Ahogy azt a Magyar Nemzet szeptember 1-jei számában Paár Ádám kiváló írásában kifejtette, a robotizáció már itt kopog az ablakon. Ha nem teszünk vele valamit, komoly bajok lehetnek, amelyek mellett a XVIII–XIX. századi forradalmak lángjai is eltörpülhetnek. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a robotizáció nemcsak a fejlett országokon belül, hanem a szegényebb fejlődők és a gazdag fejlettek közt is ki fogja élezni a feszültségeket, az igazán komoly gondok pedig a fejlődőkben fognak bekövetkezni. Természetesen hazánkat is ebbe a csoportba sorolhatjuk.
Napjainkban még erőteljesen folyik a képzetlen, olcsó munkaerőt igénylő termelés kitelepítése az alacsony bérű országokba. A folyamatot offshore outsourcingnak, illetve délocalisationnak nevezi az angol, illetve a francia szakirodalom, és más aspektusból globalizációnak is szokás hívni. A termelés kitelepítése nem csupán a gazdag centrumországoknak volt előnyös azáltal, hogy nagymértékben növelte az itt működő vállalkozások versenyképességét, a versenyképesség növekedése nyomán pedig lehetővé vált, hogy a keletkező extraprofitból juttassanak a fejlett államokban dolgozóknak és a középosztálynak is. Előnyös volt mindez azon országoknak is, amelyekbe a termelést kivitték. A fejlődő országok ugyanis nemigen tudták volna e termeléskitelepítések nélkül ellátni munkalehetőségekkel gyorsan gyarapodó népességüket. Hazánkban nem nőtt ugyan a népesség, de a kilencvenes évek átmenete idején a nagyipar összeomlása miatt sokan maradtak munka nélkül.
A robotizáció elterjedtével azonban sajnos nem lesz érdemes az olcsó bérű országokba vinni az egyszerűbb, alacsonyan képzett munkaerőt igénylő termelést, mivel egy robot olcsóbban és jobban dolgozik a centrumországokban – az Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, Németországban, Svájcban –, mint ahogy a legolcsóbb és legfegyelmezettebb kis kínai vagy vietnami munkás Ázsiában teszi.
Valószínű, hogy mivel a centrumországok túlélték a termeléskihelyezés több hullámát, és a realizált extraprofitból képesek voltak csurrantani-csöppenteni a hazai munkásoknak, illetve a középosztálynak is, első körben nem a gazdag államokban fog a robotizáció igazán komoly válságokat kiváltani. Inkább azokban az elmaradottabb perifériaországokban jelentkeznek először a gondok, amelyek eddig nagyobb volumenben vonzottak magukhoz összeszereléssel foglalkozó külföldi vállalatokat. A globalizáció robotizációból következő lefékezését, illetve részleges leállását igazából azok az országok fogják különösebb gondok nélkül túlélni, amelyek a globalizáció időszakában maguk is „átugrottak” a komplexebb, bonyolultabb termelési folyamatokra. Ahogy Dél-Korea, illetve Kína vagy India tették. A többiek számára a robotizáció nyomán megszűnik a lehetőség, hogy külföldi beruházásokat csábítsanak magukhoz alacsonyan képzett, olcsó munkaerőt foglalkoztató üzemek létesítésére, ezért a gazdaságuk nem igazán fogja tudni túlélni ezt a folyamatot. Ezen országok esetében a munka nélküli népességet nem fogják tudni megfelelő munkával ellátni. Számukra a kiút főként az lehet, hogy felkerekednek, és elindulnak a gazdag országok felé. Ahol még annyira sem lesz rájuk szükség, mint ma, azaz a robotizáció nagy hullámának beindulása előtt.
A gazdag centrumországokban – mint az Egyesült Államok, az Európai Unió magországai, Ausztrália és Új-Zéland – is jelentkezni fognak a robotizáció gondjai, de ott valószínűleg könnyebb lesz a magasabb profit egy részét ismét szétosztani a dolgozók közt, éppen úgy, ahogy a globalizáció, a termeléskihelyezés évtizedeiben történt. A tanulság: ismét azok az alacsonyabban, illetve közepesen fejlett, a globalizáció szirénhangjai által elcsábított, képzetlen, összeszerelő tevékenységekre specializálódott országok fogják megjárni, amilyenek mi, magyarok is vagyunk, hacsak nem ugrunk fel időben a technológiai fejlődés vonatára, és nem teszünk meg mindent, hogy a mainál sokkal hatékonyabb, robotokkal ki nem váltható munkaerőt képezzünk.
Mit lehet tenni világméretekben ebben a helyzetben? A Bill Gates által is felvetett robotadó elvben jó ötletnek látszik, de nagyon könnyű lehet a cégeknek kikerülni. A robot definíciója ugyanis tág és egyúttal bizonytalan is. Oda sorolható az egyszerűbb távvezérelt berendezésektől kezdve az önvezető autókon át a mai karosszériahegesztő berendezésekig, majd a holnap teljesen automatizált, önjavító gyártósoraiig minden.
Egyszerűbb és hatékonyabb lenne a nyereségadó szintjének egységes, világméretű emelése, illetve az állóeszközök egységes, értékalapú adóztatása. Ehhez nyilván komoly nemzetközi megállapodásokra lenne szükség az adóparadicsomok kiiktatása érdekében. De ha eddig nem lehetett ilyen megállapodásokat létrehozni az adóparadicsomok esetében, akkor mi az esélye annak, hogy a jövőben egy új kísérlet sikerrel járhat? Sajnos nem sok.
Az ugyanakkor biztosnak látszik, hogy az élőmunkára kivetett adók egyre kevésbé lesznek beszedhetők: ma a társadalombiztosítás (ezen belül az egészségügyi, a munkaügyi, illetve a nyugdíjrendszer) tartozik ide. Az élőmunka jelentőségének csökkenésével ezen járulékokat egyre nehezebben lesz képes az állam behajtani, és ez is elsősorban azokban országokban okozhat gondokat, ahol a munkabéreket magas elvonások terhelik. Magyarország éppen ilyen ország. Ebben az esetben lehet és kell bevetni az úgynevezett fiskalizációt, vagyis a társadalombiztosítás alternatív, egyéb költségvetési forrásokból történő finanszírozását, amelyet már több nyugat-európai és skandináv államban alkalmaznak.
Végső soron tehát nekünk kell kidolgozni a megoldásokat, amelyek segíthetnek jól kijönni a robotizáció „csapdájából”. Ehhez nem feltétlenül kell világméretű, az egész emberiség összefogását célzó javaslatokat kidolgozni, elég lehet olyasmiben gondolkodni, ami nekünk, magyaroknak kedvező megoldásokat kínálhat.
Az biztos, hogy hazánkban is törekedni kellene a munkaerő magasabb színvonalú képzésére, mindenekelőtt olyan szakmákban, amelyek nem válthatók ki könnyedén robotok révén. Az elmúlt évtizedekben szorgalmazott összeszerelő, szak- vagy betanított munkási tevékenységek helyett önálló feladatmegoldó képességeket előtérbe helyező szakmákat kellene előnyben részesíteni. Ilyenek vannak például az egészségügy területén, az ápolóktól kezdve a különböző területekre szakosodott orvosokig. Sajnos ma hazánkban az jellemző, hogy ezek a szakmák (vagy mondjuk úgy: hivatások) nincsenek kellően megbecsülve, ezért az itt dolgozó szakemberek rendre kivándorolnak Nyugat-Európába. Ezáltal nem csupán elveszítünk egy kitörési pontot a robotizáció korszakában, amelyben az élőmunkának határozott előnye lehet a robotokkal szemben, hanem saját nyugat-európai konkurenciánkat teremtjük meg. Ezen kellene alaposan elgondolkodni, amíg a folyamatok nem válnak visszafordíthatatlanokká.
A szerző közgazdász
