Kell-e az euró Magyarországnak?

Az övezet koraszülött valutaunió, amelyhez fölösleges elhamarkodottan csatlakozni.

Amennyire alapvetően egyetértek a Magyar Nemzet-vezércikk euróval kapcsolatos politikai elemzésével, annyira nem osztom a gazdasági előnyök alaptalan, túlzásba hajló beállítását: „Az, hogy az euró bevezetése egyértelmű előnyökkel jár, nem kérdés. A magyar gazdaság sebezhetősége csökkenne, a vállalkozások nem lennének kitéve egy hektikusan változó nemzeti deviza árfolyam-ingadozásának, kiszámíthatóan tervezhetővé válna az üzleti év. A közös valuta alacsonyan tartja az inflációt, olcsó hiteleket tesz lehetővé, és csökkenti a pénzváltás költségeit.” Sajnos a tények nem támasztják alá ezt az optimizmust, kivéve az utolsót – átváltási költségek megtakarítása –, amely azonban jelentéktelen, a GDP csupán 0,1 százalékát kitevő érték a fejlett bankrendszerű országokban. De nézzük sorjában az európai valutaunió többi pozitívnak tartott hozadékát!

Nézzük a gazdasági sebezhetőség csökkenését a valutaárfolyam-kockázat kiküszöbölésével! Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy e tekintetben bármilyen hátrány érte volna például az euróövezeten kívül levő Angliát, Svédországot, Norvégiát, Dániát vagy Lengyelországot. Van viszont bőséges bizonyíték arra, hogy a valutaklubtagság fokozta egyes eurós országok külső gazdasági sokkokkal szembeni sebezhetőségét. Nem csak az európeriféria Club Med tagjaira (például Görögország) kell gondolni.

Itt van a Magyarországgal sok tekintetben rokonítható Finnország esete. Nálunk valamiért csodálattal beszélnek a finn gazdaság teljesítményéről. Pedig valójában Finnország – a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman szavaival élve – „Európa új beteg gazdaságának” számít. A finn GDP még 2016-ban is közel ötödével kisebb volt, mint 2008-ban, a világgazdasági recesszió kirobbanásakor. Összehasonlítva ezt az elhúzódó gazdasági visszaesést Finnország egy korábbi, az 1990-es évtized elején bekövetkezett recessziójával (amikor az országnak még saját valutája volt), Krugman arra a következtetésre jut: „Fölöttébb nyilvánvaló, hogy Finnország jobban járt volna, ha nem vezeti be az eurót, és ezzel nem ölt magára kényszerzubbonyt.”

Míg a nemzeti valuta jelentős leértékelésével a finn gazdaság viszonylag gyorsan lábra kapott a kilencvenes években, és visszanyerte külpiaci versenyképességét, addig a közös valuta birtokában az ország máig nem tudott kivergődni az egy évtizeddel ezelőtt kapott külső gazdasági sokkból. Ebben a kedvezőtlen kimenetelben természetesen nem csak az euró játszott szerepet. (Ellenpéldaként Szlovákia viszonylag jó gazdasági teljesítményét sokan euróövezeti tagságának tulajdonítják – legalább részben –, de konkrét bizonyítékok nélkül. A nemzeti valutával bíró Lengyelország például ezenközben a szlovákiainál is látványosabb gazdasági sikereket produkált.)

Ráadásul az euró csak a felszínen szünteti meg az árfolyamkockázatot. Bár az eurózónán belül nincsenek nominális árfolyamok, a számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében a tagországok között jelentős eltérések keletkezhetnek az euró reálárfolyamában – azaz az inflációs rátával korrigált „nemzeti” euróárfolyamban. Ha például Görögországban az infláció magasabb, a termelékenység ellenben jóval alacsonyabb, mint Németországban, akkor a „görög” euró reálértékben szükségszerűen felértékelődik, rontva az ország külpiaci versenyképességét. Ennek az ellenkezője történik a „német” euróval, tovább javítva a német gazdaság egyébként is erős versenyképességét. Mondhatjuk-e ezek után, hogy az eurózónában érvényesült a valutaunió legfontosabbnak vélt előnye, az árfolyamkockázat kiiktatása? Nyilvánvalóan nem, hiszen az árfolyamkockázat burkolt formában tovább él.

Ahogy arra korábbi írásaimban hangsúlyosan rámutattam, a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szemben az euró rendszerhibája az önmagát automatikusan javító árfolyam-mechanizmus úgyszólván teljes hiánya. Az Európai Unió két szuperexportőrének, Németországnak és Hollandiának eget verő kereskedelmi és fizetésimérleg-többlete (és ezáltal alacsony, négy-öt százalékos munkanélkülisége) lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró nominális árfolyamában. Így az euró elsősorban a gazdaságilag eleve erős országoknak kedvez, és a baloldalon gyakran hangoztatott véleménnyel szemben nem gyorsítja, inkább fékezheti a perifériaországok felzárkózását az európai centrumhoz. Nem véletlen – miként erre Stiglitz is utal –, hogy az eurózóna északi és déli országai között remélt fejlettségi konvergencia helyett divergencia következett be másfél évtized alatt. A szolidaritás mint szócikk nem szerepel a jelenlegi európai valutaunió szótárában.

A statisztikai tények az EU-n belül nem mutatnak számottevő különbséget az inflációs rátában az euróövezeti és az azon kívüli országok között: ez az utóbbi évtizedben átlagosan közel két százalék volt mindkét országcsoportban. Ami az olcsó hitelekhez való hozzájutást illeti az eurózónában, nem szabad ezt a hatást túlértékelni. Kétélű fegyver lehet, ha az olcsó hitelforrás lehetőséget teremt a nyakló nélküli költekezésre, a túlfogyasztásra és az ingatlanlufira, ahogy azt például az eurós Görögország keserűen megtapasztalta az elmúlt másfél évtizedben. A nemzetközi pénzpiacok is tanultak a „görög tragédiából” és általában a Club Med országok negatív példájából: még egyszer aligha követnék el azt a baklövést, hogy – csupán az exkluzív valutaklubtagság okán – de facto német bonitásúként kezeljenek egy egyébként gyenge hitelképességű országot. Ráadásul a feltételezett valutauniós kamatelőny – ha létezik is – nem számít jelentős plusznak egy globálisan alacsony kamatkörnyezetben.

Összegzésül: a regionális gazdasági integrációkban az előnyök túlnyomórészt nem a közös valutából származnak, hanem a hagyományos kereskedelmi korlátok eltávolításából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából. A közös valuta viszonylag jelentéktelen pótlólagos gazdasági előnyt nyújt, elhamarkodott bevezetése viszont súlyos károkat okozhat. Nem véletlen tehát, hogy az euróövezet ma már nem az a vonzó elitklub, ahová mindenki tartozni szeretne. Magyarországnak sem kell elhamarkodnia a csatlakozást. Politikai okokból különösen nem.

A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza