisága késztet tűnődésre. Hanem az a tény, hogy politikai érdeklődésének magas hőfoka, véleményének és világmagyarázatainak gondos, szinte rítusszerűen zajló polírozása a megfelelően kiválasztott médiacsatornák segítségével mindig zárt ajtó mögött, a valóságtól szinte hermetikusan elzárt magánvalóság talaján történik.
Vödörhangú nem vagy csak alig vesz részt a való életben. Már ha az élet alatt azt (is) értjük, hogy az ember dolgozni jár, szeret, csalódik, más tájakat keres fel, közösségi élményekben vesz részt. Vagyis önként vagy kénytelen-kelletlen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy más véleményekkel, világképekkel, mániákkal találkozzon, netán konfrontálódjon. Kérdés persze, hogy (Arisztotelész meghatározásával élve) Vödörhangú mennyivel kevésbé zoon politikon, azaz „közösségi élőlény”, mint azok a baloldali vagy liberális fotelforradalmárok, akik néhány lájk elhajítását követően vagy a rozéfröccsmámorban átélt utcai megmozdulások után ugyanúgy visszahúzódnak a jól kibélelt és kényelmes szociális zugaikba. Ez önmagában is érdekes vitatéma lehetne, engem mégis inkább az a kényelmetlen felismerés feszélyez szomszédom öblös hangú monológjait hallgatva, hogy tulajdonképpen a hosszú ideje reménytelenül önmaga homokozójában tapicskoló magyar politikai élet szereplői számára Vödörhangú a soha le nem váltható és váltandó örök szavazó. Akire bízvást számíthat a kormánypárti kampánygépezet, és akinek szörnyű korlátoltságára bármeddig hivatkozhat a cinikus, mégis otthonos reménytelenségébe süppedt, önmagával szemben minden ballépés dacára felvilágosultan megbocsátani kész ellenoldal.
Ebben az összefüggésben tulajdonképpen az is felvethető, mennyivel jobban járnánk hosszú távon mindannyian, ha mindenféle sokat emlegetett minimumok érvényesítése és rendszermegdöntések helyett vagy azokon túl egy olyan ország építése válna végre közös céllá (én például ilyen országot képzeltem annak idején a polgári jelző mögé), ami valódi megváltást kínál Vödörhangú számára. Egy haza, amely elegánsan, okosan és nem tolakodó módon arra csábítja őt, legyen tényleg közösségi élőlény. Hogy kezdjen végre valóban élni.
