Lehülyézés, viszolygás a magyaroktól

Valuch Tibor a könyvében hiba nélkül mondja fel a baloldal politikai közhelyeit.

A diktátor 1989 februárjában még pártelnökként Fotó: MTI/Soós Lajos

Régi hagyománya a magyar szociológiai leírásoknak egyfajta keserédes lemondás. Viszont míg egy pesti sanzonnak jól áll a defetista melankólia, tudományos szempontól ez az alapállás korántsem legitim. Itthon megszoktuk ezen művek tónusát, és tudjuk azokat a helyükön kezelni. De ha ezek a kötetek külföldön jelennek meg, ott már nincs meg ez a szűrő. Nemrég volt alkalmunk egy ilyen szociológiai elemzést forgatni, egyikünknek a magyar, másikunknak a most megjelent német kiadást. A kötet jól illeszkedik a keserédes lemondás hagyományába, de megállapításai inkább a szerző látásmódjáról, mintsem a magyar társadalomról árulkodnak. De vajon tudja-e ezt a német olvasó?

Valuch Tibor 2015-ben jelentette meg A jelenkori magyar társadalom című könyvét, amely 2019-ben Németországban is megjelent (Verlag Friedrich Pustet, Regensburg). Bár négy év választja el őket egymástól, a kötet magyar és német változata érdemben nem különbözik, a plusztartalom nem számottevő. A könyv magyar és német kiadásában a fekete-fehér fotók kicsit olyan hatást keltenek, mint hogyha az 1970-es évek valamilyen szegénységről szóló albumát lapozgatnánk.

Az érett kádári miliőre ráerősít, hogy olyan könyvel állunk szemben, amely számos elemében késő marxista megközelítéssel, XX. századi eszközökkel próbál leírni egy ezredfordulós, majd egyértelműen XXI. századi társadalmat. Ez a motívum pedig alapvetően rányomja a bélyegét az egész műre.

„Velem, úgy látszik, a kerék épp megállt”

Lényegében a kötet alapvető hibája, hogy vizsgálódásaival nem állt meg 2010-ben, pedig az azt követő időszakról alig tud érdemi megállapítást tenni. Vizsgálati szempontjai hol önkényesek, hol korszerűtlenek. A kötet nem vizsgálja például a 2008-as gazdasági válság hatásait, annak ellenére, hogy a válság – külföldön és Magyarországon is – a társadalom számos szegletében átrendezte a viszonyokat. Ráadásul az okoseszközök technikai forradalma is ezekben az években kezdődött, ami alapjaiban változtatta meg a gazdaság működését és a fogyasztási szokásokat. Árulkodó, hogy a mobiltelefon-penetrációról és -használatról összesen fél oldal található a könyvben, ami a 2010 utáni évekre nézve egy tudományos munkában nehezen magyarázható. Hiszen a mégoly elmélyült kutató figyelmét sem kerülheti el a tény, hogy az életnek egy jelentős része – Facebook, Instagram, TikTok – a virtuális világban, a mobiltelefonokon keresztül zajlik.

Nem ismerjük meg a könyvből a magyar társadalom lelkét sem. A kötet viszonylag hosszasan vizsgálja a magyarok olvasási szokásait, ami kapcsán ugyan felsorol írókat – igaz, a konzervatív értékeket képviselő írók innen is kimaradnak, például Jókai Anna, Szilágyi István –, de mivel az olvasás visszaszorulását a szerző is konstatálja, talán érdekes lett volna azt is áttekinteni, milyen mozifilmeket néztek meg a legnagyobb számban a magyarok. Milyen sorozatokat követtek? Melyek voltak a kedvenc show-műsorok? Hiszen, ahogy Valuch Tibor maga is megjegyzi, „korunk kultúrája a képernyő kultúrája, ami megjeleníthető, az létezik”. 2010 után azonban már nem a televízió a mérce, hanem az internet. Még éppen Orbán Viktor jegyezte meg 2011-ben: „A magyar választási kampányban mi a választást javarészben az interneten és a Facebookon nyertük meg.” Ha már a 2010 utáni időkre merészkedett a kutató, talán érdekes lett volna elgondolkozni azon, hogy milyen tartalmakat posztolnak a magyarok a Facebookra. Miket töltenek fel a YouTube-ra? Miért nem használnak a magyarok Twittert? Mit és mennyit olvasnak a netes tartalmak közül? Ami viszont a XXI. század nélkül is felmerülhetett volna: Milyen sportokat űznek a magyarok? A versenysport és a klubok körül kialakult szurkolótáboroknak milyen szerepük van? Az amatőr sport tömegrendezvényeinek – Budapest-félmaraton, Spartan Race – van-e bármiféle szétterülő hatása? És akkor még nem is beszéltünk a színházról, a legkülönbözőbb szórakozási formákról, a fesztiválokról, a népszerű zenékről és együttesekről, a szubkultúrákról. A papíron követhető vallásgyakorlás ugyan szerepel a könyvben, de az nem, hogy miben hisznek a magyarok, kihez-mihez fohászkodnak, hogy akarják megközelíteni a spiritualitást.

Amiért pedig 2010-et mint korszakhatárt írjuk le, az Magyarország esetében egyértelmű. A rendszerváltozás húsz éve után ugyanis egy új szakasz kezdődött, a politikában és a társadalomban is. Lehet kedvelni vagy utálni; lehet dicsérni vagy kritizálni – de az biztos, hogy a 2010 utáni évek nem moshatók egybe a rendszerváltozás két évtizedével. Ugyan 2015-ben még nem kellett, hogy Valuch számára nyilvánvaló legyen, hogy az Orbán Viktor nevével fémjelezett kurzus 2018-ban újabb négy évre kap felhatalmazást a választóktól – de 2019-ben már igen. Ennek ellenére erre a tényre a német kiadás elvétve reflektál. Márpedig tizenkét évnyi kormányzás, amelyben bizonyos sarokpontokhoz ragaszkodnak, már egy korszakot képez.

„Rossz porondra léptem, hol nincs kacagás”

A könyvben az adatok tömege a tudományosság látszatát kelti. A jövedelmi tagozódást tárgyaló fejezetnél a fizetések esetében gyakorlatilag egyedül a reálkereseteket bemutató grafikon az, ami értelmezhető, hiszen kit érdekel, hogy 1989-ben 8200 forint volt az átlagkereset, ha nem tudjuk, hogy ez mennyit ért mai árfolyamon, sőt hogy mit lehetett érte venni. Az adatoknál elmondható az is, hogy inkonzekvens a használatuk: a szerző néha 2013-ig, néha 2009-ig használja ezeket.

A konfúz adatokból és a már említett fekete-fehér fotókból egy vergődő, szerencsétlen ország képe rajzolódik ki. Valóban ilyen lenne Magyarország? A 2018-as Eurostat-adatok alapján a magyar háztartások nettó pénzügyi vagyona az évi GDP 109,5 százalékán állt, ez a többi közép-európai országhoz képest magas. Érdekes módon erről egy szó sincs a könyvben, csakúgy, mint a háztartások adósságainak szerkezetéről. A Magyarországon milliókat fenyegető devizahitel-csapda és annak 2010 utáni felszámolása például szintén nem szerepel a könyvben. Ugyanígy megismétli azt a mára már meghaladott történeti közhelyet, miszerint a kommunista Magyar Népköztársaság az „életszínvonal-növekedést, majd szinten tartást szolgáló hitelek miatt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától egyre mélyülő válságba került”. Pedig nemcsak erről volt szó, hanem egyrészt arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank kétes ügyleteivel és hibás árfolyampolitikájával sokszorosára tornászta fel az államadósságot. Másodsorban pedig arról, hogy a kommunista állambiztonság egyes csoportjai off-shore számlákon keresztül jelentős pénzeket síboltak ki, majd ezek a pénzek a rendszerváltás környékén tértek vissza az országba.

A könyvet olvasva néha úgy tűnik, hogy a társadalomról elmélkedő tudós a saját vágyait kéri számon a vizsgálata tárgyán. A „nyílt protestkultúra” számonkérése az egyik ilyen. Eszerint már a diktatúra bukása előtti „évtizedekben sem volt jellemző, feltehetően azért, mert az ehhez szükséges ismeretek hiányoztak a társadalmi szocializációból”. Nagyon nehéz megérteni, hogy olyasvalaki, mint Valuch Tibor, aki akár testközelből láthatta a kommunista diktatúra elnyomó gépezetét, miért ír le ilyesmit. Nem az „ismeretek” hiányoztak, hanem aki kiment tüntetni, mint például a fiatalok az 1970-es évek első felében, azokat szétverték a „Kádár-kolbásszal”, és még utánuk is nyúltak: börtönbüntetések, kirúgások és egyéb adminisztratív rendszabályok érték őket. A magyar társadalom 1956-ban keservesen tanulta meg, hogy még a legszélesebb nemzeti összefogással sem fordíthat a sorsán a nagyhatalmi alkuk ellenére; és mégis, 1989-ben a „szükséges ismeretek” hiányában is tüntetéseken nyomatékosította vágyait.

A könyvben egyébként 150 oldallal később Valuch megállapítja, hogy az 1990-es években „a parlamenti pártok többsége tartózkodott attól, hogy politikai törekvéseiknek utcai demonstrációkkal adjon hangot”. Akkor miért a szegény magyar társadalom a hibás? Ugyanitt Valuch megjegyzi, hogy „az 1990. őszi – pró és kontra megosztó – úgynevezett taxisblokád volt a legnagyobb hatású és társadalmi támogatottságú”. Izgalmas kérdés, hogy a „hiányzó protestkultúrára” a taxisoknak éppen a diktatúra bukása utáni hónapokban hogyan sikerült rövid időre szert tenniük? A mi értelmezésünk szerint a taxisblokád puccskísérlet volt a szabadon választott kormány ellen. Másfelől a legnagyobb hatású „protestsorozatot” kétségtelenül a 2006. őszi megmozdulások képezték. Ennek a hatását nehéz lenne alábecsülni. Megsokszorozta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hazugságbeszédének hatását. Valuch elfelejti megemlíteni a 2006. őszi állami erőszakhullámot is. Vagyis azt, hogy a rendszerváltás óta a mai napig ez volt az egyetlen alkalom, amikor vér folyt Budapest utcáin. Ráadásul éppen 1956 ötvenedik évfordulóján, egy szocialista kormányfő idején.

De nem csak hazai jelenségek kerülték el a szerző figyelmét. A rendszerváltás időszakához kapcsolódik még Valuchnak az a közhelyeket ismételgető eszmefuttatása, amely a múltértelmezésről szól. Eszerint „megszűnt a normális párbeszéd”, a „visszafelé mutogatás, az örökös historizálás megnehezítette az új viszonyokkal, a piac és a verseny alapján álló rendszerrel való azonosulást”. Azonkívül, hogy ez egy korábban jellemző politikai szlogen volt, van még vele egy komoly probléma. Az, hogy az összes közép-európai országban komoly „historizálás” folyt. Csak két példa. Lengyelország esetében talán elegendő a Lech Wałęsa ügynökügye miatt közéleti összecsapásokra utalni vagy az egykori KZ-lágerek (a Harmadik Birodalom koncentrációs táborainak) elnevezésével kapcsolatos nemzetközi botrányra. Ukrajna ilyen szempontból ismét izgalmas kérdés: a felszínes „dekommunizálás” – vagyis a Lenin-szobrok ledöntése – vajon szintén historizálás-e? Sztyepan Bandera szélsőséges mozgalmának újratárgyalása vajon micsoda, ha nem „historizálás”?

(Csak zárójelben, félve kérdezzük meg, hogy az angol–amerikai világban, egyes egyetemeken a „halott fehér férfiak” ellen folytatott kampány vajon „historizálás” vagy éppen „antihistorizálás”?)

„Mert minden, minden csak komédia!”

Valuch Tibor a könyvében hiba nélkül mondja fel a baloldal politikai közhelyeit. Lássuk! 2010 óta „tekintélyelvű rendszer épül”. (Ez azt jelenti, hogy nem győzött a baloldal.) A kötelező magánnyugdíjpénztárak államosítása nem erősíti az „öngondoskodásra” való hajlamot. (Százmilliárdos költségvetési lyuk szűnt meg a kötelező magánnyugdíjpénztárak államosításával.) A falvakban gyakorlatilag feudalizmus van. (Megfoghatatlan kijelentés.) A romákat szegregálják. (A cigányság tömegei találtak vissza a munka világába.) Az „idegenellenesség, intolerancia, antiszemitizmus” felbukkant. (Magyarországon virágzó zsidó közösségi élet van, s Budapesten nyugodtan lehet az utcán kipában sétálni – szemben néhány nyugati ország nagyvárosával.) Az EU „transznacionális szelleme és rendje fékezheti” a magyar kisebbségekkel szembeni erőszakos asszimilációs törekvéseket Szlovákiában, Romániában. (Nem fékez semmit: utóbbi országban erős nyomás alatt áll a magyar kisebbség intézményrendszere, a szimbolikus csapásokról nem is beszélve.) Nincs erős civil társadalom, amely mecenatúrára lenne hajlandó. (A piac nem tartja el pont azt, amit a baloldali értelmiség szerint el kellene tartania.) Hiányzik az öntudatos magyar polgárság, a magyar társadalom a mindennapi megélhetésért küzd. (2012 óta folyamatos a gazdasági növekedés, gyakoriak voltak az olyan hosszú hétvégék, amikor gyakorlatilag megteltek a szálláshelyek.) A magyar társadalom gondolkodása, értékrendszere, gondolkodása zárt. (Ez értékválasztás kérdése.) „A társadalmi tudatban fennmaradt az alattvalói mentalitás. […] Nehezen fogadják el az emberek a másságot.” (Az „alattvalói mentalitásról” annyit, hogy akármikor kifejezik elégedetlenségüket a kormánypártoknak a szavazók: egy-egy időközi választáson, az önkormányzati választásokon vagy akár az internetadó elleni tüntetésen. Ráadásul az „alattvalói mentalitásnak” az is ellentmond, hogy a gazdasági-politikai szuverenitásért folytatott harc – egyfajta szabadságharcként – egyáltalán nincs ellenére a magyar embereknek.)

A fentieknek egyfajta összegzését is olvashatjuk a könyvben: az átlag magyar gyáva, korrupt és színlelt demokráciát működtet.

Valuch a 2014-es Fidesz-győzelem megemlítésekor hozzáteszi: ez nemcsak a kormánypártoknak kedvező választási törvény, hanem az életképes ellenzéki alternatíva hiánya miatt történt. Ez így még akár el is fogadható vitaalapként. A humán tudományok („liberal arts”) körében természetes, hogy mindenki bizonyos szempontrendszer, elbeszélésmód szerint végzi a kutatásait és a tudományos munkáját. De ebből a könyvből csak az derül ki, hogy Valuch Tibor nemcsak lenézi a magyar társadalmat, hanem viszolyog is tőle.

Lehülyézéssel nem lehet citoyeneket nevelni.

A szerző a Mandiner hetilap főszerkesztője