Sportéletünk mértékegysége: a pénz

Ne csodálkozzunk, s ne a sportolókon akarjuk elverni a port. Sportéletünk éppen olyan, mint korunk: istentelen. A versengést sem a sporterkölcs, hanem a sportgazdaságtan szabályrendszere vezérli.

Kvangdzsu, 2019. július 23. A gyõztes kínai Szun Jang (b2), a második helyezett japán Macumoto Kacuhiro (b3), valamint a két harmadik helyezett, az orosz Martin Maljutyin (b) és a brit Duncan Scott (j) a férfi 200 méteres gyorsúszás döntõjének eredményhirdetése után a 18. vizes világbajnokságon a dél-koreai Kvangdzsuban 2019. július 23-án. A brit versenyzõ nem gratulált a gyõztesnek és az eredményhirdetés utáni közös fotózáson sem vett részt. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Ilyen hát napjaink professzionális sportja.

Mindez annak apropóján ötlött az eszembe, hogy N. Pál József a Nemzeti Sportban megjelent kitűnő publicisztikájában (Otthonunk a Föld) azon tűnődik, mivé is lett az olimpiai eszme, mivé lett a sport. Feleleveníti, hogy az Anton és Franz Schmid német hegymászó testvérpár 1932-ben a Matterhorn északi falon való megmászásáért még olimpiai aranyérmet kapott, amelyre a NOB alapító okiratának tekinthető, 1894-es párizsi határozat teremtette meg a jogalapot, miszerint minden kiemelkedő fizikai teljesítményért adható olimpiai medál; s felemlegeti, hogy 2024-től jó eséllyel a breaktánc is olimpiai sportág lehet.

Ma már persze, amikor boldog-boldogtalant felvisznek – csupán pénz kérdése – a serpák a Mount Everestre, a Matterhorn megmászása mint sportteljesítmény már nem lenyűgöző. Ahogy Gagarin „úttörő” űrutazásáért és az első Holdra szállásért is vonakodnánk olimpiai érmet adni. Egy jól megkoreografált, erőltetett mosolyra fagyott arccal előadott modern táncprodukcióért viszont jó érzéssel adnánk? Dehogy.

Tévút, ha ebbe az irányba indulunk. A sportra, a nézőként való „sportfogyasztásra” is igaz, hogy a szokásunk rabjaivá válunk. A hatvanas, hetvenes, de akár a nyolcvanas, kilencvenes években szocializálódott szurkolónak már teljesen természetes, hogy a nők is sportolnak, s nem csupán műszabadgyakorlatot adnak elő, hanem teljesítőképességük határait feszegetve úsznak, futnak, sőt olyan férfias sportágakat is űznek, mint a kézilabda vagy a kajak-kenu. A női súlyemelés, hát még az ökölvívás láttán azonban már berzenkedünk s a coubertini eszmékre hivatkozunk. Megfeledkezve arról, hogy az újkori olimpiák atyja a sportra eredendően a nevelés egyik eszközeként gondolt, óvott a gyilkos versengéstől, a nők sportolásáról pedig hallani sem akart.

Önmagában tehát nem a breaktánccal, a gumiasztallal és társaikkal van a gond – ha van egyáltalán. Nem a mozgás formája a lényeges, hiszen lám, olyan tradicionális sportágakban, mint az úszás és a labdarúgás pőrén megmutatkoznak olyan, szó szerint sportszerűtlen jelenségek, amilyeneket szívünk szerint távol tartanánk a sport világától.

Eric Liddell – akinek történetét a Tűzszekerek című közismert, Oscar-díjas film feldolgozta –, amikor kérdőre vonták, lelkész létére ugyan miért futkos őrült módjára, azt felelte: Isten dicsőségére. Nem volt egyedül, még ha nem is a többséget képviselte. Ám sportolók egész generációi a hazájuknak akartak dicsőséget szerezni, egyben boldoggá tenni az embereket. Szun Jangot és az őt bírálókat, a játékstílusában is individualista Neymart és a legtöbb labdarúgót ma kizárólag az egyéni érvényesülés vágya hajtja, amelynek a mértékegysége az euró vagy a dollár, tehát a pénz.

Ne csodálkozzunk, s ne a sportolókon akarjuk elverni a port. Sportéletünk éppen olyan, mint korunk: istentelen. Éppen ezért a sikerhez, a boldoguláshoz vezető utat, a versengést sem a sporterkölcs, hanem a sportgazdaságtan szabályrendszere vezérli. Ez akkor is így van, ha boldogan adjuk át magunkat az illúziónak, s azt gondoljuk, amit látunk, az értünk történik. A Holdról rég visszatértünk a földre.