Az utóbbi években a hazai és a nemzetközi sajtóban is sokat foglalkoztam az Európai Unió közös valutájával, az euróövezet rendszerszintű szerkezeti fogyatékosságaival, az euró koraszülött mivoltával. Ezért is olvastam kifejezett érdeklődéssel Wiedemann Tamás Még egy kávé rendel című vezércikkét a Magyar Nemzet augusztus 15-i számában. Az írás apropóját az MSZP és a Polgári Világ nevű új minipárt bejelentése adta, miszerint aláírásgyűjtésbe kezdenek az euró mielőbbi hazai bevezetéséért.
A cikk leírja, hogy az MSZP – szándékát nem is rejtve véka alá – lényegében az orbáni illiberális politika elleni harc jegyében vezetné be a közös fizetőeszközt. Igaza van ugyanakkor a szerzőnek abban, hogy az euró bevezetése „nem a politikai értékválasztás témakörébe tartozik, hanem egyértelműen gazdasági kérdés”. A magyar baloldalon régi hagyománya van az euró iránti imádatnak. Az eurózónát egyfajta „értékközösségnek” tekintik, amelyhez mielőbb csatlakozni kell. Bokros Lajos 2010-ben úgy beszélt az euróról, mint egy társadalmi és kulturális vállalkozásról. Az Európai Unió valóban értékközösség, az euró azonban nem más, mint a regionális integráció egyik lehetséges pénzpiaci eszköze. Amit ráadásul nem kell isteníteni, mert az integrációs evolúció jelenlegi közbenső szakaszában meglehetősen tökéletlen ez a koraszülött közös valuta.
Sajnos nemcsak a hazai baloldal, de Brüsszel is – kimondatlanul – elsősorban politikai terméknek tekinti az eurót. A nemzetek fölötti politikai unió, az európai identitás és a regionális összetartás egységjelképének. Semleges külső szemlélőként hasonló következtetésre jutott nemrég megjelent fontos könyvében (The euro: how a common currency threatens the future of Europe – Az euró: hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét?) Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász. Rámutatva: az euró alapvetően politikai eszköz, amely a gazdasági prosperitás helyett stagnálást és divergenciát, szolidaritás helyett megosztottságot hozott a valutaövezetben. Helyesen állapítja meg Stiglitz, hogy az egységes piac és a rugalmas árfolyamú nemzeti valuták bázisán korábban prosperáló EU-ban a politikai integráció idővel öncéllá vált, és az euró ezt szolgálta a feszített tempóban létrehozandó monetáris és politikai unión belül.
Amennyire alapvetően egyetértek a Magyar Nemzet-vezércikk euróval kapcsolatos politikai elemzésével, annyira nem osztom a gazdasági előnyök alaptalan, túlzásba hajló beállítását: „Az, hogy az euró bevezetése egyértelmű előnyökkel jár, nem kérdés. A magyar gazdaság sebezhetősége csökkenne, a vállalkozások nem lennének kitéve egy hektikusan változó nemzeti deviza árfolyam-ingadozásának, kiszámíthatóan tervezhetővé válna az üzleti év. A közös valuta alacsonyan tartja az inflációt, olcsó hiteleket tesz lehetővé, és csökkenti a pénzváltás költségeit.” Sajnos a tények nem támasztják alá ezt az optimizmust, kivéve az utolsót – átváltási költségek megtakarítása –, amely azonban jelentéktelen, a GDP csupán 0,1 százalékát kitevő érték a fejlett bankrendszerű országokban. De nézzük sorjában az európai valutaunió többi pozitívnak tartott hozadékát!
Nézzük a gazdasági sebezhetőség csökkenését a valutaárfolyam-kockázat kiküszöbölésével! Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy e tekintetben bármilyen hátrány érte volna például az euróövezeten kívül levő Angliát, Svédországot, Norvégiát, Dániát vagy Lengyelországot. Van viszont bőséges bizonyíték arra, hogy a valutaklubtagság fokozta egyes eurós országok külső gazdasági sokkokkal szembeni sebezhetőségét. Nem csak az európeriféria Club Med tagjaira (például Görögország) kell gondolni.
Itt van a Magyarországgal sok tekintetben rokonítható Finnország esete. Nálunk valamiért csodálattal beszélnek a finn gazdaság teljesítményéről. Pedig valójában Finnország – a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman szavaival élve – „Európa új beteg gazdaságának” számít. A finn GDP még 2016-ban is közel ötödével kisebb volt, mint 2008-ban, a világgazdasági recesszió kirobbanásakor. Összehasonlítva ezt az elhúzódó gazdasági visszaesést Finnország egy korábbi, az 1990-es évtized elején bekövetkezett recessziójával (amikor az országnak még saját valutája volt), Krugman arra a következtetésre jut: „Fölöttébb nyilvánvaló, hogy Finnország jobban járt volna, ha nem vezeti be az eurót, és ezzel nem ölt magára kényszerzubbonyt.”
Míg a nemzeti valuta jelentős leértékelésével a finn gazdaság viszonylag gyorsan lábra kapott a kilencvenes években, és visszanyerte külpiaci versenyképességét, addig a közös valuta birtokában az ország máig nem tudott kivergődni az egy évtizeddel ezelőtt kapott külső gazdasági sokkból. Ebben a kedvezőtlen kimenetelben természetesen nem csak az euró játszott szerepet. (Ellenpéldaként Szlovákia viszonylag jó gazdasági teljesítményét sokan euróövezeti tagságának tulajdonítják – legalább részben –, de konkrét bizonyítékok nélkül. A nemzeti valutával bíró Lengyelország például ezenközben a szlovákiainál is látványosabb gazdasági sikereket produkált.)
Ráadásul az euró csak a felszínen szünteti meg az árfolyamkockázatot. Bár az eurózónán belül nincsenek nominális árfolyamok, a számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében a tagországok között jelentős eltérések keletkezhetnek az euró reálárfolyamában – azaz az inflációs rátával korrigált „nemzeti” euróárfolyamban. Ha például Görögországban az infláció magasabb, a termelékenység ellenben jóval alacsonyabb, mint Németországban, akkor a „görög” euró reálértékben szükségszerűen felértékelődik, rontva az ország külpiaci versenyképességét. Ennek az ellenkezője történik a „német” euróval, tovább javítva a német gazdaság egyébként is erős versenyképességét. Mondhatjuk-e ezek után, hogy az eurózónában érvényesült a valutaunió legfontosabbnak vélt előnye, az árfolyamkockázat kiiktatása? Nyilvánvalóan nem, hiszen az árfolyamkockázat burkolt formában tovább él.
Ahogy arra korábbi írásaimban hangsúlyosan rámutattam, a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szemben az euró rendszerhibája az önmagát automatikusan javító árfolyam-mechanizmus úgyszólván teljes hiánya. Az Európai Unió két szuperexportőrének, Németországnak és Hollandiának eget verő kereskedelmi és fizetésimérleg-többlete (és ezáltal alacsony, négy-öt százalékos munkanélkülisége) lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró nominális árfolyamában. Így az euró elsősorban a gazdaságilag eleve erős országoknak kedvez, és a baloldalon gyakran hangoztatott véleménnyel szemben nem gyorsítja, inkább fékezheti a perifériaországok felzárkózását az európai centrumhoz. Nem véletlen – miként erre Stiglitz is utal –, hogy az eurózóna északi és déli országai között remélt fejlettségi konvergencia helyett divergencia következett be másfél évtized alatt. A szolidaritás mint szócikk nem szerepel a jelenlegi európai valutaunió szótárában.
A statisztikai tények az EU-n belül nem mutatnak számottevő különbséget az inflációs rátában az euróövezeti és az azon kívüli országok között: ez az utóbbi évtizedben átlagosan közel két százalék volt mindkét országcsoportban. Ami az olcsó hitelekhez való hozzájutást illeti az eurózónában, nem szabad ezt a hatást túlértékelni. Kétélű fegyver lehet, ha az olcsó hitelforrás lehetőséget teremt a nyakló nélküli költekezésre, a túlfogyasztásra és az ingatlanlufira, ahogy azt például az eurós Görögország keserűen megtapasztalta az elmúlt másfél évtizedben. A nemzetközi pénzpiacok is tanultak a „görög tragédiából” és általában a Club Med országok negatív példájából: még egyszer aligha követnék el azt a baklövést, hogy – csupán az exkluzív valutaklubtagság okán – de facto német bonitásúként kezeljenek egy egyébként gyenge hitelképességű országot. Ráadásul a feltételezett valutauniós kamatelőny – ha létezik is – nem számít jelentős plusznak egy globálisan alacsony kamatkörnyezetben.
Összegzésül: a regionális gazdasági integrációkban az előnyök túlnyomórészt nem a közös valutából származnak, hanem a hagyományos kereskedelmi korlátok eltávolításából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából. A közös valuta viszonylag jelentéktelen pótlólagos gazdasági előnyt nyújt, elhamarkodott bevezetése viszont súlyos károkat okozhat. Nem véletlen tehát, hogy az euróövezet ma már nem az a vonzó elitklub, ahová mindenki tartozni szeretne. Magyarországnak sem kell elhamarkodnia a csatlakozást. Politikai okokból különösen nem.
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
