Brexit: kemény tények két olvasatban

Az EU érdeke most az, hogy Nagy-Britannia kilépése ne legyen sikertörténet.

Két nappal May beszéde előtt az EU nyilvánosságra hozta a kiválási egyezmény jogi szövegtervezetét, amit Londonban egyenesen hadüzenetként értékeltek, mivel Észak-Írország ügyében elfogadhatatlan feltételt támasztott. Azt javasolta, hogy ez az országrész – a többivel ellentétben – maradjon benn a vámunióban azután is, hogy Nagy-Britannia kilépett. Egy ilyen megoldás valóban éles határt húzna Nagy-Britannián belül, valahol az Ír-tengeren, ami elfogadhatatlan a királyság egységéért felelős kormány számára. A Mansion House-ban May újra el is vetette a szigetország széttörésével fenyegető ötletet, megjegyezve: „Mi nem tesszük keménnyé a határt, és ha az EU mégis rákényszeríti Írországot, az nem a mi döntésünk.”

A heves és jogos londoni tiltakozásra Brüsszel válasza az volt, hogy akkor mondjatok jobbat. May most két indítványt is tett: az egyik az úgynevezett vámpartnerség, amelynek keretében a brit hatóságok tükröznék az EU szabályait, mintha Nagy-Britannia az unió „vámügynöke” volna. A másik egy „áramvonalasított” vámügyi megállapodás, amely a kis- és közepes méretű kereskedelmi cégeket mentesítené az ellenőrzés alól. Arról, hogy ezek az elképzelések jók-e, lehet vitatkozni, a fő probléma azonban az, hogy Brüsszel már tavaly nemet mondott rájuk. (Érdemes megjegyezni: a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt – részben épp Észak-Írországra való tekintettel – a közelmúltban szakított korábbi álláspontjával, és azt javasolta, az egész ország maradjon bent a vámunióban, még ha az egységes belső piacról kilépnek is.)

A beszédben May elismerte, hogy a kilépés után nehezebb lesz egymás piacaihoz hozzáférni, de ismét hallhattuk tőle azt is, hogy Nagy-Britannia a lehető legszélesebb együttműködésre törekszik az EU-val a tagság megszűnése után is. Újdonságnak tekinthető, hogy a szigetország szeretne továbbra is társult tag maradni az EU egyes speciális hatóságaiban, és ezekben kész elfogadni az EU jogának az érvényesülését, sőt fenntartásukhoz anyagilag is hozzájárulna. (Konkrétan a gyógyszeripar, a vegyipar és a repülés szabályozó hatóságait említette, az Európai Atomenergia-közösséggel együtt.)

A konzervatív Daily Telegraph egyik szerzője azért dicsérte Mayt, mert „a brexit maximumát a destrukció minimumával kombinálta”. Az Európai Bizottság elnöke, Donald Tusk másként látja. Ő az uniónak a brit kilépéssel kapcsolatos irányelveit bemutató sajtóértekezletén – szinte temetési hangnemet ütve meg – világossá tette, hogy Brüsszel kevesli az engedményeket, és sokallja, amit London kér. Kendőzetlenül rámutatott, hogy az Európai Uniónak nem ugyanaz a célja, mint Maynek: nem érdekelt ugyanis abban, hogy a brexit végül sikertörténetté váljon. Ezt nehéz is lenne kétségbe vonni, még ha akár igaza is lehet a tekintélyes brexitpárti hetilapnak, a Spectatornak, amikor vezércikkében azt állítja, az európai polgárok zöme sokkal megértőbb Nagy-Britanniával, mint a brüsszeli bürokrácia, illetve annak képviselője, Michel Barnier főtárgyaló.

Úgy tűnik, Theresa May nem igazán érti meg, milyen indítékok vezérlik Brüsszelt. Beszédeinek visszatérő gondolata, hogy a britek számára kedvező megállapodás az EU számára is kedvező lehet. De elképzelhető-e a brit kiválás kapcsán a „win-win” megoldás, vagyis egy olyan folyamat, amelyben mindenki nyer? A win-win gondolata igen népszerű a különféle menedzsmentstúdiumokban, és igen jól veszi ki magát a politikában is, ám többnyire elfeledkeznek arról, hogy a játékelméletet kidolgozó kiváló hazánkfia, Neumann János szerint ilyen lehetőségről csak akkor beszélhetünk, ha az együttműködő felek külső forrásból többletnyereséghez jutnak. Erre egy zárt játéktérben – adott esetben az EU és Nagy-Britannia között – nyilván nincs lehetőség. A két fél egyszerre nem jöhet ki jól a küzdelemből, tehát csak egymás rovására tudják érdekeiket érvényesíteni.

Az unió legfontosabb érdeke jelenleg az, hogy Nagy-Britannia kilépése ne legyen sikertörténet. Hiszen ha a britek jól járnak – és esetleg tényleg kimazsolázzák a közös piac előnyeit, méghozzá kötelezettségeik minimalizálásával –, az komoly fenyegetés lenne a szupranacionális „európai projekt” sorsa szempontjából. Egyszerűbben fogalmazva: a brit példa ragadós lehet, aminek a kockázatát tehát nem akarják vállalni. Ezért utalt Donald Tusk arra, hogy a szigetország nem számíthat többre, mint egy olyan típusú szabadkereskedelmi egyezményre, amilyet az EU Kanadával kötött – és amelyet May már többször elutasított. Felettébb kétséges az is, hogy Londonnak lesz-e módja bent maradni a fentebb említett speciális hatóságokban. Az EU nyilvánosságra hozott egyezménytervezete szűk mozgásteret hagy neki – hacsak nem mond le a kemény brexitről. Ez egyelőre aligha valószínű, így az elemző csak annyit mondhat: a kemény tények minden bizonnyal igen kemény döntéseket igényelnek majd.

A szerző történész, a Nemzet Közszolgálati Egyetem tanára