időjárás 21°C Emőd 2022. augusztus 9.
logo

Egyletvezető gyászruhában

Haraszti Gyula
2020.02.11. 08:00
Egyletvezető gyászruhában

„Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: / Veréshez szokott fajta, / Cigány-népek langy szivű sihederje, / Verje csak, verje, verje” – írja Ady Endre 1908-ban a Nekünk Mohács kell című költeményében.

Ady fordított himnuszában a magyar néplélek természetét fogalmazza meg, vagyis azt, hogy van egy nemzet Európa szívében, amely folyamatosan gyászolja magát, mert sorozatos vereségek, veszteségek sújtják. Szerinte jobb is ez így, mert egyfajta védekező mechanizmusként érjük el évszázadokon át, „csak azért is” a megmaradást.

Az utóbbi időszakokban leginkább az internacionalistáknak jött jól ez az önmarcangolás. Mert minél tovább tart ez a gyász, annál kevésbé hisznek majd a nemzetben, a hazában a jövő nemzedékei. Jó lenne azonban már túllépnünk ezen a szemléleten, harminc évvel a rendszerváltás után. A kommunista idők internacionalista, osztályharcos történelemtanítását például meg kellene haladni minden értelemben, és ez nem csak abból áll, hogy sokszínűbben, szélesebb látókörben mutatjuk meg a diákoknak az emberiség eddigi történetét.

Ha úgy tetszik, a Merjünk kicsik lenni! szocialista szemléletmód helyett meg kell mutatni, mikor voltunk nagyok, ki kell emelni az elmúlt kétezer év magyar hőstetteit, példaként kell felmutatni a nemzet nagyjait a fiatalok előtt.

Végre megszületett egy olyan Nemzeti alaptanterv (NAT), amely megpróbálja tükrözni ezt a pozitív szemléletet. És azt, hogy az új NAT jó úton jár, mi sem bizonyítja jobban, hogy azonnal hatalmas felzúdulást keltett a balliberális gondolkodású gittegyletek köré­ben. Tiltakozását fejezte ki pél­dául a Történelemtanárok Egylete is, amely a pedagógusok egy töredékét tudhatja a tagjai között, de mégis a nevükben beszél.

Ha pedig megvizsgáljuk, az egylet tagjai valójában mi ellen tiltakoznak, lesújtó kép tárul elénk. Élünk a gyanúperrel, hogy maga Ady Endre is forogna a sírjában, ha netán meghallaná, hogy ez a társaság miről beszél. Sőt a Történelemtanárok Egyletének mondvacsinált érveitől vélhetően hidegrázást kaphat minden normális gondolkodású magyar ember, a nemzeti érzelmű konzervatívoktól kezdve a nem szélsőséges gondolkodású liberálisokig.

Kifogásolják például, hogy a NAT szerint hangsúlyosan javasolt bemutatni az Árpád-kor győztes csatáit, hogy ezzel is növeljük a nemzeti büszkeséget a diákokban. Miklósi László egyletvezető szerint azonban így nem jut majd kellő figyelem a vesztes csatákra, hogy a diákok szabadon eldönthessék, valójában diadalmas vagy inkább megalázott nemzet volt-e a miénk az Árpád-házi uralkodók alatt.

Miklósi úr azonban jókorát csúsztat, amikor aggódik a diákok ideológiai befolyásolása miatt. A NAT ezen fejezetében ugyanis többek között az is szerepel, hogy a tanároknak javasolják képek és portrék bemutatását az Árpád-kor történetéből.

Történetek elmesélését a magyarok eredetéről, a honfoglalás és a kalandozások korának megtanítását, a Szent Istvánról és a magyar államiság kialakulásáról szóló ismeretek átadását, illetve az Árpád-házi királyok portréinak megismertetését is.

Ebbe pedig jócskán belefér egy-egy uralkodó vesztes csatáinak felidézése is, ha éppen ezt tartja fontosnak a tanár. Miklósi egyletvezető úr tehát téved, pontosabban a kákán is csomót keres, hogy beleköthessen a nemzet új alaptantervébe.

Az egylet aggodalmát fejezi ki amiatt is, hogy a török korszakból „csak a török háborúk hőseiről” kellene megemlékezni az új NAT szerint. Természetesen azoknak, akik elolvasták ezt a dokumentumot, kiderül, hogy ez is hazugság, de még ha ezt is javasolnák a tanároknak, azzal sem lenne sok baj. Mégis kiről kellene hangsúlyosabban megemlékeznünk Zrínyi Miklós, Szondy György vagy Dobó István helyett?

A hős Szulejmánról talán, aki végigverte az országot, vagy a „daliás törökökről”, akik egy hódító vallásháború jegyében végigpusztították és harácsolták a fél világot? Nem azokra kellene inkább büszkén emlékeznünk, akik a haza védelmében, kötelességük teljesítése közben a fegyveres ellenséggel szemben fegyvert fogva veszítették az életüket? És megállították a török terjeszkedést, megvédve egész Európát a végveszélytől? Egyáltalán, milyen történelemtanár az, aki ebben bármilyen kivetnivalót talál?

Ennél talán még vérlázítóbb, hogy Miklósi egyletvezető úr kifogásolja, hogy a Kádár-rendszert merték az új NAT-ban diktatúrának nevezni. Szerinte ugyanis ezzel azonosítjuk Kádárt Rákosival, ami nagyon nagy baj, ha a diákok tisztán akarják látni a történelmi folyamatokat, és igazán meg akarják ismerni a diktatúrák különböző természetét. De miért is ne lehetne megmagyarázni a történelemórán a tanulóknak, hogy mi volt a különbség a Rákosi-korszak és a Kádár-rendszer között? Azért mert mind a kettőt diktatúrának nevezzük?

Ezzel az erővel Benito Mussolini és Adolf Hitler rendszerét se nevezhetnénk egyformán diktatúrának, mert voltak különbségek a két berendezkedés között. Nem beszélve a mai, ázsiai kommunista diktatúrákról. És minek kellene nevezni Kádár János rendszerét? Talán gulyáskommunizmusnak, ahogyan nyugati barátaink fogalmaztak annak idején, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a hatvanas években nálunk még politikai okokból akasztottak?

És hogy a Történelemtanárok Egyletének kívánságai nyomán ne haladjunk kronoló­giai sorrendben az elmúlt korok megismerésében, idézzük fel, miért aggódik talán a legnagyobb hévvel ez a társaság.

Mint írják, nem tudnak mit kezdeni a NAT azon fejezetével, amely a középiskolai témaköröknél a Horthy-korszakot úgy említi meg, hogy az talpra állást jelentett Trianon után. Nagyon félnek az egylettagok, hogy ezek után a tanárok ennek a korszaknak csak a pozitív üzenetét fogják közvetíteni.

Hát nem, kedves Miklósi úr! Nyilván minden tanár beszél majd a korszak árnyoldalai­ról és bűneiről is. Azt viszont remé­nyeink szerint senki sem vitatja majd, hogy nehezen, de sikerült Magyarországnak talpra állnia egy vesztes háború és annak súlyos következményei után.

Az első világháború ugyanis világégés volt. És ebből igen nehéz volt talpra állni Európa összes nemzetének. Különösen a magyarnak, amely elveszítette területeinek mintegy kétharmadát. A tria­noni békediktátum pedig – ha tetszik, ha nem – tragikus következménye volt annak, hogy az aláírás előtt Magyarországnak nem volt nemzeti érzelmű kormánya.

És – ha teszik, ha nem – a megmaradás, a talpra állás annak is köszönhető, hogy később lett ilyen kormányunk, amely megmenthette az országot újabb területek elvesztésétől és a bolsevizmustól. Aki pedig nem így gondolja, az jobb, ha nem foglalkozik történelemtanítással. Nem tudja ugyanis elfogulatlanul átadni a valós ismereteket erről a korszakról.

Hogy az új NAT-ot idézzük: nincs tisztában a trianoni békediktátum tartalmával és következményeivel, nem tudja bemutatni az ország talpra állását, a Horthy-korszak politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális viszonyait, nem képes felismeri a magyar külpolitika mozgásterének korlátozottságát.

És aki erre nem képes, arra igaz az a kritika, amit a Történelemtanárok Egylete megfogalmaz az új alaptantervvel kapcsolatban: hogy torzított történelmi képet, kifejezetten torz történelemszemléletet sugall.

Ennek tükrében különösen nagy cinizmusra vall, hogy Miklósiéknak bajuk van azzal is, hogy az 1956-ban történt eseményeket a NAT-ban a nemzet forradalmának nevezik, és felteszik a kérdést, ebben az esetben a nemzet fogalmába beleérthetjük-e a határon túl élő magyarokat is. Ezek után méltán felmerülhet, hogy tényleg vannak-e olyan történelemtanárok, akik egyetértettek ennek a tiltakozó iratnak a tartalmával egyáltalán? Vagy a tagság feje fölött születhetett meg egy ilyen „dokumentum”?

Végezetül, de nem utolsósorban az utóbbiakkal kapcsolatosan érdemes felidéznünk nagy „kommunista költőnk” néhány gondolatát is, okulásul. Hátha József Attila meghatja majd Miklósi egyletvezető úr szívét is, ha Trianonra gondol.

És büszkén tanítja majd az óráin a következő sorokat: „Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, / Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! / Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: / Nem engedjük soha! soha Árpád honát!”

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.