Különben jönnek az ukrán nacionalisták

Nemzetrészünk a legnagyobb mértékben épp most vált a sovén támadások céltáblájává.

Visszatérve az emlékműre: Matl Péter munkácsi képzőművész alkotásának a kivitelezése már 1996-ban megkezdődött, ám a nacionalisták ellenállása miatt a hivatalok egy időre leállították az építkezést, így csak 2008-ra fejeződhetett be. Addig a torzót, majd később az elkészült emlékművet annyiszor gyalázták meg, hogy a soviniszták lassan pályázatot hirdethettek volna a támadások minőségének pontozására. A kövek egyszerű letördeléséért adhattak volna például öt pontot, a horogkeresztek, illetve az ukrán nemzeti színű, kék-sárga csíkok ráfestéséért tízet, az egész emlékmű kékre-sárgára mázolásáért tizenötöt, a nagyon-nagyon, mondhatni, pokolian mély humanizmust tükröző „Ez itt Ukrajna! Halál a magyarokra!” feliratért húszat, a műemlék hősies felgyújtásáért akár huszonötöt.

A nacionalisták szívében ugyanis akkora lánggal ég az általuk hazaszeretetnek vélt sovinizmus, hogy egyszer a vereckei emlékmű, egyszer a beregszászi Petőfi-szobor lobbant be tőle. Bár a hágónál ünnepélyes autodafét tartó három piromániás sovinisztát csodák csodájára elfogták, a „rettenetes igazságérzettől” fűtött bíróság csak egyiküket ítélte el másfél évre – felfüggesztve –, két társát felmentette. Nemrégiben pedig – mint a Kárpátalja Ma portálon is megjelent – sikerült elfogni egy Cserkaszi megyei bűnbandát, amelyet az emlékmű felrobbantására béreltek fel. A felbérlők személye viszont nem tisztázódott.

Ha már szoborégetésről is szóltam, megjegyezhető: Petőfi Sándor kárpátaljai emlékműveit is nagyon szeretik – meggyalázni. A beregszászit egy ízben fekete, az ungvárit fehér festékkel öntötték le, ami feketén-fehéren bizonyítja, milyen barbárokról van szó. Még jobban kidomborítják „civilizált” lényüket a magyar lakosságot terrorizáló felvonulásaik. A 2000-es években történt meg először, hogy Beregszászon, Kárpátalja egyetlen, még viszonylagos magyar többségű városában azt ordítozták a masírozó ukrán nacionalisták: „Egy nép, egy nyelv, egy haza – Ukrajna!” Ukránosítanák a magyarokat, a románokat, a szlovákokat, a lengyeleket, a bolgárokat, az oroszokat, a ruszinokat is (akiket már a szovjethatalom idején jórészt sikerült ukránosítani). Még ijesztőbb, hogy tavaly és az idén a szélsőjobboldali, félkatonai Karpatszka Szics szervezet tagjai este, sötétedés után, fekete ruhában és álarcban, fáklyás menetben vonultak végig Ungvár utcáin, miközben nacionalista jelszavakat üvöltöztek a leszálló homályba, mely homály hűen tükrözte az agyukban uralkodó állapotokat. Tavaly Petőfi Sándor szobránál egyenesen azt skandálták: „Késhegyre a magyarokkal!” Idén első körben „szelídebbek” voltak a hős lelkű honfiak, csak azt kiáltozták derék soviniszta torkukból: „Idegen, vésd agyadba, itt ukrán a gazda!” Tarasz Deak, a szélsőséges szervezet vezetője kerek perec kijelentette: Kárpátalja ukránosítását tekinti az egyik fő feladatnak. Legutóbb, néhány hete aztán volt már minden Beregszászon. Maszkok, jelszavak, füstbombák, zászlótépkedés. A városházáról leszaggatott piros-fehér-zöld lobogót csak azért nem égették el a jórészt a Kárpátokon túlról érkezett szvobodások, mert a rendőrség még idejében közbelépett.

Az ukrán nacionalisták rettenetesen tartanak a „kárpátaljai magyar szeparatizmustól”. Szvoboda vagy Szics, egyre megy. Maga Deak a Karpatszka Szics Facebook-oldalán már a kárpátaljai rendvédelmi erőket is megrótta, kijelentve: „Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy Kárpátalján nem elegendő a rendvédelmi szervek szeparatizmus elleni fellépése ahhoz, hogy biztosítható legyen a jövőben az állam területi egysége régiónkban.” És leszögezte: ezt csak ők képesek megtenni. A kijevi központú szélsőjobboldali C14 (Szics – az ukrán szics szó második és harmadik betűje cirill írásban a 14-es számra hasonlít) egyik vezetője, Jevhen Karasz pedig egyik bejegyzésében nemcsak igazat adott Deaknak, hanem kirohant „a magyar soviniszták” ellen is, akik – úgymond – „pénzzel szórják tele az ukrán földet”, „árulókat toboroznak”, „hídfőállást létesítenek”. Igen: hídfőállást. Merthogy szülőföldünkön – hagymázas lázálmai szerint – „földalatti magyar fegyveres egységek” alakultak, amelyek évente kétszer együtt gyakorlatoznak a magyar hadsereggel.

De hol? Merthogy megyénkben ilyesmit senki sehol nem látott. Így hát ez a személy vagy paranoiás, vagy Ukrajna belső vidékein magyarellenes indulatokat gerjesztő soviniszta gazember. Míg azonban „a földalatti magyar fegyveres csoportok” nem léteznek, addig a Karpatszka Szics nagyon is működtet Munkács környékén saját katonai kiképzőtábort. Mit fűzhetünk hozzá mindehhez? Lupus et agnus? Amikor a farkas köt bele a bárányba?

Internetes portálokról, tévéműsorokból is dől a magyarellenes hangulatkeltés, gyűlöletgerjesztés. Nyilván megannyi magyarországi olvasó is emlékszik az egyik legnézettebb ukrán kereskedelmi tévécsatorna, az 1+1 csoporthoz tartozó TSN múlt nyári, az anyaországi sajtó által is észrevett műsorára, amivel azt igyekeztek belesulykolni az ukrán nézők tudatába, hogy a magyar külügyi vezetés a Jobbikkal együttműködve készül Kárpátalja visszacsatolására. Külön dühítő, hogy ezt az agymosást akkor végezték, amikor a magyar diplomácia még teljes mellbedobással támogatta Ukrajna európai integrációs törekvéseit.

A rohamok folytatódnak. Az ukrán nacionalisták ugyanis színukrán Ukrajnát akarnak. Képtelenek elismerni a hazájuk területén élő magyarok, románok, lengyelek, bolgárok, oroszok jogát ahhoz, hogy azok maradjanak, akiknek Isten megteremtette őket. Korlátolt, a történelemből jól ismert szélsőségesség jellemzi őket, képtelenek elfogadni, hogy a nem ukránoknak joguk van nem ukránoknak maradni. Hogy igazolják, a nemzetiségek az ukrán nemzet ellenségei, ezért provokálnak minket, magyarokat is, ezért uszítanak ellenünk goebbelsi propagandájukban. Egy kedves ismerősöm egy beszélgetésünkkor feltette a költői kérdést: ha Ukrajnában mindenki ukránná lenne, attól máris megoldódnának Európa egyik legszegényebb szegényházának kínzó gazdasági, szociális és kulturális gondjai? A válasz nyilvánvaló – kár, hogy erre derék barátaink nem is kíváncsiak.

A szerző beregszászi újságíró