Vegyük az oktatási törvény ominózus, a nemzetiségi oktatás nyelvét szabályozó 7. cikkelye körüli háborút. A magyar kormány kemény tiltakozása után egymás érik a kárpátaljai kisebbséget negatív, szeparatista színben feltüntető riportfilmek, cikkek, megszólalások. A magát a patriotizmus felkent papjának tartó író, Larisza Nicoj is arról elmélkedik, hogy a nyelv nemzetbiztonsági kérdés, és nem véletlen, hogy abban a régióban folyik háború, ahol nem beszélnek ukránul. Jekatyerina Rosuk újságíró bejegyzésében kikéri magának, hogy a szegény és koszos Magyarország mondja meg Ukrajnának, mi az európai viselkedés. Pedig magyarok, románok, lengyelek nem akarnak mást, mint anyanyelvükön tanulni.
Ha a katalán referendumot méltatják, akkor a „kis zöld emberkék” ellenére is nehéz megmagyarázni, hogy a Krím miért ne szavazhatott volna az elszakadás mellett. (Pláne úgy, hogy a 2014-es kijevi fordulat sem volt alkotmányos.) Hogy a krími lakosság legalább 50 százaléka „oroszul” érzett, azt a legelvakultabb ukrán nacionalista sem tagadhatja. Még kínosabb, hogy a jogtipróként beállított Oroszország európaibb kisebbségi oktatást biztosít a Krímben, mint tenné azt az új törvény érvényesítésével Ukrajna. 15 tisztán krími tatár iskola 201, illetve 37 orosz tannyelvű iskola 137 osztályában 5300-an tanulnak az őshonos kisebbség nyelvén. Emellett kilenc osztállyal működik egy ukrán iskola, továbbá 12 orosz tannyelvű intézményben is 19 ukrán tannyelvű osztály. És akkor még nem beszéltünk az anyanyelvi oktatás fakultatív formáiról, amelyek keretében több mint 19 ezer krími tatár és közel 13 ezer ukrán gyerek tanulhat szülei nyelvén.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!