Brexit: kemény tények két olvasatban

Az EU érdeke most az, hogy Nagy-Britannia kilépése ne legyen sikertörténet.

Egedy Gergely
2018. 03. 18. 16:57
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Meg fog változni az életünk a kilépés után – ismerte el régóta várt beszédében Theresa May miniszterelnök a londoni Mansion House-ban március elején, hangsúlyozva, hogy ideje szembenézni a brexitdöntés „kemény tényeivel”. Cáfolni igyekezett azt a gyakorta felhozott vádat, miszerint kormánya nincs tisztában saját céljaival, és határozottan kijelentette: „Tudjuk, mit akarunk.” E sorok szerzőjét azonban nem győzte meg erről. Bár az eddigieknél több részletet tudhattunk meg a miniszterelnök távlati elképzeléseiről, világos képet nem rajzolt fel róluk. Annyi bizonyos, hogy a kemény tények hangsúlyozásával üzenni akart saját keményvonalas kilépéspárti kollégáinak és Brüsszelnek egyaránt: vegyék tudomásul, a tárgyalások természete már csak olyan, hogy kölcsönös engedményekre van szükség. Egyik fél sem kaphatja pontosan azt, amit akar.

A kompromisszumoknak természetesen vannak határaik, és bár ebben a beszédben valamivel több engedékenység érződött, mint a korábbiakban, May nem adta fel alapvető céljait. A kilépést rendező megállapodást ezért feltételekhez kötötte. Először is ahhoz, hogy az egyezménynek tiszteletben kell tartania a 2016-os népszavazás eredményét – nincs tehát visszaút. Nem mondott le a „kemény brexitről” sem, ismét elhangzott, hogy a kétévesre tervezett átmeneti időszak után Nagy-Britannia kilép az egységes piacról és a vámunióból. Megfogalmazta azt az első pillantásra igencsak evidens követelményt is, hogy az EU-val kötendő megállapodás semmilyen módon ne fenyegesse az ország egységét, vagyis az Angliát, Skóciát, Walest és Észak-Írországot összefűző szálakat. Mégis: aligha tévedünk, ha azt mondjuk, utóbbi feltétel teljesülése veti fel a legtöbb gondot.

A kilépési folyamat legkritikusabb pontja nem az EU-s polgárok jövőbeli szigetországi státusának a rendezése (noha ez sem zárult le teljesen), hanem az Ír Köztársaságot és Észak-Írországot összekötő – vagy elválasztó – határ kérdése. Erről a brexittárgyalások első szakaszát lezáró decemberi elvi megállapodás is csak felettébb elnagyoltan szólt; gyakorlatilag megoldatlanul hagyta. London kezdettől fogva úgy foglalt állást, hogy az Észak-Írország és Írország közötti határt semmiképp sem kívánja „keménnyé” tenni, vagyis nem szeretné visszaállítani a fizikai határellenőrzést, az EU nevében azonban Michel Barnier főtárgyaló már tavaly nyáron jelezte: Brüsszel nem mond le erről.

Két nappal May beszéde előtt az EU nyilvánosságra hozta a kiválási egyezmény jogi szövegtervezetét, amit Londonban egyenesen hadüzenetként értékeltek, mivel Észak-Írország ügyében elfogadhatatlan feltételt támasztott. Azt javasolta, hogy ez az országrész – a többivel ellentétben – maradjon benn a vámunióban azután is, hogy Nagy-Britannia kilépett. Egy ilyen megoldás valóban éles határt húzna Nagy-Britannián belül, valahol az Ír-tengeren, ami elfogadhatatlan a királyság egységéért felelős kormány számára. A Mansion House-ban May újra el is vetette a szigetország széttörésével fenyegető ötletet, megjegyezve: „Mi nem tesszük keménnyé a határt, és ha az EU mégis rákényszeríti Írországot, az nem a mi döntésünk.”

A heves és jogos londoni tiltakozásra Brüsszel válasza az volt, hogy akkor mondjatok jobbat. May most két indítványt is tett: az egyik az úgynevezett vámpartnerség, amelynek keretében a brit hatóságok tükröznék az EU szabályait, mintha Nagy-Britannia az unió „vámügynöke” volna. A másik egy „áramvonalasított” vámügyi megállapodás, amely a kis- és közepes méretű kereskedelmi cégeket mentesítené az ellenőrzés alól. Arról, hogy ezek az elképzelések jók-e, lehet vitatkozni, a fő probléma azonban az, hogy Brüsszel már tavaly nemet mondott rájuk. (Érdemes megjegyezni: a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt – részben épp Észak-Írországra való tekintettel – a közelmúltban szakított korábbi álláspontjával, és azt javasolta, az egész ország maradjon bent a vámunióban, még ha az egységes belső piacról kilépnek is.)

A beszédben May elismerte, hogy a kilépés után nehezebb lesz egymás piacaihoz hozzáférni, de ismét hallhattuk tőle azt is, hogy Nagy-Britannia a lehető legszélesebb együttműködésre törekszik az EU-val a tagság megszűnése után is. Újdonságnak tekinthető, hogy a szigetország szeretne továbbra is társult tag maradni az EU egyes speciális hatóságaiban, és ezekben kész elfogadni az EU jogának az érvényesülését, sőt fenntartásukhoz anyagilag is hozzájárulna. (Konkrétan a gyógyszeripar, a vegyipar és a repülés szabályozó hatóságait említette, az Európai Atomenergia-közösséggel együtt.)

A konzervatív Daily Telegraph egyik szerzője azért dicsérte Mayt, mert „a brexit maximumát a destrukció minimumával kombinálta”. Az Európai Bizottság elnöke, Donald Tusk másként látja. Ő az uniónak a brit kilépéssel kapcsolatos irányelveit bemutató sajtóértekezletén – szinte temetési hangnemet ütve meg – világossá tette, hogy Brüsszel kevesli az engedményeket, és sokallja, amit London kér. Kendőzetlenül rámutatott, hogy az Európai Uniónak nem ugyanaz a célja, mint Maynek: nem érdekelt ugyanis abban, hogy a brexit végül sikertörténetté váljon. Ezt nehéz is lenne kétségbe vonni, még ha akár igaza is lehet a tekintélyes brexitpárti hetilapnak, a Spectatornak, amikor vezércikkében azt állítja, az európai polgárok zöme sokkal megértőbb Nagy-Britanniával, mint a brüsszeli bürokrácia, illetve annak képviselője, Michel Barnier főtárgyaló.

Úgy tűnik, Theresa May nem igazán érti meg, milyen indítékok vezérlik Brüsszelt. Beszédeinek visszatérő gondolata, hogy a britek számára kedvező megállapodás az EU számára is kedvező lehet. De elképzelhető-e a brit kiválás kapcsán a „win-win” megoldás, vagyis egy olyan folyamat, amelyben mindenki nyer? A win-win gondolata igen népszerű a különféle menedzsmentstúdiumokban, és igen jól veszi ki magát a politikában is, ám többnyire elfeledkeznek arról, hogy a játékelméletet kidolgozó kiváló hazánkfia, Neumann János szerint ilyen lehetőségről csak akkor beszélhetünk, ha az együttműködő felek külső forrásból többletnyereséghez jutnak. Erre egy zárt játéktérben – adott esetben az EU és Nagy-Britannia között – nyilván nincs lehetőség. A két fél egyszerre nem jöhet ki jól a küzdelemből, tehát csak egymás rovására tudják érdekeiket érvényesíteni.

Az unió legfontosabb érdeke jelenleg az, hogy Nagy-Britannia kilépése ne legyen sikertörténet. Hiszen ha a britek jól járnak – és esetleg tényleg kimazsolázzák a közös piac előnyeit, méghozzá kötelezettségeik minimalizálásával –, az komoly fenyegetés lenne a szupranacionális „európai projekt” sorsa szempontjából. Egyszerűbben fogalmazva: a brit példa ragadós lehet, aminek a kockázatát tehát nem akarják vállalni. Ezért utalt Donald Tusk arra, hogy a szigetország nem számíthat többre, mint egy olyan típusú szabadkereskedelmi egyezményre, amilyet az EU Kanadával kötött – és amelyet May már többször elutasított. Felettébb kétséges az is, hogy Londonnak lesz-e módja bent maradni a fentebb említett speciális hatóságokban. Az EU nyilvánosságra hozott egyezménytervezete szűk mozgásteret hagy neki – hacsak nem mond le a kemény brexitről. Ez egyelőre aligha valószínű, így az elemző csak annyit mondhat: a kemény tények minden bizonnyal igen kemény döntéseket igényelnek majd.

A szerző történész, a Nemzet Közszolgálati Egyetem tanára

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.