Visszatérve az emlékműre: Matl Péter munkácsi képzőművész alkotásának a kivitelezése már 1996-ban megkezdődött, ám a nacionalisták ellenállása miatt a hivatalok egy időre leállították az építkezést, így csak 2008-ra fejeződhetett be. Addig a torzót, majd később az elkészült emlékművet annyiszor gyalázták meg, hogy a soviniszták lassan pályázatot hirdethettek volna a támadások minőségének pontozására. A kövek egyszerű letördeléséért adhattak volna például öt pontot, a horogkeresztek, illetve az ukrán nemzeti színű, kék-sárga csíkok ráfestéséért tízet, az egész emlékmű kékre-sárgára mázolásáért tizenötöt, a nagyon-nagyon, mondhatni, pokolian mély humanizmust tükröző „Ez itt Ukrajna! Halál a magyarokra!” feliratért húszat, a műemlék hősies felgyújtásáért akár huszonötöt.
A nacionalisták szívében ugyanis akkora lánggal ég az általuk hazaszeretetnek vélt sovinizmus, hogy egyszer a vereckei emlékmű, egyszer a beregszászi Petőfi-szobor lobbant be tőle. Bár a hágónál ünnepélyes autodafét tartó három piromániás sovinisztát csodák csodájára elfogták, a „rettenetes igazságérzettől” fűtött bíróság csak egyiküket ítélte el másfél évre – felfüggesztve –, két társát felmentette. Nemrégiben pedig – mint a Kárpátalja Ma portálon is megjelent – sikerült elfogni egy Cserkaszi megyei bűnbandát, amelyet az emlékmű felrobbantására béreltek fel. A felbérlők személye viszont nem tisztázódott.
Ha már szoborégetésről is szóltam, megjegyezhető: Petőfi Sándor kárpátaljai emlékműveit is nagyon szeretik – meggyalázni. A beregszászit egy ízben fekete, az ungvárit fehér festékkel öntötték le, ami feketén-fehéren bizonyítja, milyen barbárokról van szó. Még jobban kidomborítják „civilizált” lényüket a magyar lakosságot terrorizáló felvonulásaik. A 2000-es években történt meg először, hogy Beregszászon, Kárpátalja egyetlen, még viszonylagos magyar többségű városában azt ordítozták a masírozó ukrán nacionalisták: „Egy nép, egy nyelv, egy haza – Ukrajna!” Ukránosítanák a magyarokat, a románokat, a szlovákokat, a lengyeleket, a bolgárokat, az oroszokat, a ruszinokat is (akiket már a szovjethatalom idején jórészt sikerült ukránosítani). Még ijesztőbb, hogy tavaly és az idén a szélsőjobboldali, félkatonai Karpatszka Szics szervezet tagjai este, sötétedés után, fekete ruhában és álarcban, fáklyás menetben vonultak végig Ungvár utcáin, miközben nacionalista jelszavakat üvöltöztek a leszálló homályba, mely homály hűen tükrözte az agyukban uralkodó állapotokat. Tavaly Petőfi Sándor szobránál egyenesen azt skandálták: „Késhegyre a magyarokkal!” Idén első körben „szelídebbek” voltak a hős lelkű honfiak, csak azt kiáltozták derék soviniszta torkukból: „Idegen, vésd agyadba, itt ukrán a gazda!” Tarasz Deak, a szélsőséges szervezet vezetője kerek perec kijelentette: Kárpátalja ukránosítását tekinti az egyik fő feladatnak. Legutóbb, néhány hete aztán volt már minden Beregszászon. Maszkok, jelszavak, füstbombák, zászlótépkedés. A városházáról leszaggatott piros-fehér-zöld lobogót csak azért nem égették el a jórészt a Kárpátokon túlról érkezett szvobodások, mert a rendőrség még idejében közbelépett.
