A mi kis migránsunk

A menekültválság politikai marketingtermékké süllyesztése máshol is előforduló jelenség.

Annak már nem néztek utána, hogyan alakult az elmúlt időszakban a szerbiai migránsok helyzete. Míg a múlt évben a beadott 574 menedékkérelemből csupán 16-ot hagytak jóvá, addig az idén benyújtott 158-ból összesen egyet. Mármint 1-et! Érdekes, hogy a KSH adatai szerint 2017-ben 1979-en adtak be menedékkérelmet Magyarországon, és közülük 46-an megkapták a menekült-, 275-en pedig az oltalmazotti státust.

Vagyis hazánk, amely politikája miatt rendszeresen kap súlyos kritikákat külföldről, jóval több menekültet fogad be napjainkban is, mint Szerbia,

amelyről a világsajtó most éppen hosszasan áradozott. És akkor még nem beszéltünk azokról a migránsokról, akik télen a belgrádi buszpályaudvar mögötti hangárokban hulladékból rakott tüzek mellett vészelték át a hosszan tartó és kőkemény fagyokat. A migránsok, illetve a migrációs válság politikai marketingtermékké süllyesztése nyilván nem kifejezetten szerb jelenség, bőven láttunk rá példát az elmúlt években másutt is. És itt nemcsak a migránsokkal szelfiző nyugati vezetőkre kell gondolnunk, hanem azokra a hazai politikusokra is, akik már több mint két éve migránsozzák tele a sajtót abszurd konteóikkal.

A migráns politikai termék lett Európában, akivel a politikusok a nem túl tájékozott, de kellően elfogult híveiknek nap mind nap demonstrálhatják a humanizmusukat, vagy akár azt is, hogy egyedül ők a kereszténység hiteles védelmezői.

Amikor évek vagy évtizedek múlva a szemlélő visszatekint ezekre a megnyilatkozásokra, már egyáltalán nem politikusokat fog látni, hanem bohócokat egy cirkuszi mutatványban. Olyan embereket, akik teljesen lemondtak arról, hogy problémákat oldjanak meg, inkább a lájkvadászattal vannak elfoglalva.

Pedig teendő akadna bőven. Mindenki tudja, hogy a válságnak egyetlen megoldása van: a béketeremtés a menekültek szülőhazájában. A migránsokkal bohóckodó európai politikusoknak ez már eszébe sem jut, ők kisgyermekként nézik a nagyokat, az Egyesült Államokat, Oroszországot, Törökországot, az Öböl menti államokat, hogy mit művelnek a Közel-Keleten. Pedig a válság az európai országokat is komolyan sújtja. Itt már nemhogy Churchillek nincsenek, a felelősen gondolkodó politikusok eleve hiányoznak.

Ami marad, a kis Farhad támogatása. Egy nap hátha tényleg nagy festő lesz, mint az igazi Pablo Picasso, aki 1937-ben elkészítette a híres Guernicát, emléket állítva az azonos nevű település elleni támadásnak. Ha minden így halad tovább, és az európai politikai elit nem kínál megoldást a migráció problémájára, csak hagyja élesedni a feszültségeket, akkor a „kis Picasso” is készíthet néhány évtized múlva egy hasonló tárgyú festményt. Európáról.