Ha kimaradunk, lemaradunk? Az euró mint látszatgyógyír

A közös pénz nem rendelkezik a felzárkózást előmozdító sajátos képességgel.

A magyar közgazdász-társadalom legjelesebbjei – így Surányi György, Bod Péter Ákos, Mellár Tamás, Török Ádám, Magas István és legutóbb Mizsei Kálmán – az euró mielőbbi magyarországi bevezetését sürgetik, bár Obláth Gábor és Neményi Judit – az eddigi legátfogóbb és legmélyrehatóbb tanulmány szerzői – jóval árnyaltabban fogalmaznak. Külpolitikai szakértőink, mint Jeszenszky Géza vagy Balázs Péter, hazánk nemzetközi kapcsolatainak szempontjából nézve szintén a gyors csatlakozást szorgalmazzák. A sürgetők osztják Mellár Tamás ügyesen megfogalmazott szlogenjét, miszerint „ha kimaradunk, lemaradunk”. De mi lenne az euró sajátos tulajdonsága, ami megakadályozná a lemaradást? Miért ne maradhatnánk le még jobban az övezeten belül, mint kívül? Miért ne hasonlítana nemzetgazdaságunk pályája inkább az eurótag mediterrán országokéra, ne adj’ isten a görögre, mint a szlovákra vagy a balti országokéra?

Sajnos az euró nemcsak nem rendelkezik a felzárkózást előmozdító sajátos képességgel vagy hatással, hanem félő, hogy a lemaradást eddig is előidéző – a csatlakozáshoz kifejezetten alkalmatlan – magyar nemzetgazdasági politika rombolását a csatlakozás inkább növelné, mintsem csökkentené. Mivel az Obláth–Neményi-páros kivételével az említett szerzők egyike sem tér ki a Káldor Miklós nevével fémjelzett – Gunnar Myrdal, P. J. Verdoorn, Scitovszky Tibor és Balassa Béla kutatásait is felhasználó – elméletre, illetve annak finomított változataira (a legutóbbi ilyen Pelle Anita kimagasló tanulmánya, lásd Acta Oeconomica, Vol 67 Special Issue, 175. oldal, amire az alábbiakban nagymértékben támaszkodom), szükségesnek vélem annak lényegét felvázolni.

Káldor, akkoriban a Cambridge-i Egyetem professzora, 1971-ben a New Statesmanben megjelent híres cikkében Nagy-Britannia a Közös Piachoz tervezett csatlakozása ellen érvelt, majd az 1983-ban tartott Arthur Okun-emlékelőadásában korábbi érveléséből egy koherens elméletet fogalmazott meg. Eszerint a Közös Piac helyet teremt a „négy szabadság”, azaz az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgásának, ami azonban nem a gazdasági és társadalmi integrációt, hanem a fejlett és a fejletlen régiók közötti egyre növekvő távolságot eredményezi. A fejlett régiók azok, melyeknek a Közös Piac bevezetésekor magasabb a tőkeellátottságuk, mint amelyekkel kereskednek. Mivel a tőke ott halmozódik fel, ahol jól hasznosul, viszonylag szerény különbségek is beindítják a halmozódást a jobban ellátott régiók javára, ami aztán, megfelelő beavatkozás hiányában, egyre tetemesebbé válik. Káldor kimutatja, hogy ezt a folyamatot az alacsony bérekkel nem lehet ellensúlyozni, mivel a sokkal fontosabb tényező, a technológiai fejlődésre épített hatékonyságnövekedés nem az olcsó munkaerővel, hanem a tőkeellátottsággal áll összefüggésben. Az előbbit csak addig lehet növelni, amíg a dolgozók éhen nem halnak, de a technológiai fejlődésnek nincsenek ilyen korlátai. Az egyre növekvő tőkeellátottság fokozott versenyképességet, a fokozott versenyképesség pedig egyre nagyobb tőkeellátottságot eredményez, tehát a folyamat önmegerősítő.

A közös valuta bevezetése a folyamatot felgyorsítja, a szakadást a fejlődők és a leszakadók között mélyíti számos ok miatt, amelyek közül kettőnek meghatározó a jelentősége. Egyrészt kiiktatja a növekvő különbségek korrigálásához alkalmas eszközöket – azaz kizárja a leértékelést, a monetáris politika teljes eszköztárát, és szigorú korlátok közé szorítja a korrekciót szolgálható fiskális politikát; másrészt a magasabb tőkeellátottságból fakadó jobb versenyképességűek számára biztosítja a kedvezőbb reálárfolyamot a gyengébbekkel szemben. Fontos látni, hogy a közös valuta nem jelent azonos reálértéket minden régió számára. Ahol nincs közös valuta, a jobban teljesítő gazdaság nemzeti fizetőeszköze felértékelődik a gyengébbel szemben. A közös valuta azonban ezt a felértékelődést kizárja. Felértékelés hiányában a közös fizetőeszköz az erős gazdaság számára alulértékeltté válik a gyengébbel szemben – ami az erős gazdaság számára további versenyelőnyt biztosít, mert exportja reálértéken számítva olcsóbb, importja pedig drágább; a gyenge az erős adósává válik. (Itt megjegyzem, hogy a kormány Soros György ellen indított hadjárata vagy mérhetetlen tudatlanságra, vagy pedig tudatos hazugságra épül. Ugyanis Soros György volt az, aki a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble legnagyobb bosszúságára az elsők között hívta fel a figyelmet a túlzott német tőkefelhalmozás számunkra is káros következményeire, és a periféria eladósodásának mechanizmusára. Soros valójában az EU egyik legélesebb kritikusa.)

A római szerződést követő hatvan év gazdaságtörténete Káldor Miklós elméletét messzemenően igazolta. Káldor jóslata, miszerint a Közös Piac szerkezete a politikai és fiskális unió hiányában nem az integrációt, hanem ennek ellenkezőjét, a fejlett és a leszakadt régiók fokozott szétválását mozdítja elő, bevált. Elég utalni a Prága–Bécs–Pozsony háromszög kialakulására Kelet-Szlovákia leszakadásával szemben, vagy Északnyugat-Magyarország fejlődését szembeállítani a keleti megyék sorsával. De a katalán függetlenségi mozgalom, illetve az észak-itáliai törekvések is idetartoznak. A gazdag katalánok éppúgy, mint a gazdag északolaszok, inkább kiválnának, mintsem támogatnák hazájuk szegényebb régióit. Még a szövevényes összetételű brexit mögött is kitapintható a fejlett Dél-Anglia és a fejletlenebb északangol megyék, valamint Skócia közötti ellentét. A legutóbbi német választás is elsősorban az elégtelen keletnémet felzárkózás keserű gyümölcse; Orbán Viktor retorikája pedig a lemaradt magyar megyék elkeseredéséből táplálkozik. A régiók persze a nemzethatárokat is átívelik. Az északolasz Veneto, Friuli-Venezia Giulia, Trentino-Alto Adige, Emilia-Romagna tartományok sokkal inkább kötődnek a délosztrák gazdasághoz, mint mondjuk Lazióhoz vagy Abruzzóhoz; az osztrák ipar Bajorországhoz, Észak-Németország kapcsolódása Hollandiához és Belgiumhoz pedig kimagasló. Nem a véletlen, hanem a Káldor-elmélet által feltárt erők miatt az Ausztriához, és nem a Szerbiához közeli magyar régió hazánk legfejlettebb része. Európát nem a szélsőjobbos retorika feszíti szét, hanem fordítva: az EU szerkezetéből fakadó dezintegrációs folyamatok adnak termékeny talajt a szélsőjobbos nézeteknek.

Az eurócsatlakozás kérdése tehát nem értelmezhető az unió melletti elkötelezettség és az orbáni nemzeti szuverenitás szembeállításával. A csatlakozáshoz nem a kétsebességű EU-val való ijesztgetés, hanem olyan összehangolt uniós és hazai gazdaságpolitika kell, amely növeli a nemzetgazdaság – elsősorban a honi tulajdonú ipar – tőkeellátottságát, aminek segítségével a nemzetgazdaság egésze lépést tudna tartani a fejlett régiók hatékonyságával. Az 1989-ben publikált Delors Report 29. cikkelye Káldor Miklós elméletét – mint a további integrálódás nélkülözhetetlen előfeltételét – teljes mértékben honorálta, hogy aztán az EU szinte azonnal el is felejtse, és az uniós források felhasználását az elmélet által megkívánttól jócskán eltérően engedélyezze.

A nemzeti cél tehát nem az eurócsatlakozás, mint ahogy azt Mizsei Kálmán írja, hanem a sikeres csatlakozáshoz szükséges alapok lerakása, nevezetesen az integráció elméletének és gyakorlatának alapos revideálása a fentiekben felvázoltak szerint, Brüsszelben és Budapesten is.

A szerző közgazdász