Már megint a zsidók, mama. Csurka már 90-ben megmondta, hogy Sorossal vigyázni kell, nem hallgattak rá. Kiültél az ablakba nézelődni egy kicsit?
Utóbbi mondat egy macskához címezve hangzik el, az első kettőt a már említett mamának szánták. Napjában többször is hallom felcsendülni a gangos udvar túlfeléről a Vödörhangú Ember szavait. Késő harmincas, nagydarab férfi a Vödörhangú. Azért hívom így, mert szavait mintha öblös tölcsér erősítené fel. Vödörhangú néha telefonon is beszélget másokkal. Ilyenkor szintúgy a geopolitikai összefüggésekről, valamint a magyar ellenzék vérlázító húzásairól és kacajra késztető bénázásairól tart kétségkívül gördülékeny előadásokat.
A politikai műsorok és a hírek mellett főként ragadozókról szóló természetfilmeket fogyaszt még szívesen a Vödörhangú. Utóbbi nem lep meg: a cápák, sőt a nassoló hangyászsünök életét sem a fékek és ellensúlyok finomra hangolt egyensúlya határozza meg, világukat pedig szintén számos fenyegetés éri. Megint csak: nem árt résen lenni.
De miért idézem ide életemnek ezt a viszonylag állandó hangdíszletét? Elsősorban azért, mert Vödörhangú a tudatos szavazópolgár egyik prototípusa. És erről nem kell hogy bármiféle papírja legyen, lásd a Jobbik nemrégiben felvetett javaslatát. Mielőtt felszisszenne az olvasó, a legkevésbé sem szomszédom eltökélt kormánypártisága késztet tűnődésre. Hanem az a tény, hogy politikai érdeklődésének magas hőfoka, véleményének és világmagyarázatainak gondos, szinte rítusszerűen zajló polírozása a megfelelően kiválasztott médiacsatornák segítségével mindig zárt ajtó mögött, a valóságtól szinte hermetikusan elzárt magánvalóság talaján történik.
Vödörhangú nem vagy csak alig vesz részt a való életben. Már ha az élet alatt azt (is) értjük, hogy az ember dolgozni jár, szeret, csalódik, más tájakat keres fel, közösségi élményekben vesz részt. Vagyis önként vagy kénytelen-kelletlen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy más véleményekkel, világképekkel, mániákkal találkozzon, netán konfrontálódjon. Kérdés persze, hogy (Arisztotelész meghatározásával élve) Vödörhangú mennyivel kevésbé zoon politikon, azaz „közösségi élőlény”, mint azok a baloldali vagy liberális fotelforradalmárok, akik néhány lájk elhajítását követően vagy a rozéfröccsmámorban átélt utcai megmozdulások után ugyanúgy visszahúzódnak a jól kibélelt és kényelmes szociális zugaikba. Ez önmagában is érdekes vitatéma lehetne, engem mégis inkább az a kényelmetlen felismerés feszélyez szomszédom öblös hangú monológjait hallgatva, hogy tulajdonképpen a hosszú ideje reménytelenül önmaga homokozójában tapicskoló magyar politikai élet szereplői számára Vödörhangú a soha le nem váltható és váltandó örök szavazó. Akire bízvást számíthat a kormánypárti kampánygépezet, és akinek szörnyű korlátoltságára bármeddig hivatkozhat a cinikus, mégis otthonos reménytelenségébe süppedt, önmagával szemben minden ballépés dacára felvilágosultan megbocsátani kész ellenoldal.
