Az Európai Unió legeslegjobb barátja

A brit kormányfő a lehető legmesszebbre ment azért, hogy az unió kedvében járjon.

Theresa May roppant nehéz feladatra vállalkozott nemrégiben, amikor nagy várakozásokkal kísért beszédet tartott Firenzében: úgy akarta a Brüsszelben folyó brexittárgyalásokat kimozdítani a holtpontról, hogy közben nem fordítja maga ellen a kiválás elkötelezett híveit sem. John Redwood, az euroszkeptikus toryk egyik vezéralakja szerint a miniszterelnök a lehető legmesszebbre ment azért, hogy az EU kedvében járjon. Talán túl messzire is. Mások viszont az időhúzás újabb kísérletét látták a beszédben, arra is utalva, hogy semmi nem hangzott el, amit korábban nem lehetett volna tudni. May a kreativitás és a képzelőerő szükségességére hivatkozott – annyiban egyet is lehet vele érteni, hogy valóban nem könnyű olyan megállapodásra jutni, amely Nagy-Britanniának és az uniónak egyaránt előnyös. De először is nézzük, milyen fontosabb megállapítások fogalmazódtak meg!

E sorok írója a legfontosabbnak azt a bejelentést tartja, miszerint London körülbelül két évre szóló átmeneti időszakot kér Brüsszeltől, abból kiindulva, hogy a tagság megszűnésének időpontja, 2019 márciusa után a szigetországnak további időre lesz szüksége az új kapcsolatrendszer kidolgozásához, az éles törések elkerüléséhez. Ebben a szigetország felkészületlenségének beismerését láthatjuk. Annak a bizonyítékát, hogy a brit politikai elitet teljesen felkészületlenül érte a tavaly júniusi népszavazás kimenetele.

Nem véletlen, hogy a kiválást követő átmeneti időszak gondolata jó ideje felmerült a kormányzatban, a hirtelen változásoktól tartó üzleti világ pedig követelte is. A brexit „puha” változatával rokonszenvező Philip Hammond pénzügyminiszter szeptember 12-én arra is utalt, hogy az átmenet a status quóra fog épülni. Végül felpuhul a brexit? A „hard”, a „kemény” megoldás hívei leplezetlen gyanakvással tekintenek erre, mert attól tartanak, hogy a hosszúra nyúló átmenet kiskapuként szolgálhat a brexit elodázásához. A külügyminiszterré kinevezett, sokak szerint a kormányfői posztra áhítozó Boris Johnson cikke, amely megismételte az erősen túlzó állítást, miszerint Nagy-Britanniának heti 350 millió fontjába kerül a tagság, e tábor érzéseit szólaltatta meg, nyilván a nyomásgyakorlás szándékával. Az ő megnyugtatásuk végett jelezhette May Firenzében, hogy az átmenet szigorúan korlátozott időtartamra szólna. A miniszterelnök egyértelművé tette: a két év után Nagy-Britannia nem marad sem az egységes piac, sem a vámunió tagja. A kétségek eloszlatására kijelentette még, hogy nem gondolkodik az Európai Gazdasági Térséghez való kapcsolódásban, a norvég modellben (ez az EU szabályainak elfogadása fejében biztosítana hozzáférést a közös piachoz), illetve egy olyan típusú szabadkereskedelmi egyezményben sem, amilyet az unió Kanadával kötött. Az átmenet két évében viszont a jelenlegi feltételek szabályoznák a szigetország és az EU viszonyát.

Ismeretes, hogy Nagy-Britannia eleve párhuzamosan szeretett volna tárgyalni a kilépés feltételeiről és az új típusú kapcsolatok kialakításáról, ám az unió arra az álláspontra helyezkedett, hogy addig nincs továbblépés, amíg három alapkérdésben nem születik megegyezés. Ezek az állampolgári jogok, a pénzügyek és az északír határ. Ami az elsőt illeti, a londoni kormány már júniusban előterjesztette javaslatát, miszerint az EU-s munkavállalók minden szociális jogot biztosító, ám az állampolgárságnál kevesebbet érő „letelepedett státusra” lennének jogosultak. Brüsszel ezt kevésnek találta. May erről most nem szólt, ám elmondta, hogy az uniós polgárok az átmenet periódusában is jöhetnek, sőt köszöni hozzájárulásukat az ország prosperálásához. Ekkor azonban már regisztrálni fogják őket az új bevándorlási rendszerre való áttérés jegyében. Guy Verhofstadt az Európai Parlament képviseletében a beszéd után sietett jelezni: egy ilyen mechanizmus bevezetése elfogadhatatlan. Az EU-nak tett gesztusként May hozzátette: el fogja intézni, hogy a brit bíróságok ítéleteikben az Európai Bíróság döntéseit is figyelembe vehessék az uniós munkavállalók ügyeiben. Ezzel félreérthetetlenül jelezte, hogy a brit bíróságok elsőbbsége fennmaradna. A gond ezzel az, hogy az EU már többször kinyilvánította: ragaszkodik hozzá, hogy állampolgárai ügyeiben a luxemburgi bíróságot illesse meg a szupremácia.

A firenzei beszédet megelőző napok legtöbbet taglalt kérdése a pénzügyi elszámolásoké volt. May biztosította európai partnereit arról, hogy eleget fog tenni kötelezettségeinek, vagyis Nagy-Britannia kilépése miatt egyetlen tagállamnak sem kell többet fizetnie az uniós költségvetésbe, és egyetlen tag sem kap a tervezettnél kevesebb fejlesztési forrást a 2020-ig tartó uniós költségvetési periódus végéig. Kérdés, hogy ez az ajánlat olyan nagyvonalú-e, ahogy a brit kormányzat beállítja. A Financial Times még a beszéd előtt közzétette, hogy értesülései szerint London 20 milliárd eurót kíván felajánlani „válási összegként”. Brüsszel azonban lényegesen nagyobb, 60 milliárd euró körüli befizetést vár a szigetországtól. A várakozásoknak megfelelően May összegeket nem mondott, de annyit jelzett, hogy az EU igényei eltúlzottak.

A magyar sajtóban kevés szó esik a harmadik sarkalatos kérdésről, az Észak-Írország és az Ír Köztársaság között húzódó határról – Nagy-Britannia és az EU egyetlen szárazföldi határáról. Az ír állam számára nem pusztán gazdasági, politikai szempontból is kulcsjelentőségű, hogy a szigetet ne vágja ketté egy „kemény határ”, és az átjárhatóság Londonnak is érdekében áll. Korábbi állásfoglalásaival összhangban ezért May Firenzében megismételte: semmilyen fizikai akadályt nem kívánnak emelni. Brüsszel viszont ragaszkodik az unió határainak szigorú védelméhez, és dublini látogatása során Michel Barnier, az EU főtárgyalója is elengedhetetlennek nevezte a vámvizsgálatokat. Nem véletlen, hogy Észak-Írországban többséget kapott a brexit elutasítása – a határkérdés feszegetése az 1998-as nagypénteki egyezménnyel elindított békefolyamatot is veszélyezteti. A dilemma megoldásáról semmi konkrétumot nem hallhattunk.

May eddig következetesen hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának jobb, ha egyáltalán nem köt megállapodást a kilépés utáni kapcsolatokra nézve, mint ha egy rossz megállapodásba megy bele. E véleményét Firenzében sem vonta vissza. Mégis állítható, hogy az ellenkezőjét sugallta. Annak a felismerését, hogy ez nem jó üzenet, nem jó stratégia. (A korábban sokszor hangsúlyozott kijelentés a beszédben már nem is szerepelt.) Ebben a „puhulásban” nyilván közrejátszott a toryk gyenge választási eredménye a feleslegesen kiírt júniusi választáson: a kormány nem kapott felhatalmazást az igazán „kemény” kilépésre. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, aki szeptember utolsó hetében Londonban találkozott a brit miniszterelnökkel, úgy értékelte, hogy May szakít „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” stratégiával – és üdvözölte is ezt a fejleményt. Kérdés, hogy mi fog megvalósulni belőle az elkövetkezendő hónapok brexittárgyalásain.

A szerző történész