A populizmus manapság a legtöbbet ismételt politológiai fogalmak egyike. A baloldal és jobboldal között egy sajátos verseny alakult ki abban a tekintetben, kinek a populistája a „büdösebb”. A baloldal Erdogant és Trumpot emlegeti, a jobboldal erre kontráz Chávez és Maduro fölemlegetésével. Valójában nem a jobb- és baloldal a legnagyobb törésvonal a populizmuson belül. Ha a populizmusnak abból a definíciójából indulunk ki, hogy az a nép konstruálása, akkor ebből két következtetés fakad: a populizmus jelentheti a demokrácia javítását, korrekcióját, illetve a demokratikus intézményrendszer és ethosz teljes lebontását. Nem az a lényeg tehát, hogy a populista jobb- vagy baloldali-e (ez esetben nem kerülhetnénk el, hogy ne definiáljuk, mit értünk jobb- és baloldaliság alatt), hanem az, hogy a populizmus hozzáad-e a demokráciához, segítő szándékkal kívánja-e a népet bevonni a hatalomba, vagy pedig célja a demokrácia lebontása.
A populizmus másik metszetben lehet alulról, a népből kiinduló akarat a fennálló politikai rendszer megjavítására, vagy pedig az elit egyes csoportjainak eszköze, hogy a nép konstruálásával egy segéderőt szerezzenek maguknak, amellyel sakkban tarthatják az elit más csoportjait. A kétféle populizmus ősét megtalálhatjuk már az antikvitásban is. A népi erők populizmusát a római Gracchus fivérek retorikájában és szociális programjában lelhetjük fel: a latifundiumok, azaz a rabszolga-munkaerővel dolgoztató mezőgazdasági nagybirtokok helyett a kisbirtokos paraszti gazdaságok védelme, a katonáskodás alapját jelentő kisparaszt életképességének biztosítása a korai földtörvény visszaállítása révén és a gabonatörvény a proletariátus segélyezésének céljával mind azt szolgálták, hogy a plebs legszegényebb részét megóvják a lesüllyedéstől. Ám nem kellett sok időt várni, és a reformokat a hatalmon lévők egy része kisajátította. A néppárti (populares) irányzathoz tartozó Julius Caesar minden populista politikus ősatyja lehetne, és aligha találnánk nála populistábbat, ha elfeledkeznénk arról, hogy egy másik férfiú jócskán megelőzte a népre hivatkozó diktatúra kiépítésében.
Az athéni Peiszisztratoszról van szó, akinek türannisza (zsarnokuralma) a „boldog aranykor” visszatéréseként rögzült sok athéni emlékeiben. Peiszisztratosz volt valószínűleg az első populista egyeduralkodó, aki a démoszra hivatkozva vette át a hatalmat, és magát a démosz érdekei képviselőjének vallotta, félretolva az arisztokráciát. Nevéhez fűződik Pireusz kikötőjének kiépítése, és ezáltal a tengeri kereskedelem előmozdítása. Természetesen Arisztotelész Az athéni állam című művét, hasonlóan minden történeti forráshoz, erős forráskritikával kell kezelni, ám úgy gondolom, a görög filozófus által írott Peiszisztratosz-jellemzés magyarázatként szolgálhat napjainkban is mindazon vezetők népszerűségére, akiket okkal, ok nélkül populistának neveznek.
Merthogy Arisztotelész szerint Peiszisztratosz jóakaratúan, szelíden, „inkább jó polgár, mint tyrannos módjára” vezette a poliszt. Hatalmát nagyrészt a parasztságra alapozta, ezért – valamint hogy a várostól távol tartsa a földműveseket – a községekbe bírákat rendelt, hogy peres ügyeikben ítélkezzenek, és a falusiaknak ne kelljen Athénba menniük. Arisztotelész szerint „a vétkesek irányában is megbocsátó” volt, „de ezen túlmenően az ínséges helyzetben lévőknek pénzt is adott kölcsön munkájukhoz, hogy a földművelésből meg tudjanak élni”. Peiszisztratosz uralmának alapja a vágy a nyugalomra és belső békére: „egyébként sem terhelte a tömeget semmivel uralkodása idején, hanem mindig békét teremtett számukra, és biztosította a belső nyugalmat”, amit a polisz lakossága a korábbi válságokkal összehasonlítva értéknek tekintett. (Forrás: Arisztotelész: Az athéni állam. In: Németh György: Államéletrajzok, 16.) Minden együtt van tehát a mítosz megszületéséhez: a „jó zsarnok” szelíden bánik a néppel, és visszaállítja a „boldog aranykort”. Mindeközben fejleszti az államot, a maga belátása szerint, de a nép javát szolgálva. Háttérbe szorítja az „arisztokratikus” görög isteneket, helyette egy „népi” isten, a bor és mámor istene, Dionüszosz kultuszát ápolva.
Julius Caesar még sikeresebb volt, nem csupán azért, mert jóval nagyobb állam fölött gyakorolhatta az örökös dictatorságot, hanem azért is, mert egyenesen olyan politikai csoportból érkezett, amely néppártinak nevezte magát. Közben a római elit különböző csoportjai kitanulták, hogyan lehet a népet a reformer jelszavakkal manipulálni. Gracchusék gabonatörvényt akartak? Hát kapják meg a római proletárok, cirkuszi játékokkal együtt! Nagy a zúgolódás a földínség miatt? A római hadvezérek elérték, hogy a senatus földet adjon a veteránjaiknak. Ezekkel a jó szándékú, ám manipulációra alkalmas intézkedésekkel olyan széles népi támogatottságot szereztek maguknak, amely jól jött a politikai küzdelmekben, akár utcai tömegerőként, akár fegyveres segédcsapatként.
Akármelyik előpopulista vezetőt nézzük, egy dolog vitathatatlan: a közösségteremtés igénye és szándéka. Hosszú, válságokkal teli korszakot zártak le látszólag konszolidációs uralmukkal. Természetesen ez a konszolidáció mindvégig törékeny volt, és amint eltűntek a színről, mindaz, amit lefojtottak, elemi erővel tört fel.
Ha van történeti és kulturális régió, amelyet a modern politikai populizmus szülőhazájának tekintünk, az Latin-Amerika. Ebben a térségben mindenfajta populizmus – akár bal-, akár jobboldali, akár hatalomra jutott, akár örök lázadó maradt – a félbemaradt nemzetépítés folytatását ígérte. Az argentin Perón és a kubai Castro azt ígérte, hogy fölemeli a népet, hazájukat és egész Latin-Amerikát, a „mi Amerikánkat”. Volt, akinek rövid távon sikerült megalkotnia valamifajta népi egységet, és volt olyan kísérlet, amelyből félrecsúszva valami egészen más sült ki.
A történészek és politológusok a hatalmat gyakorló populisták első nemzedékét leginkább három névvel jellemzik: az argentin Perón, a brazil Vargas és a mexikói Lázaro Cárdenas nevével. Az 1911-es mexikói forradalom intézményesüléséből kinőtt Intézményes Forradalmi Párt valóban populista kormányzást valósított meg, legalábbis az 1930-as években, Cárdenas kormányzása idején, és ha csak azt a jelentőséget vizsgáljuk, amelyet a mexikói nemzetre gyakorolt, akkor a világtörténelem legsikeresebb nemzetépítő populista kormányzásának tekinthetjük.
Az 1917-es mexikói alkotmány példaértékű, akkor még a legfejlettebb európai országban sem létező szociális jogokat vezetett be: például állami nyugdíjat és táppénzt. És ezeket folyamatosan bővítették. Az 1930-as években 18 millió hektár földet újraosztottak, államosították az olajipart, emellett elkezdődött egyfajta nemzetépítés az oktatás és kultúra révén. Mexikóban a felső társadalmi rétegek hagyományosan fehérek voltak, míg a parasztság és munkásság jelentős része indián. Az 1930-as években a kormány meghirdette a „meszticizálás” programját, azaz „fent” a faji gőg és korlátolt USA-imádat, „lent” a passzivitás és politikai inaktivitás leküzdését és egy nemzeti szintézis megalkotását. Mindehhez elindítottak egy iskolaépítési kampányt. Az 1960-as évektől a párt vezetésében erős oligarchizálódás és jobbratolódás ment végbe, majd az 1970-es évektől a gazdaság helyzete folyamatosan romlott. Közben kiderült az is, hogy mégsem sikerült a nemzeti egységet tökéletesen megteremteni. A zapatista indián felkelés kitörése is ezt az állítást támasztja alá. Végül 2000-ben a pártnak át kellett adnia a stafétabotot, de ekkor már messzire került a 30-as évek populista lendületétől. Maga a párt sem tudta elkerülni minden politikai szervezet átkát, az oligarchizálódást. Nehéz is lett volna a hatalom megszakítás nélküli hetven éve alatt!
Összességében megállapítható, hogy a populizmus alkalmas lehet egy politikai közösség kohéziójának erősítésére, a társadalom mobilizálására, az állampolgárok horizontális mozgósítására, sőt a demokrácia bizonyos formáinak gyakorlására (népszavazás, helyi bizottságok). De az oligarchizálódás rendkívül rossz hatással van a populista pártokra. Ha nem sikerül az intézményeket tartóssá tenni, akkor a populista vezető által megálmodott vízió vele együtt bukik el.
A szerző történész-politológus
