Lehülyézés, viszolygás a magyaroktól

Valuch Tibor a könyvében hiba nélkül mondja fel a baloldal politikai közhelyeit.

A diktátor 1989 februárjában még pártelnökként Fotó: MTI/Soós Lajos

Nem ismerjük meg a könyvből a magyar társadalom lelkét sem. A kötet viszonylag hosszasan vizsgálja a magyarok olvasási szokásait, ami kapcsán ugyan felsorol írókat – igaz, a konzervatív értékeket képviselő írók innen is kimaradnak, például Jókai Anna, Szilágyi István –, de mivel az olvasás visszaszorulását a szerző is konstatálja, talán érdekes lett volna azt is áttekinteni, milyen mozifilmeket néztek meg a legnagyobb számban a magyarok. Milyen sorozatokat követtek? Melyek voltak a kedvenc show-műsorok? Hiszen, ahogy Valuch Tibor maga is megjegyzi, „korunk kultúrája a képernyő kultúrája, ami megjeleníthető, az létezik”. 2010 után azonban már nem a televízió a mérce, hanem az internet. Még éppen Orbán Viktor jegyezte meg 2011-ben: „A magyar választási kampányban mi a választást javarészben az interneten és a Facebookon nyertük meg.” Ha már a 2010 utáni időkre merészkedett a kutató, talán érdekes lett volna elgondolkozni azon, hogy milyen tartalmakat posztolnak a magyarok a Facebookra. Miket töltenek fel a YouTube-ra? Miért nem használnak a magyarok Twittert? Mit és mennyit olvasnak a netes tartalmak közül? Ami viszont a XXI. század nélkül is felmerülhetett volna: Milyen sportokat űznek a magyarok? A versenysport és a klubok körül kialakult szurkolótáboroknak milyen szerepük van? Az amatőr sport tömegrendezvényeinek – Budapest-félmaraton, Spartan Race – van-e bármiféle szétterülő hatása? És akkor még nem is beszéltünk a színházról, a legkülönbözőbb szórakozási formákról, a fesztiválokról, a népszerű zenékről és együttesekről, a szubkultúrákról. A papíron követhető vallásgyakorlás ugyan szerepel a könyvben, de az nem, hogy miben hisznek a magyarok, kihez-mihez fohászkodnak, hogy akarják megközelíteni a spiritualitást.

Amiért pedig 2010-et mint korszakhatárt írjuk le, az Magyarország esetében egyértelmű. A rendszerváltozás húsz éve után ugyanis egy új szakasz kezdődött, a politikában és a társadalomban is. Lehet kedvelni vagy utálni; lehet dicsérni vagy kritizálni – de az biztos, hogy a 2010 utáni évek nem moshatók egybe a rendszerváltozás két évtizedével. Ugyan 2015-ben még nem kellett, hogy Valuch számára nyilvánvaló legyen, hogy az Orbán Viktor nevével fémjelezett kurzus 2018-ban újabb négy évre kap felhatalmazást a választóktól – de 2019-ben már igen. Ennek ellenére erre a tényre a német kiadás elvétve reflektál. Márpedig tizenkét évnyi kormányzás, amelyben bizonyos sarokpontokhoz ragaszkodnak, már egy korszakot képez.

„Rossz porondra léptem, hol nincs kacagás”

A könyvben az adatok tömege a tudományosság látszatát kelti. A jövedelmi tagozódást tárgyaló fejezetnél a fizetések esetében gyakorlatilag egyedül a reálkereseteket bemutató grafikon az, ami értelmezhető, hiszen kit érdekel, hogy 1989-ben 8200 forint volt az átlagkereset, ha nem tudjuk, hogy ez mennyit ért mai árfolyamon, sőt hogy mit lehetett érte venni. Az adatoknál elmondható az is, hogy inkonzekvens a használatuk: a szerző néha 2013-ig, néha 2009-ig használja ezeket.

A konfúz adatokból és a már említett fekete-fehér fotókból egy vergődő, szerencsétlen ország képe rajzolódik ki. Valóban ilyen lenne Magyarország? A 2018-as Eurostat-adatok alapján a magyar háztartások nettó pénzügyi vagyona az évi GDP 109,5 százalékán állt, ez a többi közép-európai országhoz képest magas. Érdekes módon erről egy szó sincs a könyvben, csakúgy, mint a háztartások adósságainak szerkezetéről. A Magyarországon milliókat fenyegető devizahitel-csapda és annak 2010 utáni felszámolása például szintén nem szerepel a könyvben. Ugyanígy megismétli azt a mára már meghaladott történeti közhelyet, miszerint a kommunista Magyar Népköztársaság az „életszínvonal-növekedést, majd szinten tartást szolgáló hitelek miatt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától egyre mélyülő válságba került”. Pedig nemcsak erről volt szó, hanem egyrészt arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank kétes ügyleteivel és hibás árfolyampolitikájával sokszorosára tornászta fel az államadósságot. Másodsorban pedig arról, hogy a kommunista állambiztonság egyes csoportjai off-shore számlákon keresztül jelentős pénzeket síboltak ki, majd ezek a pénzek a rendszerváltás környékén tértek vissza az országba.

A könyvet olvasva néha úgy tűnik, hogy a társadalomról elmélkedő tudós a saját vágyait kéri számon a vizsgálata tárgyán. A „nyílt protestkultúra” számonkérése az egyik ilyen. Eszerint már a diktatúra bukása előtti „évtizedekben sem volt jellemző, feltehetően azért, mert az ehhez szükséges ismeretek hiányoztak a társadalmi szocializációból”. Nagyon nehéz megérteni, hogy olyasvalaki, mint Valuch Tibor, aki akár testközelből láthatta a kommunista diktatúra elnyomó gépezetét, miért ír le ilyesmit. Nem az „ismeretek” hiányoztak, hanem aki kiment tüntetni, mint például a fiatalok az 1970-es évek első felében, azokat szétverték a „Kádár-kolbásszal”, és még utánuk is nyúltak: börtönbüntetések, kirúgások és egyéb adminisztratív rendszabályok érték őket. A magyar társadalom 1956-ban keservesen tanulta meg, hogy még a legszélesebb nemzeti összefogással sem fordíthat a sorsán a nagyhatalmi alkuk ellenére; és mégis, 1989-ben a „szükséges ismeretek” hiányában is tüntetéseken nyomatékosította vágyait.

A könyvben egyébként 150 oldallal később Valuch megállapítja, hogy az 1990-es években „a parlamenti pártok többsége tartózkodott attól, hogy politikai törekvéseiknek utcai demonstrációkkal adjon hangot”. Akkor miért a szegény magyar társadalom a hibás? Ugyanitt Valuch megjegyzi, hogy „az 1990. őszi – pró és kontra megosztó – úgynevezett taxisblokád volt a legnagyobb hatású és társadalmi támogatottságú”. Izgalmas kérdés, hogy a „hiányzó protestkultúrára” a taxisoknak éppen a diktatúra bukása utáni hónapokban hogyan sikerült rövid időre szert tenniük? A mi értelmezésünk szerint a taxisblokád puccskísérlet volt a szabadon választott kormány ellen. Másfelől a legnagyobb hatású „protestsorozatot” kétségtelenül a 2006. őszi megmozdulások képezték. Ennek a hatását nehéz lenne alábecsülni. Megsokszorozta Gyurcsány Ferenc miniszterelnök hazugságbeszédének hatását. Valuch elfelejti megemlíteni a 2006. őszi állami erőszakhullámot is. Vagyis azt, hogy a rendszerváltás óta a mai napig ez volt az egyetlen alkalom, amikor vér folyt Budapest utcáin. Ráadásul éppen 1956 ötvenedik évfordulóján, egy szocialista kormányfő idején.

De nem csak hazai jelenségek kerülték el a szerző figyelmét. A rendszerváltás időszakához kapcsolódik még Valuchnak az a közhelyeket ismételgető eszmefuttatása, amely a múltértelmezésről szól. Eszerint „megszűnt a normális párbeszéd”, a „visszafelé mutogatás, az örökös historizálás megnehezítette az új viszonyokkal, a piac és a verseny alapján álló rendszerrel való azonosulást”. Azonkívül, hogy ez egy korábban jellemző politikai szlogen volt, van még vele egy komoly probléma. Az, hogy az összes közép-európai országban komoly „historizálás” folyt. Csak két példa. Lengyelország esetében talán elegendő a Lech Wałęsa ügynökügye miatt közéleti összecsapásokra utalni vagy az egykori KZ-lágerek (a Harmadik Birodalom koncentrációs táborainak) elnevezésével kapcsolatos nemzetközi botrányra. Ukrajna ilyen szempontból ismét izgalmas kérdés: a felszínes „dekommunizálás” – vagyis a Lenin-szobrok ledöntése – vajon szintén historizálás-e? Sztyepan Bandera szélsőséges mozgalmának újratárgyalása vajon micsoda, ha nem „historizálás”?

(Csak zárójelben, félve kérdezzük meg, hogy az angol–amerikai világban, egyes egyetemeken a „halott fehér férfiak” ellen folytatott kampány vajon „historizálás” vagy éppen „antihistorizálás”?)

„Mert minden, minden csak komédia!”

Valuch Tibor a könyvében hiba nélkül mondja fel a baloldal politikai közhelyeit. Lássuk! 2010 óta „tekintélyelvű rendszer épül”. (Ez azt jelenti, hogy nem győzött a baloldal.) A kötelező magánnyugdíjpénztárak államosítása nem erősíti az „öngondoskodásra” való hajlamot. (Százmilliárdos költségvetési lyuk szűnt meg a kötelező magánnyugdíjpénztárak államosításával.) A falvakban gyakorlatilag feudalizmus van. (Megfoghatatlan kijelentés.) A romákat szegregálják. (A cigányság tömegei találtak vissza a munka világába.) Az „idegenellenesség, intolerancia, antiszemitizmus” felbukkant. (Magyarországon virágzó zsidó közösségi élet van, s Budapesten nyugodtan lehet az utcán kipában sétálni – szemben néhány nyugati ország nagyvárosával.) Az EU „transznacionális szelleme és rendje fékezheti” a magyar kisebbségekkel szembeni erőszakos asszimilációs törekvéseket Szlovákiában, Romániában. (Nem fékez semmit: utóbbi országban erős nyomás alatt áll a magyar kisebbség intézményrendszere, a szimbolikus csapásokról nem is beszélve.) Nincs erős civil társadalom, amely mecenatúrára lenne hajlandó. (A piac nem tartja el pont azt, amit a baloldali értelmiség szerint el kellene tartania.) Hiányzik az öntudatos magyar polgárság, a magyar társadalom a mindennapi megélhetésért küzd. (2012 óta folyamatos a gazdasági növekedés, gyakoriak voltak az olyan hosszú hétvégék, amikor gyakorlatilag megteltek a szálláshelyek.) A magyar társadalom gondolkodása, értékrendszere, gondolkodása zárt. (Ez értékválasztás kérdése.) „A társadalmi tudatban fennmaradt az alattvalói mentalitás. […] Nehezen fogadják el az emberek a másságot.” (Az „alattvalói mentalitásról” annyit, hogy akármikor kifejezik elégedetlenségüket a kormánypártoknak a szavazók: egy-egy időközi választáson, az önkormányzati választásokon vagy akár az internetadó elleni tüntetésen. Ráadásul az „alattvalói mentalitásnak” az is ellentmond, hogy a gazdasági-politikai szuverenitásért folytatott harc – egyfajta szabadságharcként – egyáltalán nincs ellenére a magyar embereknek.)

A fentieknek egyfajta összegzését is olvashatjuk a könyvben: az átlag magyar gyáva, korrupt és színlelt demokráciát működtet.

Valuch a 2014-es Fidesz-győzelem megemlítésekor hozzáteszi: ez nemcsak a kormánypártoknak kedvező választási törvény, hanem az életképes ellenzéki alternatíva hiánya miatt történt. Ez így még akár el is fogadható vitaalapként. A humán tudományok („liberal arts”) körében természetes, hogy mindenki bizonyos szempontrendszer, elbeszélésmód szerint végzi a kutatásait és a tudományos munkáját. De ebből a könyvből csak az derül ki, hogy Valuch Tibor nemcsak lenézi a magyar társadalmat, hanem viszolyog is tőle.

Lehülyézéssel nem lehet citoyeneket nevelni.

A szerző a Mandiner hetilap főszerkesztője