Sportéletünk mértékegysége: a pénz

Ne csodálkozzunk, s ne a sportolókon akarjuk elverni a port. Sportéletünk éppen olyan, mint korunk: istentelen. A versengést sem a sporterkölcs, hanem a sportgazdaságtan szabályrendszere vezérli.

Kvangdzsu, 2019. július 23. A gyõztes kínai Szun Jang (b2), a második helyezett japán Macumoto Kacuhiro (b3), valamint a két harmadik helyezett, az orosz Martin Maljutyin (b) és a brit Duncan Scott (j) a férfi 200 méteres gyorsúszás döntõjének eredményhirdetése után a 18. vizes világbajnokságon a dél-koreai Kvangdzsuban 2019. július 23-án. A brit versenyzõ nem gratulált a gyõztesnek és az eredményhirdetés utáni közös fotózáson sem vett részt. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Forrnak az indulatok Kvangdzsuban, a vizes világbajnokság helyszínén. Pontosabban a háromszoros olimpiai és immár tízszeres világbajnok úszó, Szun Jang körül. A kétméteres kínai óriást doppingváddal illetik. A 400 gyors fináléjában aratott győzelme után ismét felemlegették, hogy 2014-ben egyszer már három hónapra eltiltották, januárban pedig vitatott körülmények között a testőrei megsemmisítették a már levett doppingmintáját: nemes egyszerűséggel elkobozták a fiolát az ellenőröktől, majd összetörték. A versenyben ezüstérmes ausztrál Mack Horton a tiltakozás dacos – vagy inkább színpadias – formáját választotta: az eredményhirdetéskor nem állt fel Szun Jang mellé a dobogóra.

Azóta sporttársai egész garmadája csatlakozott mellé, elítélendő az úszásra rossz fényt vető kínai sztárt. Tudjuk, persze, az örök tételt: csak az doppingol, akit rajtakapnak. Mégis, a hangoskodók jól tennék, ha először is tükörbe néznének. Biztos, hogy ők soha, semmikor? Szunnal kapcsolatban amúgy még csak nem is a doppinggyanú a legingerlőbb, hanem a lénye, az őt körülvevő miliő, úgy, ahogy van. Hogy is mondjuk, a világhírű úszó nem a népi demokratikus eszmék megtestesítője, sokkal inkább valamelyik császári dinasztia elkényeztetett sarjára emlékeztet. Nem barátkozik senkivel, hárman öltöztetik, még az akkreditációs kártyáját is egy kísérője viszi utána; megközelíthetetlen, önhitt jelenség, a világbajnokság idején az üzleti alapú sport leginkább kézzelfogható megtestesítője.

Vegyünk egy másik példát. Hetek óta megy a huzavona Neymar barcelonai visszatéréséről. Már az is kiszivárgott, hogy a katalán futballklub százmillió eurót fizetne érte, hogy visszatérjen, valamint adna még két játékost, s segítségképpen egy hatos listát is összeállított (Coutinho, Dembelé, Rakitic, Semedo, Malcom, Umtiti), amelyről a Paris Saint-Germain választhat. Ha én a hatok egyike lennék, biztosan kikérném magamnak az embertelen eljárást, hogy az „áruló”, a csapatot két éve pusztán jobb anyagi lehetőségek miatt elhagyó Neymar ügyé­ben legyek alku tárgya. De persze a hatok nem tesznek ilyet, mert nekik – és az ügynökeiknek – Barcelona, PSG, Liverpool, Real Madrid, Bayern München – és még sorolhatnánk – egyre megy: csak az a lényeg, hogy a fizetési kategória ne változzon, helyesebben lehetőleg emelkedjen.

Ilyen hát napjaink professzionális sportja.

Mindez annak apropóján ötlött az eszembe, hogy N. Pál József a Nemzeti Sportban megjelent kitűnő publicisztikájában (Otthonunk a Föld) azon tűnődik, mivé is lett az olimpiai eszme, mivé lett a sport. Feleleveníti, hogy az Anton és Franz Schmid német hegymászó testvérpár 1932-ben a Matterhorn északi falon való megmászásáért még olimpiai aranyérmet kapott, amelyre a NOB alapító okiratának tekinthető, 1894-es párizsi határozat teremtette meg a jogalapot, miszerint minden kiemelkedő fizikai teljesítményért adható olimpiai medál; s felemlegeti, hogy 2024-től jó eséllyel a breaktánc is olimpiai sportág lehet.

Ma már persze, amikor boldog-boldogtalant felvisznek – csupán pénz kérdése – a serpák a Mount Everestre, a Matterhorn megmászása mint sportteljesítmény már nem lenyűgöző. Ahogy Gagarin „úttörő” űrutazásáért és az első Holdra szállásért is vonakodnánk olimpiai érmet adni. Egy jól megkoreografált, erőltetett mosolyra fagyott arccal előadott modern táncprodukcióért viszont jó érzéssel adnánk? Dehogy.

Tévút, ha ebbe az irányba indulunk. A sportra, a nézőként való „sportfogyasztásra” is igaz, hogy a szokásunk rabjaivá válunk. A hatvanas, hetvenes, de akár a nyolcvanas, kilencvenes években szocializálódott szurkolónak már teljesen természetes, hogy a nők is sportolnak, s nem csupán műszabadgyakorlatot adnak elő, hanem teljesítőképességük határait feszegetve úsznak, futnak, sőt olyan férfias sportágakat is űznek, mint a kézilabda vagy a kajak-kenu. A női súlyemelés, hát még az ökölvívás láttán azonban már berzenkedünk s a coubertini eszmékre hivatkozunk. Megfeledkezve arról, hogy az újkori olimpiák atyja a sportra eredendően a nevelés egyik eszközeként gondolt, óvott a gyilkos versengéstől, a nők sportolásáról pedig hallani sem akart.

Önmagában tehát nem a breaktánccal, a gumiasztallal és társaikkal van a gond – ha van egyáltalán. Nem a mozgás formája a lényeges, hiszen lám, olyan tradicionális sportágakban, mint az úszás és a labdarúgás pőrén megmutatkoznak olyan, szó szerint sportszerűtlen jelenségek, amilyeneket szívünk szerint távol tartanánk a sport világától.

Eric Liddell – akinek történetét a Tűzszekerek című közismert, Oscar-díjas film feldolgozta –, amikor kérdőre vonták, lelkész létére ugyan miért futkos őrült módjára, azt felelte: Isten dicsőségére. Nem volt egyedül, még ha nem is a többséget képviselte. Ám sportolók egész generációi a hazájuknak akartak dicsőséget szerezni, egyben boldoggá tenni az embereket. Szun Jangot és az őt bírálókat, a játékstílusában is individualista Neymart és a legtöbb labdarúgót ma kizárólag az egyéni érvényesülés vágya hajtja, amelynek a mértékegysége az euró vagy a dollár, tehát a pénz.

Ne csodálkozzunk, s ne a sportolókon akarjuk elverni a port. Sportéletünk éppen olyan, mint korunk: istentelen. Éppen ezért a sikerhez, a boldoguláshoz vezető utat, a versengést sem a sporterkölcs, hanem a sportgazdaságtan szabályrendszere vezérli. Ez akkor is így van, ha boldogan adjuk át magunkat az illúziónak, s azt gondoljuk, amit látunk, az értünk történik. A Holdról rég visszatértünk a földre.