Junckernél csak jobb jöhet

Ursula von der Leyen a megválasztása érdekében mind a két tábornak próbált a kedvé­ben járni. Ez az elnöki ténykedése során nem fog menni, vannak világosan eldöntendő kérdések.

Brüsszel, 2019. július 23. Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság megválasztott elnökét fogadja Jean-Claude Juncker, a bizottság jelenlegi elnöke Brüsszelben 2019. július 23-án. MTI/EPA/Stephanie Lecocq Fotó: Stephanie Lecocq

Tehát valójában nem a baloldal vagy a jobboldal döntött Ursula von der Leyen mellett, ennél sokkal összetettebb a kép. Inkább azt mondanám, hogy a szavazatok megoszlása keresztbe szelte a baloldalinak és a jobboldalinak nevezett tábort, felülírta a hagyományos bal-jobb szembenállását. Annál is inkább, mert minden jel szerint sem a szociáldemokrata, sem a néppárti, sem a liberális frakció nem szavazott egységesen, de vélhetően megosztott volt a Konzervatívok és Reformerek frakciója is. Talán soha nem tudjuk meg, hogy milyen arányban.

Azt hiszem, inkább az a lényeg, hogy Von der Leyen asszonyba mindenki azt képzelte bele, amit elvárna tőle, amit szeretne működése során látni a következő években. Ezeket az egymástól eltérő víziókat kellően alátámasztotta a jelölt azzal, hogy kandidáló beszédei­ben és hozzászólásaiban igyekezett minden egyes frakció kedvében járni; a liberálisoknak és a szociáldemokratáknak több jogállamiságot és „szolidáris” bevándorláspolitikát ígért, míg a néppártiaknak, illetve az eurokritikus frakcióknak kiemelte a határok védelmét, az illegális migráció megszüntetését, a jogállamisági eljárások kettős mércéjének a megszüntetését. Vagyis, őszintén szólva, nem lehetünk biztosak abban, hogy – s itt egy hazai klasszikust idézek – feltárta a valóság minden részletét. Tehát azt, hogy valójában mit akar tenni elnöki ténykedése során.

S mi a végeredmény? Az, amit a svájci Tages Anzeiger is megírt a napokban, mégpedig hogy a politikai tájkép erősen polarizált, a nézetkülönbségek pedig minden politikai pártcsaládon belül is megjelennek. (Erről a Fidesz a néppárt kapcsán bőven tudna mesélni.)

Azt pedig már én teszem hozzá, hogy a politikai megosztottság alapja – amely megjelenik pártfrakció­kon belül is – nem más, mint a globalista–föderalista, illetve a nemzetek szuverenitását hangsúlyozó koncepciók és világnézetek közötti törésvonal. A föderalisták több Európát, azaz birodalmi uniót, jogállami eljárásokat a közös értékek nevében, befogadó migránspolitikát, multikulturalizmust, globális klímavédelmet szeretnének, míg a szuverenisták a nemzetek Európáját, a közép-európai országokkal szembeni kettős mérce megszüntetését, a bizottság túlhatalmának letörését, s az illegális migráció leállítását, a határok szigorú védelmét, a bevándorlás megtörését hangsúlyozzák. Összeegyeztethetetlen álláspontok.

Ursula von der Leyen asszony pedig a megválasztása érdekében – és valójában kissé őszintétlenül – mind a két tábornak próbált a kedvé­ben járni. Azonban nyilvánvaló: ez az elnöki ténykedése során nem fog menni, vannak világosan eldöntendő kérdések, se hús, se hal álláspont egyszerűen nem létezik a fenti témakörökben. Jól írja a svájci lap, hogy az új bizottsági elnök a legszigorúbb igényekkel fogja szembetalálni magát, s ha nem tud világos álláspontokra jutni, hamar felőrlődhet.

Még világosabban fogalmazva: ha nem áll a sarkára a következő időszakban, hamar megeszik reggelire. Miben reménykedhetünk tehát mi, magyarok és közép-európaiak Ursula von der Leyen kapcsán? A kép összetett, vannak biztató és kevésbé biztató mozzanatok egyaránt.

Ismerjük el: a korábbi években tett politikai nyilatkozatai nem túl „kedvesek” nekünk, közép-európai szuverenistáknak. Hitet tett az Európai Egyesült Államok mellett, helyeselte az azonos neműek házasságát, a lengyel PiS kormányzásáról is negatív értelemben fogalmazott, 2015-ben elítélte a magyar határvédelem jogos fellépését a határt erőszakosan áttörni szándékozó migránsokkal szemben, 2014-ben pedig – akárcsak később Gyurcsány – még egy szíriai menekültet is befogadott.

Ezzel szemben biztató mozzanatnak tarthatjuk azt, hogy hétgyermekes családanyáról beszélünk, akinek a preferenciái között ott kell hogy legyen a család- és gyermekbarát politika iránti elkötelezettség, ami közös pont lehet a magyar kormány és a bizottsági elnök között. Valamint biztató lehet az is számunkra, hogy a V4-ek szavazataival lehetett elnök, amit pontosan tud és talán nem is felejt el a továbbiakban. Erre utal a Süddeutsche Zeitungnak adott nyilatkozata, amelyben hangsúlyozta, hogy méltányosabbnak kell lenni a közép- és kelet-európai országokkal szemben, s a jogállamiságot érintő vizsgálatoknál minden országot egyenlő mércével kell mérni.

És előnyös lehet az is, hogy nem olyan vaskalapos módon liberális és globalista, mint például Frans Timmermans, Angela Merkel vagy Jean-Claude Juncker; sokkal rugalmasabb, pragmatikusabb politikusnak tűnik az előzőekhez képest, ezért talán hajlik a kölcsönösen előnyös, kompromisszumos megoldásokra hazánkkal és a V4-ek országaival. Láthatóan önkorrekció­ra is képes, többek között az Európai Egyesült Államok víziójával kapcsolatban, hiszen az említett interjúban már azt fejtegette: az unióban a sokszínűség egysége mutatkozik, és ez nem föderalizmus, és „ez a helyes út.” A lényeg, hogy a következő hónapokban se felejtse el ezeket a megállapításait!

De vajon ő fogja valóban meghatározni az unió és benne a bizottság jövőbeli szerepét, vagy inkább azok, akik mellett és mögötte állnak? Ő vagy Merkel, illetve az ősztől vélhetően bizottsági alelnökökként ténykedő Timmermans és Marghrete Vestager (utóbbi a Momentum meghívására Magyarországra jött az Orbán-kormány ellen kampányolni)?

Szóval az az igazi kérdés, hogy képes ­lesz-e jelenlegi pragmatizmusát és rugalmasságát, valamint önkorrekciós képességét a mögötte, alatta és felette álló globalista elit és hálózat – amelynek kulcsfontosságú szereplője Soros György – ellen megvédelmezni. Tehát nem érdemes kapkodni az ítélkezéssel. Bízzunk az új elnökben, de közben tartsuk szárazon a puskaport.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója