Tegyük félre a bel- és aktuálpolitikát. Nehéz, de ahhoz, hogy picit át tudjuk érezni a most következőket, el kell vonatkoztatnunk. Az elmúlt évtizedben több barátomat is elvittem magammal Kárpátaljára. Azért, hogy megismerjenek egy közeli, ám mégis távolinak tűnő vidéket. Hogy lássák, milyen az élet arrafelé. Hogy micsoda embert próbáló feladat ott magyarnak vagy akárki másnak is megmaradni.
Noha kőhajításnyira vagyunk a határtól, Kárpátalját egy világ választja el akár a Kelet-Nyírségtől is. Nem azért, mintha a helyiek különböznének tőlünk. Hanem azért, mert szemmel látható, hogy az ukrán állam egy huncut hrivnyát sem akar fordítani semmire sem. Tudjuk, hogy Ukrajna nem tehetős ország, de Kárpátaljával annyit sem foglalkoznak, mint az ország sok más régiójával. Hogy miért, abba most ne menjünk bele. A lényeg a szegénység. S noha Beregszász, Ungvár vagy Munkács is megér egy misét, a falvakra mindez hatványozottan igaz. Tessék szépen lemenni egy szép, új autóval, és már az úton is érezhető. Negyvennél többel nem fognak haladni, széthullik a kocsi.
Ennek ellenére mindez sokaknál nem párosul durva letargiával. Az emberek ugyanis élni akarnak. Pedig kelet-magyarországi mércével sem lehet elképzelni, hogy egy diplomás tanárnak hogyan kellene megélnie havi pár tízezer forintnak megfelelő összegből. Ilyen fizetések dívnak arrafelé, és a kilátások a 2014-es ukrán „forradalom” óta csak romlottak. A pénz leértékelődött, az árak nyugatra kacsintanak.
Kárpátalja ezenközben valóban csodás vidék. Az emberek köszönik szépen, küzdenek. Nem újdonság, évtizedek óta ezt teszik. Ami nekik a hétköznapok része, az a (nem is olyan) messziről jött embernek felfoghatatlan. Minden barátom arcán ezt láttam mindig. A hitetlenkedést, a megrökönyödést. El sem tudták képzelni, hogy így is lehet. S amikor hazafelé átléptük a határt, szinte egytől egyig kitört belőlük: atyaég, azt hittem, itthon rossz, de ez felfoghatatlan.
Az ukrán törvényhozás ilyen miliőben szándékszik bevezetni a ki tudja, hányadik oktatási törvényt. Az ukrán nyelv érdekében, a többi ellenében. Ha megvalósul, annak beláthatatlan következményei lehetnek a kárpátaljai magyarság számára. Ha a magyar nyelven, irodalmon kívül más tárgyakat nem lehet magyarul tanulni az iskolákban, az néhány év alatt katasztrófához vezethet. Az ott- és a megmaradás szempontjából szinte biztosan.
Fontos nyomatékosan hangsúlyozni, hogy ez a törvény csak egy állomás a régóta zajló játszmában. Nem ez az első eset, nem ez az első „nyelvtörvény”, amikor a százötvenezres magyarnál sokszorosan népesebb orosz kisebbséggel szembeni küzdelmében a kijevi politika szemrebbenés nélkül beáldozná az előbbit is. Olyan nem lesz, hogy az ukránok egy ilyen törvényben megneveznék az orosz kisebbséget csak azért, hogy mondjuk a magyart „óvják”. Nem akarnak ők óvni senkit. A kárpátaljai magyarság pedig szinte kívülállóként issza a levét a végeláthatatlan ukrán–orosz konfliktusnak. (Ez, bármennyire okoskodik is bárki, nem az Orbán–Putyin összekacsintás miatt van.)
Ezért volt felfoghatatlan számomra az első napok hátborzongató, néma csendje. No nem a nyugati, az európai, a geopolitikai. Azt hagyjuk. Hanem a magyarországi. Miközben ingyen netért, oktatásért, CEU-ért, választási rendszerért, sajtószabadságért (meg sok minden másért) utcára vonul boldog-boldogtalan, és egymást érik az Egymillióan a Hakapeszi Makiért Facebook-csoportok, ahol egymás torkát is simán elvágják a prosztó szájkarate fekete öves acsargói, addig nemigen láttam sokáig, hogy bárki egy árva tüntetés lehetőségét is felvetette volna – mondjuk Ukrajna budapesti nagykövetsége elé. Néhány nap után a balos ellenzék végül szervezett egy demonstrációt, de tudni kell, hogy ez ennél is sokkal nagyobb léptékű ügy.
Ha valami miatt érdemes lenne – tényleg politikai meggyőződéstől függetlenül – megmozdulni, hát ezért nagyon! Nem újabb lövészárkot ásni, nem a kárpátaljai magyarokat rongynak használva feltörölni velük a padlót, önös politikai érdekből. Bocsánat, de ez nem poszthipszter libsi kontra mutyivegas-náci ügy. Ez sokkal több. A legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő határon túli magyar közösség túléléséről szól. S noha korábban is sokszor elmismásolták az ukránok a saját ostoba törvényeik végrehajtását, mi a biztosíték arra, hogy ez most is így lesz? Semmi.
Kárpátalja nem az Erzsébet tér, rozéfröccs, meg kommentlehetőség a büdös semmiért. De nem is mesebeli migráncsok meg békemenet. Így a hiszti is kisebb. Talán ha egyszer mindenki ellátogatna oda. Körbenéznének, feldolgoznák, amit látnak, magukba szállnának. Akkor esetleg jönnének az #IStandWithKarpatalja hashtagek is tömegével. Addig azonban nem sok jóra lehet számítani. Se pró, se kontra.
