Halványul 1956-os nemzeti ünnepünk fénye. Sajnos a forradalom résztvevői és átélői közül egyre többen távoznak közülünk. Dicső forradalmunk mozgósító, lélekemelő emléke nemcsak időben távolodik, de sajnos az újabb generációk tudatába be sem épült. Egyrészt azért, mert nem teljesítettük a „mond el fiaidnak” létparancsot, másrészről eredményesen alkalmazta a liberálbolsevik történelemoktatás az elhallgatás és a történelemhamisítás politikáját.
Most újabb, a nemzeti emlékezés elleni támadás tanúi lehetünk. Az utóbbi időben felerősödni látszik a közelmúlt hamis átértelmezése, az ebben a korszakban még nem élt nemzedékek tudatának mérgezése, hazafiatlanságra szoktatása. 1956-ot az úgynevezett baloldali ellenzék, vagyis a libernyákok magyarázzák, miközben egyes korábbi „nemzetiek” vedlenek át balliberálisokká. Az Antall-kormány megbuktatására irányuló taxisblokádot sztrájkra szelídítik, az 50. évfordulón alkalmazott véres rendőrterrort rendészeti beavatkozásra. A politikai felelősöket igyekeznek tisztára mosni. A balliberális médiában a nemzethez méltatlan politikusok tevékenységének retusálása, elfogadtatása folyik. Kétes múltú politikusok szoborállításának terveiről lehet értesülni.
Amikor az ablakomból a forradalom emlékére kitűzött nemzeti zászlót bevettem, a rádióban éppen a taxisblokádról volt szó. A törvénytelen sztrájkolókkal szemben a magyar rendőrség nem teljesítette a kötelességét – fogalmazott még Boross Péter volt kormányfő is. Ez sajnos igaz, de a politikai szándékot nem menti. A helyzetet szerinte is súlyosbította, hogy a köztársasági elnök, az SZDSZ-es Göncz Árpád óva intette a budapesti rendőrfőkapitányt az erőszak alkalmazásától, és ezt a főkapitány nyilvánosságra is hozta.
A taxisblokád egy szervezett puccskísérlet volt az első szabadon választott kormány megbuktatására. Erről a barikádokat járva magam is meggyőződtem.
Nemzeti ünnepünk után, az utcánkban egyedüliként kitűzött zászlóm bevonása közben tekintetem ösztönösen – régóta ismételten – a szemben lévő II. kerületi Torockó u 8. számú házra tévedt, amely gróf Bethlen István néhai miniszterelnökünk lakóhelye volt, mielőtt a szovjet katonák elhurcolták. 1946-ban egy moszkvai börtönben hunyt el, hamvai ismeretlen helyen nyugszanak. Bethlen tíz év alatt rendbe tette egy háborúban elpusztított, kirabolt és egyharmadára csonkított ország gazdaságát, akiről történelmi korszakot neveztek el. Néha a jobb felkészültségű, nemzeti érzésű idegenvezetők elhoznak ide egy-egy kisebb csoportot. Így tudtam meg én is, hogy kinek volt otthona ez a ház. Mivel a ház nincs megjelölve, így aztán nem ismert a nyilvánosság előtt. Pedig gróf Bethlen István életműve és mártíromsága megérdemelné, hogy emlékét lakóházánál is megörökítsük, ezáltal is példaként állítsuk életművét a mai és a következő nemzedékek elé. Nemzetünk szovjet rabságban meghalt kiemelkedő történelmi személyiségének – ha emlékházat nem is tudunk kialakítani – legalább a lakóházát méltóképpen meg kellene jelölni. Még Romsics Ignác is elismerte, hogy Bethlen István emléke előtt a demokratikus baloldal és a demokratikus jobboldal is fejet hajthat.
