A modern magyar polgári irodalomnak talán leginkább lélek-központú szerzője, a XX. század első felének vitathatatlanul egyik legnagyobb magyar írója Kosztolányi Dezső, kit a magyar irodalomtörténet általában főként a Nyugat lírikusai között tart számon. Utóbbi megállapítás igazságát azonban meg kell kérdőjeleznünk, ugyanis tény, hogy Kosztolányi a legkülönbözőbb helyeken tette közzé írásait.
Pintér Jenő Magyar irodalomtörténetében a következő olvasható erről a kérdéskörről: „[Kosztolányi] A Hét és a Nyugat népszerű munkatársa volt, más folyóiratok és hírlapok is örömmel közölték költeményeit, elbeszéléseit, közérdekű írásait. A Budapesti Naplótól a Világhoz került, innen a Pesti Naplóhoz ment át, a világháború után az Új Nemzedékhez, majd a Pesti Hirlaphoz csatlakozott. Nem politikai meggyőződései irányították, polgári kényelme fontosabb volt számára a társadalmi harcoknál, írói célkitűzései jobban izgatták, mint a közéleti torzsalkodások.”
Kosztolányi írásainak mindenkori formálója eredeti tájgyökere, a vidék, valamint a polgári-kispolgári életforma és környezet, melyeket a költő líráját és prózáját tekintve is egyesíteni tudott magában: költészetében többnyire a nagyváros lakóinak melankolikus, céltalan bolyongásait, regényeiben pedig azt a kisvárosi légkört festi meg, ahonnan örökre elszakadt.
„Életrajzot kérnek tőlem? Két fontos adatot közlök. Az egyik: 1885 virágvasárnapja. Ekkor születtem.
A másik: 1909 szeptembere. Ekkor írtam meg legkedvesebb könyvemet, amit ma is a legjobban szeretek: A szegény kisgyermek panaszai-t. Minden, ami fontos nekem, e két dátum közé esik, s nem tagadom, hogy minden örömöm és szenvedésem benne van ebben a kis füzetben, mert az élményeim ma is gyermekélmények, és a szenzációim gyermekszenzációk. Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg. Megírnám az én tiszta, mély és különös gyermekkorom történetét, melyben minden oly regényes és rejtelmes, a vidéki gyermek riadozását, tájékozatlanságát, gőgjét, aki egyedül van boros és buta emberek között, s készül a jövőre.” – olvasható Kosztolányi saját magáról írt vallomásában. S valóban: A szegény kisgyermek panaszainak minden verse a költő egész életének egy-egy állomása és benyomása. Azon túlmenően, hogy regényeiben és publicisztikájában a magyar és európai kultúrának, társadalomnak a történelem minden korszakában időszerű kérdéseire keres és ad feleletet, Kosztolányi másik alkotói értéke művei tartalmának és stílusának intelligens tisztaságával, meghittségével fejezhető ki. Kosztolányi az a szerző, aki olvasójához közelebb kerül, mint bármelyik alkotó kortársa: őt olvasva az emberek saját élményei rejtett értelmének megfejtéséhez kerülnek közelebb, hogy a mi életünk állomásai mit jelentenek és hová vezetnek. A szegény kisgyermek panaszai első darabja kiválóan szemlélteti Kosztolányi alap-gondolatvilágának esszenciáját:
Mint aki a sínek közé esett…
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép
és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett…
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett –
vad panoráma, rémes élvezet –
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.
Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én, virágvasárnap, húsvét előtt egy héttel, reggel fél nyolckor született Szabadkán, az alsó- és felsőkameneczi, nemeskosztolányi és felsőlehotai Kosztolányi-családban – a lehotai előnevet a költő felnőttként írói álnévként is használta. Szülei mindketten katolikus vallásúak voltak: édesapja Kosztolányi Árpád, a szabadkai gimnázium igazgatója, édesanyja Brenner Eulália, egy német eredetű gyógyszerész leánya. A költő családja apai ágon Felvidékről származott Tolnába s onnan az Alföldre, s – mint maga Kosztolányi utal rá egyik levelében – a magyarság nyelvi tájainak valóságos olvasztótégelye volt: székely származású volt például a költő apai nagyanyja, akitől a gyermek Kosztolányi gyakran hallhatta a székely szóláskincs szavait. Egy 1917-ben keletkezett írásában maga a költő a Pesti Napló munkatársaként, a lap 1885-ös évfolyamával kezében a következő szavakkal idézte fel világra jöttének reá maradt emlékeit: „Mohó ujjakkal lapozok a március 29. napra, vajon mi történt ekkor, mikor csak négy és fél kilóval voltam több a semminél? […] Azt mesélték nekem, hogy az a nap – virágvasárnap – szép volt, és az emberek szentelt barkával mentek a templomba, boldogan járkáltak a béke teljében.”
A gyermek Kosztolányit szülei gondosan nevelték, aki kitűnő tehetségű diákként elsősorban kiváló nyelvérzékével tűnt ki iskolatársai közül.
1895 és 1903 között a szabadkai községi katolikus gimnázium tanulója, s bár az iskolában odafigyeléssel bánnak vele, és testvéreivel együtt otthon is jólétben nevelik, a gyermek idegzete mindennek ellenére nincs teljesen rendben, szorongások gyötrik, édesapjától különösen retteg. A költő hetedikes gimnazista volt, amikor első verse nyomtatásban megjelent: 1901. október 26-án a Budapesti Napló avatta költővé. Nyolcadik osztályos korában tiszteletlenül viselkedett egyik tanárával szemben, ezért kizárták az iskolából. Az érettségi vizsgát már magántanulóként Szegeden tette le, jeles eredménnyel, ezután édesapja jutalmul Abbáziába küldte nyaralni.
1903 őszén beiratkozott a budapesti egyetem filozófiai karára, ahol tanulmányai tárgyául a magyar és német nyelvet választotta. Ebben az időszakban, magyar-német szakos tanárjelöltként Négyesy László stílusgyakorlatain kötött barátságot Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. Ekkor egy ideig a bécsi egyetemen is tanult, Szabadkán is sokat tartózkodott és barátaival irodalmi kérdésekről levelezett, valamint különböző szabadkai és szegedi hírlapokba írt cikkeket. Egyetemi tanulmányait végül nem fejezte be, tanári oklevelet nem szerzett, a későbbiek során írói ambícióira helyezte a hangsúlyt. 1906-tól a Budapesti Napló szerkesztőségének munkatársa volt, s a következő évben megjelent első verseskötete, a Négy fal között, s mindeközben az irodalmi kávéházakban és szerkesztőségekben a nevesebb magyar írókkal is megismerkedett.
Huszonnyolc évesen, 1913-ban vette feleségül Harmos Ilona színésznőt. 1921-ben meghívták a Pesti Hirlap belső munkatársai közé. Ebben az évben jelent meg a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért című antológia, melybe a költő korának kiemelkedő szerzőinek, mint például többek között Herczeg Ferencnek, Tormay Cécile-nek, Tóth Árpádnak, Krúdy Gyulának, Móricz Zsigmondnak írásai kerültek.
Kosztolányi írásai abból a szempontból is igen jelentős időszerűséggel bírnak a mai magyar közéletben, mert rávilágítanak arra, hogy az ő idejében ugyancsak a kulturális- és véleményterror zajlott. Amikor 1929-ben A Toll című folyóirat megszólaltatta a magyar irodalom akkori tekintélyeit az Ady-kérdésben, az elhunyt költőről közülük valamennyien hízelegve, az akkoriban már javában épített, kritikát nem tűrő Ady-kultusz szellemében írtak, Kosztolányi azonban merészen szembeszállt az Ady-fanatikusokkal, s őszintén elmondta lesújtó véleményét Ady költői értékéről. Mivel ellenkező véleményt nem voltak hajlandók eltűrni, „nyugatos” körökben e nyilatkozatával a költő egy pillanat alatt népszerűtlenné vált: gyalázkodó, zaklató leveleket kapott, életveszélyesen megfenyegették, gúnyosan beszéltek munkásságáról.
1930-ban a Kisfaludy-Társaság megválasztotta tagjai közé, s ekkor megindította tevékenységét a nyelvművelés érdekében: többek között a Pesti Hirlapban szellemes cikkekben foglalt állást az idegen szavak térnyerése, valamint a magyartalan stílusú írók ellen.
1931-ben vezető szerepet vállalt a magyar irodalmi közéletben: a Magyar Pen Club elnökeként sokat tett a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséért. Amikor a magyar irodalom támogatására a Rothermere lord által Londonban Kosztolányinak adományozott ezer angol fontot itthon végül Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula kapta meg, Kosztolányi a döntést követően önként mondott le a Magyar Pen Club elnökségéről.
1933-ban jelentkeztek halálos betegségének első jelei.
Élete utolsó éveiben méltósággal viselt testi gyötrelmei ellenére is bámulatos testi és szellemi lendülettel folytatta az alkotómunkát. Ötvenegy évesen, 1936. november 3-án hunyt el Budapesten, földi maradványait november 5-én, a Fiumei úti Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.
A szerző ügyvivő szakértő Történeti Kutatóközpont Magyarságkutató Intézet
