Emlékezetpolitikánk felhalmozott adósságai

Halványul 1956-os nemzeti ünnepünk fénye. A forradalom résztvevői közül egyre többen távoznak közülünk.

Gyõr, 2020. október 23. Résztvevõk az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 64. évfordulója alkalmából tartott gyõri ünnepségen 2020. október 23-án. MTI/Krizsán Csaba Fotó: Krizsán Csaba

Halványul 1956-os nemzeti ünnepünk fénye. Sajnos a forradalom résztvevői és átélői közül egyre többen távoznak közülünk. Dicső forradalmunk mozgósító, lélekemelő emléke nemcsak időben távolodik, de sajnos az újabb generációk tudatába be sem épült. Egyrészt azért, mert nem teljesítettük a „mond el fiaidnak” létparancsot, másrészről eredményesen alkalmazta a liberálbolsevik történelemoktatás az elhallgatás és a történelemhamisítás politikáját.

Most újabb, a nemzeti emlékezés elleni támadás tanúi lehetünk. Az utóbbi időben felerősödni látszik a közelmúlt hamis átértelmezése, az ebben a korszakban még nem élt nemzedékek tudatának mérgezése, hazafiatlanságra szoktatása. 1956-ot az úgynevezett baloldali ellenzék, vagyis a libernyákok magyarázzák, miközben egyes korábbi „nemzetiek” vedlenek át balliberálisokká. Az Antall-kormány megbuktatására irányuló taxisblokádot sztrájkra szelídítik, az 50. évfordulón alkalmazott véres rendőrterrort rendészeti beavatkozásra. A politikai felelősöket igyekeznek tisztára mosni. A balliberális médiában a nemzethez méltatlan politikusok tevékenységének retusálása, elfogadtatása folyik. Kétes múltú politikusok szoborállításának terveiről lehet értesülni.

Amikor az ablakomból a forradalom emlékére kitűzött nemzeti zászlót bevettem, a rádióban éppen a taxisblokádról volt szó. A törvénytelen sztrájkolókkal szemben a magyar rendőrség nem teljesítette a kötelességét – fogalmazott még Boross Péter volt kormányfő is. Ez sajnos igaz, de a politikai szándékot nem menti. A helyzetet szerinte is súlyosbította, hogy a köztársasági elnök, az SZDSZ-es Göncz Árpád óva intette a budapesti rendőrfőkapitányt az erőszak alkalmazásától, és ezt a főkapitány nyilvánosságra is hozta.

A taxisblokád egy szervezett puccskísérlet volt az első szabadon választott kormány megbuktatására. Erről a barikádokat járva magam is meggyőződtem.

Nemzeti ünnepünk után, az utcánkban egyedüliként kitűzött zászlóm bevonása közben tekintetem ösztönösen – régóta ismételten – a szemben lévő II. kerületi Torockó u 8. számú házra tévedt, amely gróf Bethlen István néhai miniszterelnökünk lakóhelye volt, mielőtt a szovjet katonák elhurcolták. 1946-ban egy moszkvai börtönben hunyt el, hamvai ismeretlen helyen nyugszanak. Bethlen tíz év alatt rendbe tette egy háborúban elpusztított, kirabolt és egyharmadára csonkított ország gazdaságát, akiről történelmi korszakot neveztek el. Néha a jobb felkészültségű, nemzeti érzésű idegenvezetők elhoznak ide egy-egy kisebb csoportot. Így tudtam meg én is, hogy kinek volt otthona ez a ház. Mivel a ház nincs megjelölve, így aztán nem ismert a nyilvánosság előtt. Pedig gróf Bethlen István életműve és mártíromsága megérdemelné, hogy emlékét lakóházánál is megörökítsük, ezáltal is példaként állítsuk életművét a mai és a következő nemzedékek elé. Nemzetünk szovjet rabságban meghalt kiemelkedő történelmi személyiségének – ha emlékházat nem is tudunk kialakítani – legalább a lakóházát méltóképpen meg kellene jelölni. Még Romsics Ignác is elismerte, hogy Bethlen István emléke előtt a demokratikus baloldal és a demokratikus jobboldal is fejet hajthat.

2014 óta szorgalmazom ennek megvalósítását, eddig eredménytelenül. Személyesen kezdeményeztem a polgármesteri hivatalban az emléktábla-állítást. A megbeszélésen, a szándékkal egyetértve közölték, hogy „emléktábla” állítására az önkormányzat nem rendelkezik elegendő kerettel, ezért megvalósításához forrást kell szerezni. A ház nagy előkertje miatt a ház falán elhelyezett tábla az utcáról nem látható, a szöveg nem olvasható. Ezért Ágh Fábián művész barátommal elkészíttettem egy bronz dombormű tervét, amely a kerítésbe illeszkedik és az utcát is díszíti; ezt azzal vetették el, hogy könnyen megrongálható. Ekkor egy kertben felállítandó mellszobor tervét is elkészítettük. Ebből sem lett semmi, mert nem tudtunk rá forrást szerezni. A tervek és az említett levelezés ma is rendelkezésre állnak.

Már-már feladtam a további küzdelmet, de most mégis a nyilvánossághoz fordulok, mert a kerületi újság október 18. számában olvastam, hogy október 6-án az önkormányzat hagyományteremtő (!) megemlékezést tartott Göncz Árpád utolsó, Vérhalom téri otthonánál. A rendezvényen Őrsi Gergely polgármester elmondta, hogy terveik szerint „jövő októberben a Vérhalom téren – amely szavai szerint éppolyan nyugodt, szelíd és derűs, mint a Göncz házaspár volt – egy őket ábrázoló páros szobor kap majd helyet”. (Volt külügyminiszter lányukat kifelejtették, pedig így lenne teljes a családi tabló.) Nem tisztem a volt államelnök politikai tevékenységének értékelése, de újfent felemlegetem a taxisblokád idején tapasztalt dicstelen tevékenységét. Azt állítom, hogy súlyos, tudatosnak mutatkozó aránytévesztés jellemzi a szoborállításban (is) megnyilvánuló történelemmódosító emlékezést. További példaként említem a Szent István-szobor körüli kálváriát. Tarlós István főpolgármestersége idején, 2017-ben döntött arról a Fővárosi Közgyűlés, hogy az újlipótvárosi Szent István parkból elviteti Lukács György kommunista filozófus szobrát, és helyette a park nevét viselő államalapító királynak állít emléket. A Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésén azonban sietve arról döntöttek a balliberális képviselők, hogy felfüggesztik a Szent István-szobor felállítását. Nem is lett belőle semmi. Csak a kerületünkben maradva: az Orsó utca 43. számú ház Nagy Imre-emlékház, amelyről az interneten ez olvasható: A bejáratnál az emléktábla (melyet a kerületi SZDSZ-szervezet állított és Göncz Árpád avatott fel) ma is hirdeti: „Ez a ház a magyar történelem része. 1949. november 2-től 1956. november 4-ig itt élt és dolgozott Nagy Imre, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke.” Az emlékház létrejöttének ügyét segítendő 1989 nyarán Nagy Imre leánya, Nagy Erzsébet és barátai létrehozták a Nagy Imre Alapítványt, az érdemi munka azonban csak az 1997-ben hozott kormányrendelet alapján indulhatott el. 2002-ben nyílt meg az emlékház a nagyközönség számára.

Abban reménykedem, hogy az írást talán megismerik azok is, akiknek kötelességük és lehetőségük is van az említett nemzeti emlékezeti hiányosságok mielőbbi orvoslására.

A szerző Járosi Márton, gépészmérnök