Szeretem az egyszerű dolgokat. Szépek. Mármost a futás nem túl bonyolult. (Ebben talán nincs köztünk vita.) De nem csak emiatt gyönyörű. (Ebben viszont lehet, hogy nem ért velem egyet mindenki.) Mint az egyszerű dolgokhoz általában, a futáshoz sem kell túl sok minden. Egy kinyúlt póló, egy rövidnadrág, egy passzentos zoknipár és egy kényelmes cipő megteszi. Na meg használható ízületek. (Utóbbiak karbantartása érdekében szükség lehet még némi extra időre, amit bemelegítéssel tölt az ember. A bemelegítés unalmas, de higgyék el, megéri.) Látszólag tényleg nem kell túl sok minden a futáshoz, belefogni mégsem olyan könnyű.
Pontosítok, állati nehéz. Ésszerűtlennek tűnhet, hogy egy nap/egy év/egy élet adott pontján valaki úgy dönt, dacolva meleggel, széllel, esővel, rovarokkal, porral és vizelési ingerrel (az ön által legbosszantóbbnak vélt aláhúzandó), fogja magát és nekivág. Úgy méghozzá, hogy tudja, végül ziláltan, kimelegedve, sípoló tüdővel és sajgó térdekkel érkezik majd vissza ugyanoda, ahol belekezdett. Pedig ez nagyjából így is van. Mi haszna akkor a futásnak?
A legfőbb talán, hogy lelassít. Ilyen értelemben tökéletes ellentéte a rohanásnak, amiben mostanság akarva-akaratlan, mindennap részünk van. Míg futunk, nem rezeg és pittyeg körülöttünk semmi, nem villognak képernyők, nem méltatlankodnak polgártársak. Csönd van. A szívünk dobog csak, netalán madarak csipognak a közelünkben. Csoda pofák. (Én a madárfüttynél is jobban örülök annak, ha mókust látok. Kíváncsi tekintetű, nesztelenül és sebesen közlekedő állatok. Futnak ők is. Mondhatom, igazán felvillanyoznak.) Futás közben átgondolhatjuk, merre tartunk, de bambulhatunk is büntetlenül, a sporttársak elismerően biccentenek majd, mert azt gondolják: koncentrálunk. Bal, jobb, bal, jobb.
A futás úgy hat ránk, mint a számítógépekre a lomtár ürítése. Letisztít és helyet csinál a fontos dolgoknak. S bár kétségtelen, hogy ezzel irtózatosan közel kerülök a coelhoizálódáshoz, megkockáztatom mégis: a futás levegővétel. Vagy inkább: ima. Így gondolhatta Samir Singh is, akiről a napokban olvashattak. Az indiai ultramaratonista azt vette a fejébe, hogy száz napon keresztül napi száz kilométert teljesít. Ez emberfeletti. Ráadásul a hindu férfi ez idő alatt adományokból és mindössze napi három dollárból élt. Az utolsó napon, 36 kilométerrel a cél előtt, 9964 kilométerrel a lábában, a 40 kilósra fogyott Singh összeesett. Fájhatott mindene, és a hasát is elcsapta. Képzelhetik. Betakargatták egy pokróccal. Remegett. Ahogy megpihent, első dolga volt, hogy elsántikáljon Vrindávanba, az ötezer templom városába, és hálát adjon Krisnának. Mondom én, hogy a futás szép. És hogy mi ennek az üzenete? Az talán, hogy lehet bár határtalan akaraterőnk, alázat nélkül mégsem érünk semmit. És hogy futás közben összeér olykor a föld az éggel.
A futás türelemre tanít és kitartásra. Szemlélődésre és nyugalomra. Elsőre katonásnak tűnhet, de inkább játékos. Szórakoztató és ártatlan. Eltökéltséget is tanulhatunk éppenséggel belőle, de állítom, a futásban éppen a céltalanság a legfelemelőbb. Részt vettem a közelmúltban egy fővárosi versenyen. A rakparton előbb a Filatorigátig kapaszkodtunk, majd a kanyargó folyó mellett a Várkert bazárig csorogtunk vissza. Fáklyák égtek a parton, és amíg a sötét aszfalton haladtam, úgy éreztem, mintha egy néma szerenádot dúdolna a fülembe a város. Föntről értelmezhetetlen kottának tűnhetett a több ezer, látszólag cél nélkül araszoló futó. A harmónia megszületett mégis. Hálás voltam minden megtett méterért. És amikor a célba érkezés után, a fűben fekve, fáradtan fölnéztem a fényszennyezett, csillagtalan budai égre, jó volt akkor úgy érezni, hogy másnap megint kimehetek, és hogy az ég olyankor, ha futok, a földdel néha összeér.
