Az autonómiaküzdelem egyelőre jól kimondott, de sikertelen véleményformálás arról, hogy a föderalizmus felé tolt EU-projekt bármikor sérüléseket szenvedhet. A skótok már majdnem beleköhögtek az egyre szorosabb együttműködésként elképzelt integrációba, és a brexittel egy percre felvetődött az északírek távozása is Nagy-Britanniából. A tanulság eddig annyi, hogy az EU-nak a szeparatizmusra nincs semmilyen forgatókönyve, eladható narratívája, annyira bele van gőzölve a központosításba.
Az is érdekes kérdés, hogyan fajulhattak a dolgok addig, hogy egy országrész az elszakadás egyirányú utcájába lép. A gyanú, hogy mindkét fél belefáradt megkövesedett álláspontjának hajtogatásába, nem alaptalan. De nagyjából akkor ültette el Madrid az október 1-jei népszavazás magvát, amikor az alkotmánybíróság 2010 nyarán törölte a „nemzet” szót a 2006-ban kidolgozott, a katalán és a madridi parlamentben is elfogadott, hatályban lévő katalán statútum legtöbb pontjából. Rossz hírünk van a Rajoy fölött ítélkezőknek is: ezt a rázós terepet a szocialista José Zapatero kormányai készítették elő, hosszú évek kitartó munkájával.
És mi lett volna, ha ezeket az eszement, függetlenségi lázban égő katalánokat hagyják békében szavazni? Nem lehetett volna akkor is rácsapni a fejükre az ólajtót, és azt mondani: gyerekek, ez nagyszerű, de mégiscsak alkotmányellenes és illegális volt a buli, köszönjük a részvételt, tessék most már hazamenni? Akkor nem kellett volna ezt a szánalmas bizonyítványt kiállítani. Nem nézegetnék tíz- és százezrek az interneten, hogy a fegyveres spanyol rendőr katalán tűzoltót ver. Játékban maradna az a madridi érvelés, hogy többen többször is szavazhattak. Lehetne mantrázni, hogy a 42 százalékos részvétel kínosan alacsony. Így viszont Rajoyéknak nincs jogalapjuk erre. Jobbulást a demokráciába belesérülteknek!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!