Felettébb teátrális előadás részese lehetett a világ a minap. A nézők már-már magukat érezhették kínos helyzetben, amikor Aleksandar Vucic szerb elnök a kamerák előtt kezdett győzködni egy 10 éves gyermeket, hogy maradjon Szerbiában. A kis migráns – bizonyos Farhad Nuri – rajztehetségére felfigyelt a média. A krnjacai befogadóközpontban a családjával élő kisfiú műveiből kiállítást is rendeztek, az eladott képekből befolyó pénzt egy beteg szerb gyerek kezelésére ajánlották fel.
Adva volt egy kitűnő sztori, ami a politikai marketingeseknek is megtetszett. A forgatókönyv elkészítése azonban korántsem volt egyszerű: az eredetileg afgán származású, de Iránban felcseperedő kisfiú családja ugyanis egy olyan országból „menekült el”, ahol semmiféle háború nincs. Az ő családja esetében még a gazdasági bevándorló kifejezés is túlzás lenne, legalábbis ha figyelembe vesszük, hogy Iránban magasabb az egy főre jutó bruttó hazai össztermék, mint történetesen Szerbiában. De hogy ennél is nehezebb legyen a helyükre illeszteni a kockákat: a kis Farhad édesapja előre kijelentette, ők bizony nem maradnak Szerbiában, hanem Svájcba akarnak továbbmenni.
A szerb elnök mégsem adta fel, az elnöki palotába csődített sajtó előtt igyekezett rávenni a gyereket, hogy maradjanak az országban. Elmondta a „kis Picassónak” – így nevezte el a média –: Szerbia nem olyan gazdag ország ugyan, mint Svájc, ám Belgrád nagyon szép város, és
ha maradni akarna a család, megkapják az állampolgárságot, a családfő azonnal munkába állhat,
Farhad maga pedig még ösztöndíjban is részesülhet, hogy a tehetségét fejlessze. Mindezek után a kisfiú nem is mondhatott mást (természetesen szerbül): „Én Szerbiában szeretnék élni!” A sikertől megrészegülve Vucic emelte a tétet. Elmondta: még az is lehet, hogy a kis Farhad egy nap Szerbia elnöke lesz – ő maga az ötödik a sorban, a kisfiú lehetne akár a tizedik vagy a tizenegyedik –, hiszen immár minden joga megvan hozzá.
Az előadás sikeres lett, a világsajtó a címlapokon szerepeltette a mesébe illő történetet.
Annak már nem néztek utána, hogyan alakult az elmúlt időszakban a szerbiai migránsok helyzete. Míg a múlt évben a beadott 574 menedékkérelemből csupán 16-ot hagytak jóvá, addig az idén benyújtott 158-ból összesen egyet. Mármint 1-et! Érdekes, hogy a KSH adatai szerint 2017-ben 1979-en adtak be menedékkérelmet Magyarországon, és közülük 46-an megkapták a menekült-, 275-en pedig az oltalmazotti státust.
Vagyis hazánk, amely politikája miatt rendszeresen kap súlyos kritikákat külföldről, jóval több menekültet fogad be napjainkban is, mint Szerbia,
amelyről a világsajtó most éppen hosszasan áradozott. És akkor még nem beszéltünk azokról a migránsokról, akik télen a belgrádi buszpályaudvar mögötti hangárokban hulladékból rakott tüzek mellett vészelték át a hosszan tartó és kőkemény fagyokat. A migránsok, illetve a migrációs válság politikai marketingtermékké süllyesztése nyilván nem kifejezetten szerb jelenség, bőven láttunk rá példát az elmúlt években másutt is. És itt nemcsak a migránsokkal szelfiző nyugati vezetőkre kell gondolnunk, hanem azokra a hazai politikusokra is, akik már több mint két éve migránsozzák tele a sajtót abszurd konteóikkal.
A migráns politikai termék lett Európában, akivel a politikusok a nem túl tájékozott, de kellően elfogult híveiknek nap mind nap demonstrálhatják a humanizmusukat, vagy akár azt is, hogy egyedül ők a kereszténység hiteles védelmezői.
Amikor évek vagy évtizedek múlva a szemlélő visszatekint ezekre a megnyilatkozásokra, már egyáltalán nem politikusokat fog látni, hanem bohócokat egy cirkuszi mutatványban. Olyan embereket, akik teljesen lemondtak arról, hogy problémákat oldjanak meg, inkább a lájkvadászattal vannak elfoglalva.
Pedig teendő akadna bőven. Mindenki tudja, hogy a válságnak egyetlen megoldása van: a béketeremtés a menekültek szülőhazájában. A migránsokkal bohóckodó európai politikusoknak ez már eszébe sem jut, ők kisgyermekként nézik a nagyokat, az Egyesült Államokat, Oroszországot, Törökországot, az Öböl menti államokat, hogy mit művelnek a Közel-Keleten. Pedig a válság az európai országokat is komolyan sújtja. Itt már nemhogy Churchillek nincsenek, a felelősen gondolkodó politikusok eleve hiányoznak.
Ami marad, a kis Farhad támogatása. Egy nap hátha tényleg nagy festő lesz, mint az igazi Pablo Picasso, aki 1937-ben elkészítette a híres Guernicát, emléket állítva az azonos nevű település elleni támadásnak. Ha minden így halad tovább, és az európai politikai elit nem kínál megoldást a migráció problémájára, csak hagyja élesedni a feszültségeket, akkor a „kis Picasso” is készíthet néhány évtized múlva egy hasonló tárgyú festményt. Európáról.
