Még a kiteljesedő peresztrojka idején történt, akkor, amikor egyre erősödtek a Szovjetunió tagköztársaságainak önállósodási törekvései. A Kárpátaljai református egyház akkori püspöke, Forgon Pál egy magyar–magyar lelkésztalálkozó végén arra kérte magyarországi vendégeit búcsúzóul: „Aztán imádkozzatok, hogy valamilyen formában fennmaradjon a Szojuz, mert így csak elcsellengünk a sok kis nép között. Különben jönnek az ukrán nacionalisták, és jaj nekünk!” A hajdani püspököt – fiatal lelkészként – koncepciós perben elítélte és a Gulagra hurcolta a szovjethatalom, de így is jobbnak találta a demokratizálódott gorbacsovi Szovjetuniót, mint az akkor önállósodni akaró Ukrajnát, ahol mindig is jelen volt, és azóta is újra meg újra felerősödik a kannibáltermészetű kisebbségfaló többségi nacionalizmus.
Néhai Forgon Pálnak a jelek szerint prófétai szó adatott. Mert igaz, hogy nemzetrészünk a legnagyobb mértékben épp most vált a sovén támadások céltáblájává, ám a fejlődés útján gőzerővel visszatolató dicsőséges szabad Ukrajna (vilna Ukrajina) előző huszonhét éve sem volt híján magyarellenes intézkedéseknek és provokációknak. Utóbbiakat – nem éppen illatos csokorba szedve – itt nyújtom át a tisztelt olvasóknak.
A provokációk legközkedveltebb célpontja – hosszú éveken át – a vereckei honfoglalási emlékmű volt, amíg csak a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség meg nem elégelte sorozatos meggyalázását, és a közelmúltban be nem kameráztatta az általa megvásárolt, tehát magántulajdonban lévő földterületen magasodó emlékművet, hogy ezáltal könnyebben azonosíthassák és elfoghassák rongálóit. Annyi támadás érte a korábbi időszakban a műalkotást, mint égen a csillag. Rettenetesen csípi a magukat derék honfiaknak tartó nacionalisták szemét, hogy ukrajnai területen áll egy ilyen emlékmű, amely szerintük a „kárpátaljai magyar szeparatizmus” jelképe, és állandó rettegésben tartja az állam területi épségét napi 25 órán át féltő szegény, szerencsétlen, idegileg kikészült sovinisztákat. Jellemző fura gondolkodásukra és tökéletes történelmi tájékozatlanságukra, hogy amikor az 1990-es évek derekán interjút készítettem a szélsőséges Szvoboda párt nagyszőlősi járási szervezetének akkori elnökével, és rátereltem a szót az az idő tájt még csak tervezett honfoglalási emlékmű kérdésére, az elnök úr értetlenségének adott hangot, hogy miért nem Záhonyban állítják fel. Csak nagy nehezen sikerült megmagyaráznom neki, hogy kérem szépen, 895-ben még nem Záhonynál kezdődött Magyarország.
Visszatérve az emlékműre: Matl Péter munkácsi képzőművész alkotásának a kivitelezése már 1996-ban megkezdődött, ám a nacionalisták ellenállása miatt a hivatalok egy időre leállították az építkezést, így csak 2008-ra fejeződhetett be. Addig a torzót, majd később az elkészült emlékművet annyiszor gyalázták meg, hogy a soviniszták lassan pályázatot hirdethettek volna a támadások minőségének pontozására. A kövek egyszerű letördeléséért adhattak volna például öt pontot, a horogkeresztek, illetve az ukrán nemzeti színű, kék-sárga csíkok ráfestéséért tízet, az egész emlékmű kékre-sárgára mázolásáért tizenötöt, a nagyon-nagyon, mondhatni, pokolian mély humanizmust tükröző „Ez itt Ukrajna! Halál a magyarokra!” feliratért húszat, a műemlék hősies felgyújtásáért akár huszonötöt.
A nacionalisták szívében ugyanis akkora lánggal ég az általuk hazaszeretetnek vélt sovinizmus, hogy egyszer a vereckei emlékmű, egyszer a beregszászi Petőfi-szobor lobbant be tőle. Bár a hágónál ünnepélyes autodafét tartó három piromániás sovinisztát csodák csodájára elfogták, a „rettenetes igazságérzettől” fűtött bíróság csak egyiküket ítélte el másfél évre – felfüggesztve –, két társát felmentette. Nemrégiben pedig – mint a Kárpátalja Ma portálon is megjelent – sikerült elfogni egy Cserkaszi megyei bűnbandát, amelyet az emlékmű felrobbantására béreltek fel. A felbérlők személye viszont nem tisztázódott.
Ha már szoborégetésről is szóltam, megjegyezhető: Petőfi Sándor kárpátaljai emlékműveit is nagyon szeretik – meggyalázni. A beregszászit egy ízben fekete, az ungvárit fehér festékkel öntötték le, ami feketén-fehéren bizonyítja, milyen barbárokról van szó. Még jobban kidomborítják „civilizált” lényüket a magyar lakosságot terrorizáló felvonulásaik. A 2000-es években történt meg először, hogy Beregszászon, Kárpátalja egyetlen, még viszonylagos magyar többségű városában azt ordítozták a masírozó ukrán nacionalisták: „Egy nép, egy nyelv, egy haza – Ukrajna!” Ukránosítanák a magyarokat, a románokat, a szlovákokat, a lengyeleket, a bolgárokat, az oroszokat, a ruszinokat is (akiket már a szovjethatalom idején jórészt sikerült ukránosítani). Még ijesztőbb, hogy tavaly és az idén a szélsőjobboldali, félkatonai Karpatszka Szics szervezet tagjai este, sötétedés után, fekete ruhában és álarcban, fáklyás menetben vonultak végig Ungvár utcáin, miközben nacionalista jelszavakat üvöltöztek a leszálló homályba, mely homály hűen tükrözte az agyukban uralkodó állapotokat. Tavaly Petőfi Sándor szobránál egyenesen azt skandálták: „Késhegyre a magyarokkal!” Idén első körben „szelídebbek” voltak a hős lelkű honfiak, csak azt kiáltozták derék soviniszta torkukból: „Idegen, vésd agyadba, itt ukrán a gazda!” Tarasz Deak, a szélsőséges szervezet vezetője kerek perec kijelentette: Kárpátalja ukránosítását tekinti az egyik fő feladatnak. Legutóbb, néhány hete aztán volt már minden Beregszászon. Maszkok, jelszavak, füstbombák, zászlótépkedés. A városházáról leszaggatott piros-fehér-zöld lobogót csak azért nem égették el a jórészt a Kárpátokon túlról érkezett szvobodások, mert a rendőrség még idejében közbelépett.
Az ukrán nacionalisták rettenetesen tartanak a „kárpátaljai magyar szeparatizmustól”. Szvoboda vagy Szics, egyre megy. Maga Deak a Karpatszka Szics Facebook-oldalán már a kárpátaljai rendvédelmi erőket is megrótta, kijelentve: „Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy Kárpátalján nem elegendő a rendvédelmi szervek szeparatizmus elleni fellépése ahhoz, hogy biztosítható legyen a jövőben az állam területi egysége régiónkban.” És leszögezte: ezt csak ők képesek megtenni. A kijevi központú szélsőjobboldali C14 (Szics – az ukrán szics szó második és harmadik betűje cirill írásban a 14-es számra hasonlít) egyik vezetője, Jevhen Karasz pedig egyik bejegyzésében nemcsak igazat adott Deaknak, hanem kirohant „a magyar soviniszták” ellen is, akik – úgymond – „pénzzel szórják tele az ukrán földet”, „árulókat toboroznak”, „hídfőállást létesítenek”. Igen: hídfőállást. Merthogy szülőföldünkön – hagymázas lázálmai szerint – „földalatti magyar fegyveres egységek” alakultak, amelyek évente kétszer együtt gyakorlatoznak a magyar hadsereggel.
De hol? Merthogy megyénkben ilyesmit senki sehol nem látott. Így hát ez a személy vagy paranoiás, vagy Ukrajna belső vidékein magyarellenes indulatokat gerjesztő soviniszta gazember. Míg azonban „a földalatti magyar fegyveres csoportok” nem léteznek, addig a Karpatszka Szics nagyon is működtet Munkács környékén saját katonai kiképzőtábort. Mit fűzhetünk hozzá mindehhez? Lupus et agnus? Amikor a farkas köt bele a bárányba?
Internetes portálokról, tévéműsorokból is dől a magyarellenes hangulatkeltés, gyűlöletgerjesztés. Nyilván megannyi magyarországi olvasó is emlékszik az egyik legnézettebb ukrán kereskedelmi tévécsatorna, az 1+1 csoporthoz tartozó TSN múlt nyári, az anyaországi sajtó által is észrevett műsorára, amivel azt igyekeztek belesulykolni az ukrán nézők tudatába, hogy a magyar külügyi vezetés a Jobbikkal együttműködve készül Kárpátalja visszacsatolására. Külön dühítő, hogy ezt az agymosást akkor végezték, amikor a magyar diplomácia még teljes mellbedobással támogatta Ukrajna európai integrációs törekvéseit.
A rohamok folytatódnak. Az ukrán nacionalisták ugyanis színukrán Ukrajnát akarnak. Képtelenek elismerni a hazájuk területén élő magyarok, románok, lengyelek, bolgárok, oroszok jogát ahhoz, hogy azok maradjanak, akiknek Isten megteremtette őket. Korlátolt, a történelemből jól ismert szélsőségesség jellemzi őket, képtelenek elfogadni, hogy a nem ukránoknak joguk van nem ukránoknak maradni. Hogy igazolják, a nemzetiségek az ukrán nemzet ellenségei, ezért provokálnak minket, magyarokat is, ezért uszítanak ellenünk goebbelsi propagandájukban. Egy kedves ismerősöm egy beszélgetésünkkor feltette a költői kérdést: ha Ukrajnában mindenki ukránná lenne, attól máris megoldódnának Európa egyik legszegényebb szegényházának kínzó gazdasági, szociális és kulturális gondjai? A válasz nyilvánvaló – kár, hogy erre derék barátaink nem is kíváncsiak.
A szerző beregszászi újságíró
