Az euró ugyan nem tökéletes, de igenis szerethető

Azt az állítást, hogy az euróövezet értékközösség is, nemigen lehet lesöpörni az asztalról.

Kell-e az euró Magyarországnak? címmel jelent meg augusztus 21-én Dobozi István – a Világbank volt vezető közgazdásza, főtanácsadó – elemzése a Magyar Nemzetben. Legfontosabb megállapítása, hogy az övezet koraszülött valutaunió, amelyhez fölösleges elhamarkodottan csatlakozni. Ezzel az összegzéssel talán egyet lehet érteni akkor, ha a szerző viszonylag szűk, a kérdésben szakértői szinten jártas közgazdász olvasóknak ír. Ők nem értik félre a fő mondanivalót, azt, hogy az euróbevezetéssel járó azonnali és közvetlen előnyök kicsik. A cikk azonban hiányérzetet kelt, mivel a távlatos és a közvetett, az intézmények hitelességéhez és az értékközösséghez köthető előnyökről alig tesz említést.

A kérdés mélyebb megértéséhez kell némi pénzelméleti előismeret. Valahogy meg kell érteni, mit jelent a jó pénz, és mit a rosszabb pénz. Vajon a görög pénzügyi drámasorozat idején mit érzékelt a „mezei”, a veszélyt nem tudományosan közelítő pénztulajdonos, amikor az eurója beragadt az ATM-be (értsd: a bankrendszerbe), és felrémlett, hogy esetleg újra drachmával kell fizetnie? Amikor felsejlett ez a lehetőség, mindenki nagyon megijedt (joggal), s kinyilvánította, hogy inkább maradna az eurónál! A démosz hangját meghallva a politikusok 180 fokos fordulatot vettek, az EU pedig szolidaritást vállalt velük. A görög bankrendszer és az állam végül újabb masszív kölcsönhöz jutott, a közös pénz maradt, az eurózóna-projekt folytatódott, a tökéletlen monetáris unió nem hasadt darabjaira. De mintha hirtelen mindenki megérezte volna a két pénz – az euró és a drachma – közötti különbséget.

Készséggel elismerem, nem könnyű belátni a folyamatok mögötti politikai, sőt, geopolitikai alkudozások elemi erejű sodrását, irányfordító erejét. A pénznek mindig is volt egy erős intézményes tartalma, amely a kibocsátó hosszú távú megbízhatóságához, a pénz értékmegőrző, vagyontárgy funkciójához kötődött. Ez már a primitív társadalmakban is így volt, amikor a kiváló vadásztól és halásztól elfogadták az értékes, így egyszerű cserére is alkalmas jószágot, a szőrmét, az igazgyöngyöt vagy a cápafogat. A kibocsátóban, a derék és mindig valódit kínáló vadászban, halászban, annak kiválóságában bíztak alapvetően.

A pénz értékmegőrző szerepe később, Kr. e. 2500 tájékán, tehát már az ókori Egyiptomban is a kormányzáshoz, a fáraóhoz kapcsolódott. Az uralkodónak egyfajta „minőségbiztosítási” szerepe volt. Később „piaci felvigyázó” szerepük folytán a jegybankok vették át a biztosító funkciót. Ezek szintén arra vigyáznak, hogy éppen elegendő jó minőségű pénz kerüljön forgalomba, és az éppen regnáló pénzkibocsátó (császár, király, kormányzat) „ne vizezze fel” a minőségi állományt. Az, hogy mi az „éppen elegendő”, nehéz kérdés, könyvek és folyóiratcikkek százait szentelték a témának. Durván leegyszerűsítve ez az a mennyiség, amely bizonyos határon túl nem erodálja a készpénz és a betéttartók meglévő állományának vásárlóerejét, de még kielégíti a tranzakciós igényeket, és a kívánatos szinten tartja a munkanélküliséget. Ősrégi tapasztalat: ha túl sok pénz kerget túl kevés árut és vagyontárgyat, akkor az árak emelkednek, ugyanazért a termékért sokkal többet kell adni. Az ilyen pénz pedig előbb-utóbb rossz pénzzé válik, és a pénztulajdonosok rögvest igyekeznek azt jobb pénzzel helyettesíteni. A jobb és rosszabb pénzek sorsa mindig szorosan kötődött az uralkodó politikai rezsimek és a mindenkori jegybank hitelességéhez. Az eurónál annak belátása, hogy az egy tökéletlen, befejezetlen konstrukció eredménye, ám ennek ellenére mégis megbízható és értékőrző valuta – nos ez nem rutingyakorlat, még a szűkebb szakmabéliek számára sem.

Mióta csak létezik, a pénz teljesítmények, áruk, vagyontárgyak és ígéretek között közvetít. A régi és modern piacgazdaságokban a pénzek neve, formája sokat változott, ám az évszázadok során az értékmérő és értékközvetítő funkciók minden jó pénznél azonosíthatók voltak. Ha egy pénz esetében ezek az alapfunkciók, amelyek soha nem automatikusak és főleg nem tökéletesek, tartósan jól működtek, akkor az jó eséllyel kitüntetett bizalmat élvezhetett, és vagyonfelhalmozó szereppel is büszkélkedhetett.

Az euró már régen elérte ezt a kulcs- vagy tartalékvaluta-szintet. A világ devizatartalékainak közel harmada euróban vagy arra szóló követelésben fekszik. A világ jegybankjai is kedvelik az eurót, amely az amerikai dollár után második a sorban. Nálunk is sokan szeretik ezt a „koraszülött” és „tökéletlen” pénzt, hiszen a magyar jegybank és a magyar háztartások devizamegtakarításaiban is élen van.

Persze az euró lehetne sokkal jobb és szerethetőbb. Mint azt Robert Mundell Nobel-díjas közgazdász munkásságából tudjuk: ha mesterségesen terelünk több országot egy valutaunióba, csak meghatározott feltételek meglétekor számíthatunk jól működő pénzügyi közvetítő mechanizmusokra. Ellenkező esetben a közvetítői problémák felnagyítódnak, megsokszorozódnak (lásd a görög és az olasz adósságdrámák példáit). Optimális valutaövezetről, jól működő pénzügyi integrációról csak akkor beszélhetünk, ha mind a három piacon, vagyis az áru-, a pénz- és a munkapiacon szükséges árazási és közvetítő-kiegyenlítő mechanizmusok „rendeltetésszerűen” működnek. Ha a közös pénz „megfogható” kritériumok szerint áramlana az említett három piaci hálózatban és az országok között is, akkor a görög dráma sem ismétlődhetne meg.

Ha a közösségi pénzügyek rendezésének és az államadósságok megújíthatóságának bonyodalmait is figyelembe vesszük, akkor az euró ügyében hamar „elveszhetünk” már a teória szintjén is. Jelenleg az állami hitelfelvételi étvágyat leginkább belföldön lehet csillapítani. A nemzetközi piac legfeljebb korlátozni tudja a deficitköltési étvágyat azzal, hogy nem ad hitelt, az eurózóna-tagság pedig azzal, hogy az euróban jegyzett pénzkínálat és a pénzteremtés eleve korlátos. Szigorú feltételek teljesítése mellett nagy baj esetén más közös intézmények – IMF, Európai Stabilitási Mechanizmus; lényegében tehát más országok adófizetői által kitermelt források – adhatnak friss oxigént az akadozó vagy már halódó nemzeti bankrendszereknek és kormányoknak.

Itt van a kutya elásva: a költségvetés és a politika, vagyis a közös költségvetés és a közös politika az alapvető probléma. Euróval és euró nélkül is államcsődhöz közeli állapotba lehet keveredni! Ahogy lehet amerikai dollárban jegyzett állami költségvetéssel is „falnak menni”, miként Puerto Rico tette. A pénz csak közvetíti, de önmagában nem garantálja a mögöttes teljesítményt. Ezért aztán ahol a teljesítmény elmarad a szükségestől, például Görögország vagy Puerto Rico vonatkozásában, ott jó pénzből is kevés lesz, hiszen az szabadon nem nyomtatható. Ez a teljesítménnyel összefüggő kritérium a magán- és közösségi pénzügyekben is jelen van. De míg a privát szektorban, a fizetéseknél ezt szinte természetesnek vesszük, addig a közösségi (költségvetési) pénzfolyamatokban nehezen fogadjuk el a teljesítményarányos ellentételezés logikáját.

Azt az állítást, hogy az euróövezet értékközösség is, nemigen lehet lesöpörni az asztalról. Mert valóban az. Ezt Dobozi István is elismeri. Tény, hogy az EU esetében a gazdasági integráció megelőzte a tényleges politikai integrációt – az utóbbi pedig ma már jóval nagyobb közös költségvetést, közös pénzügyminisztériumot, bankuniót követelne meg. Ezek az integrációs mélyítések még nem történtek meg, és ebben a szemléletben ma még a szekér van a lovak elé fogva. A politikai integráció hiányával összefüggő pénzügyi érvelést azonban könnyen félre lehet érteni.

A Dobozi István által hivatkozott Joseph Stiglitz-könyv mondanivalójával is majdnem ez a helyzet. Igaz, hogy a politikai integráció az EU-ban nem érte utol a gazdasági integrációt, de a Stiglitz által képviselt végső konklúziót is meg kellene említeni. Azt, hogy a Nobel-díjas szerző hivatkozott munkája utolsó fejezetében, amelyben felrajzolja a lehetséges kiutakat, nem azt mondja, hogy felejtsük el az eurót. Hanem maga is a továbblépésre tesz javaslatokat: a bankunió kiterjesztésére, az EKB jogköreinek kiszélesítésére, az euró-államadósságkibocsátás közössé tételére. Vagyis arra, hogy csak egyetlen kockázati felárnak (CDS) kellene lennie. Magyarán: ő sem látja úgy, hogy a „visszafelé”, a nemzeti valuták felé vezető út lenne járható.

Mi következik mindebből azok számára, akik a csatlakozást fontolgatják? A technokrata közgazdasági érvelés, amely szerint jelenlegi formájában az euró és vele a monetáris unió politikai unió híján egy tökéletlen és koraszülött valuta, helyes állítás ugyan – ez régóta világos az unión belül és kívül egyaránt –, de mindez nem cáfolja azt, hogy az unió értékközösség is. Egy „klub”. A valutaunió tökéletesíthető, és érdemes is a tökéletesítésre. Azok, akik mégis ebbe a „koraszülött” övezetbe igyekeznek (Csehország, netán Románia), a tökéletlenséggel tisztában vannak, de – feltételezhetjük – talán azzal is, hogy a tagság egyéb, nem lebecsülendő előnyökkel jár. Ahogy az minden valamirevaló klubban dukál.

Amennyiben pedig az a kérdés, hogy ha egyszer az euró lesz a hivatalos fizetőeszköz Magyarországon, akkor kinek lesz nehezebb alkalmazkodnia az új pénz teremtette megváltozott körülményekhez – a lakosságnak, a vállalatoknak vagy a gazdaságpolitikának –, akkor a válasz egyértelmű: a gazdasági kormányzásnak. Sok területen változtatásra lesz szükség. Nem lesz mód a megszokott forintleértékelődésen keresztül az export-versenyképesség növelésére, és átalakul (nehezebbé válik) az államadósság-kibocsátás rendje is. Egy esetlegesen kényszerűvé váló belső leértékelés során, amikor teljesítményjavulás híján az euróban mért nominális bérszint és nyugdíjszint csökken, a politikának meg kell találnia a módját, hogyan nyújthat kompenzációt a lakosságnak.

Egy bizonyos: a pénzcsere önmagában nem tesz csodát. A klubtagság hozhat ugyan egy nagy adag jó érzést, és tisztább képet festhet arról, hol is állunk fejlettség, bérek, nyugdíjak és árak tekintetében. Lehet azonban, hogy ennek a tisztább képnek sokan nem örülnének. Elhamarkodni tehát tényleg nem kell a csatlakozást – de nem azért, amiért Dobozi István mondja. Hanem azért, mert még mielőtt kinyilvánítanánk a hivatalos belépési szándékunkat, és céldátumot jelölnénk ki, el kell készítenünk a reális magyar jövedelemfelzárkózási útvonalat és a várható csatlakozási árfolyamot is feltüntető csatlakozási tervet. A lehetséges következményeket pedig a társadalommal is tudatni kell. Mert az valóban igaz, hogy az euró nem tökéletes, de a hibáival együtt is szerethető.