Varju László figyelmébe, szeretettel!

Csáky Lívia és Garamszegi Laura szeptember 18-án, a tévészékház ostroma után érkezett haza a müncheni sörfesztiválról. Két nappal később, este kíváncsiságból elmentek egy barátjukkal a belvárosba, és az életük egy horrorfilmmé változott. A Parlament honlapján megtalálható 2006-os eseményeket vizsgáló bizottsági meghallgatásuk jegyzőkönyve.

Egy mélyen megrendítő vallomás

Csáky Lívia: „Minket 2006. szeptember 19-ről 20-ra virradó éjszaka fogtak el egy kollégium kapualjában. Nem tudtunk hazamenni, mert mindenhol lezárták az utcákat […] Sodródtunk az árral, a Rókus-kórház előtt láttuk, hogy megint futnak az emberek, és teljesen pánikhangulat volt, lőtték a rakétákat, folyt a könnyünk, szúrt az oldalam. Elindultunk befelé, a Horánszky utca felé, ott találtunk egy nyitott kaput, és bemenekültünk a kukatárolóba. Rajtunk kívül még négyen, így összesen heten voltunk. Egyszer csak bejött az ajtón rengeteg rendőr maszkban, fekete ruhában, és utána egyenként mindenkit kirángattak onnan. Beakadt a táskám a kilincsbe, azt letépték, azzal együtt kirántottak.

Semmit nem kérdeztek, kijöttünk, és utána elkezdtek minket ütlegelni. Engem elsőnek vállon vertek, utána a fejemet, ami fel is szakadt, utána hátba vertek, utána a derekamat, akkor elestem térdre, akkor utána még egyszer, azt hiszem, vállon ütöttek, és elestem. Utána odalépett hozzám egy rendőr – nem tudom, hogy az-e, aki megvert vagy pedig egy másik –, és a hajamnál fogva felrántott, a hajam a kezében maradt, ami véres volt. Ezt lerázta, és nem túl szép szavakkal illetett, hogy véres, hajas a keze. Utána kirángattak, megbilincseltek minket ilyen gyorskötegelővel, az egyiket úgy rászorították, hogy vérzett a kezem. Mindenkit megbilincseltek, rugdostak, vertek, káosz volt ott […]

Ezek után átadtak minket más rendőröknek, elkezdtek minket cibálni az utcán, mindenkit lefelé nyomtak, mindenkit körülbelül három rendőr vitt. Én mentem leghátul, előttem vitték Laurát, illetve Milánt is. Milán elejtett egy kabátot, amit a kezében fogott, és Laura szólt, hogy a kabátja, erre odalépett hozzá egy rendőr, és hátba vágta úgy, hogy majdnem elesett. Milán már alig bírt menni, mert annyira megverték gumibottal és viperával, meg ráütöttek a csuklójára. Elértünk a rádió épületéhez, emlékszem a fotocellás ajtóra, és az udvaron már térdepeltettek embereket a falnál. Minket is beraktak a sor végére, Laura és Milán között térdepeltem. Ott ordenáré módon üvöltöztek velünk, szidtak minket, azt mondták, hogy ha mocorgunk, akkor szétrúgnak minket. Ha rugdostak valakit, akkor az lefejelte a falat. Egy-két óráig térdepeltünk ott, már senki nem tudott ülni a lábán, mert kiment a vér a lábunkból.

Símaszkos rohamrendőrök tiltott viperával brutálisan bántalmaznak egy már földre vitt, vérző fejű embert 2006. október 23-án
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Egy fiú mellettünk asztmás rohamot kapott, és mondta, hogy pipát szeretne. Elkezdték turkálni a ruháit, meg közben rugdosták, verték, szidták őt is, és mondták, hogy ha igazán asztmás lennél, lenne nálad pipa, és ott fuldoklott. Eközben Laura meg mondta, hogy úristen, ömlik a vér a fejedből. Ki volt engedve a hajam és csöpögött a vér a hajamból, de mondtam, hogy ne foglalkozzon velem, nehogy megverjék amiatt, mert hozzám szólt. Eközben odajöttek hozzánk rendőrök, rárajzoltak a testünkre zöld filccel egy számot, nekem a kezemre, de volt, akinek a homlokára, volt, akinek a vállára, és egy papírt hátul beraktak a kezünkbe, és azt mondták, hogy ha ezt elhagyjuk, akkor szét leszünk ütve meg verve, és mostantól nincs nevünk, csak számunk van.

Bent állt egy Ford Tranzit kisbusz, és oda elkezdtek beültetni minket, de Milánnak és egy másik fiúnak már nem volt hely, így kettőjüket betették a csomagtartóba, belökték őket. Ott az egyikük mocorgott, mivel rádobták a másikra, és akkor leütötték őket.

Ezután elvittek minket a VIII. kerületi rendőrkapitányságra, ott átmotozták a ruháin­kat, a táskánkat, majd szóltak, hogy megjött értem a mentő. Két fiúval utaztam, az egyiknek el volt törve a keze, a másiknak talán a feje vérzett. Hármunkat vittek fel a Péterfy Sándor utcába, ott már megint voltak további sérültek. Megcétéztek, és azt mondták, hogy a fejemet nem érte komolyabb sérülés, viszont azért össze kellett kapcsolni. Megtisztították a sebet, mondták, hogy le kell borotválni a hajamból. Mindezt úgy csinálták, hogy hat rendőr volt bent velem, akik biztatták a nővérkét, még többet borotváljon le a hajamból, hogy minél több haj hiányozzon. A nővérke csúnyán nézett rájuk, mert egyáltalán nem tetszett neki, hogy bejöttek a rendőrök.

Eközben folyamatosan bilincsben, vezetőszíjon voltam. Kaptam egy tetanuszt. Mondták, hogy toljam le a nadrágomat, de akkor sem engedtek el. Nagy nehezen leszedtem magamról, előre kellett dőlnöm, ezen röhögött hat rendőr, a fenekemen, a bugyimon viccelődtek.

Utána kint órákig megbilincselve kellett ülnöm, amíg mindenkit el nem láttak, és együtt vittek minket vissza a VIII. kerületi rendőrkapitányságra, ahol Laurával, illetve K. Bernadett-tel egy szobába kerültem. Ő bepisilt, tiszta pisi volt a nadrágja, mert annyira vesén vagy hasba rúgták. Mi hárman, közösen egy kétágyas szobában voltunk, és egy darab pokrócot kaptunk. Ezt odaadtuk neki, mert nagyon fázott, tiszta víz volt, ez nagyon megviselte, sírt, mi pedig Laurával egy ágyon aludtunk összebújva. Iszonyatosan hideg volt.

Tiszta vér volt a hajam

Ott voltunk még egy napot, majd éjszaka átszállítottak minket a Gyorskocsi utcába.

Másfél napig voltam ott, szombaton volt a tárgyalásunk. Csütörtökön kaptak el, és szombaton délelőtt volt a tárgyalás. Ott is teljesen megbilincseltek, vezetőszíjat kaptam, ott láttuk a szüleinket először. Amikor apuékat egy percre odaengedték, meg is jegyezte, hogy elég büdös vagyok, mert izzadtam, és tiszta vér volt a hajam, meg volt keményedve. Hat és fél napig nem engedtek fürödni, nem fürödhettem, pedig az orvos egyébként külön előírta, hogy a sebet tisztítani kellene.

Bementünk erre a bizonyos tárgyalásunkra, ami abból állt, hogy meg sem szólalhattunk. Elmondták az ítéletet, azonnal megkaptuk az előzetes letartóztatást. Elvittek erre a bizonyos befogadásra a Nagy Ignác utcába. Ez borzalmas volt. Mi ott álltunk a kapuban, és mondták, hogy megint jöttek új emberek, mi legyen velük. Azt mondták, hogy ugyanúgy térdepelés a falhoz. Akkor leindiánoztak, mert kötés volt a fejemen. Ott legalább egy órát térdepeltettek, egy ember pedig folyamatosan üvöltözött velünk. Amikor beértünk a folyosóra, végig emberek a fejükkel támasztották a falat, hátul volt a kezük, és mi ennek a sornak a végére kerültünk Laurával. A fejem teljesen be volt dagadva. Itt volt a sérülésem [mutatja], de több helyre is ütöttek, ami nem szakadt fel, be volt kötve, ennek ellenére nekem is a falhoz kellett támaszkodnom.

Csúszott szét a lábunk, de nemcsak nekünk, hanem mindenkinek, az orromon már csöpögött az izzadság. Meg kellett várnunk a sorban, amíg mindenkinek átnézik a ruháit, elvisznek egészségügyi vizsgálatra, ahol le kell vetkőzni meztelenre, felveszik az adatokat, elveszik azt, ami nem lehet az embernél és ilyesmi. Közben pedig járkált két-három rendőr mögöttünk, és akinek csúszott vagy remegett a lába vagy ilyesmi, annak rugdosták a bokáját, tehát hogy még annyira se tudjunk állni. Ott is egy fiú volt mellettünk, aki már nem bírta tartani magát, és már szinte a földre csúszott (Garamszegi Laura: elesett.). El is esett, és egy rendőr agyonrugdosta, és mondta, hogy még a csajok jobban fogják bírni a sittet, mint te. Kemény dolgokat mondtak, hogy mostantól mi vár ránk.

Körömmel kellett vasajtót tartani

Utána sorra kerültünk, elvittek minket is ilyen ellenőrzésre, tőlem elvették, ami volt nálam: parfüm, sminkcuccok, alapozótól kezdve minden egyéb. Aztán beállítottak minket egy nagyon pici kis lyukba, amit egy vasajtó zár, és van rajta egy kis ablak meg egy kis függöny, amin kívülről tudnak nézegetni. Oda beállítottak, és mondták, hogy a tükörnél tartsam körömmel a vasajtót, mert az amúgy kinyílt magától, nem is tudom, hogy be lehe­tett-e zárni. Emlékszem rá, hogy már vérzett az ujjam, már teljesen kivoltam, és néha, hogyha kicsit kijjebb nyílt, akkor valaki kintről belerúgott egyet, és akkor az csapott egyet a körmeimen. Jó tíz perc eltelt, amikor jött Lau­ra, és akkor már együtt kellett tartanunk. Nem tudom, mennyi ideig ott voltunk. Utána odaadták a matracunkat, az ágyneműnket és minden egyebet, hogy vigyük fel a 4. emeletre, ahol a nők vannak fogva tartva.

Beraktak három nap magánzárkába, majd mondták, hogy bekerülök a más előzetesen letartóztatott személyek közé. Nem nagyon akartam, mert akiket ott láttam, egyikkel sem szívesen lettem volna egy szobában fogva tartva. Szerencsém volt, mert normálisak voltak, akikkel voltam, de egy hét után beraktak hozzánk egy fertőző beteg nőt, és ez borzalmas volt. Csengettünk többször, hogy vigyék el vagy lássák el, de nem érdekelte őket.

Bent a börtönben már nem vertek minket, de ott is állandóan ment az üvöltözés. Amikor lementünk sétára, kiállított a sorból egy körülbelül két évvel idősebb lány, mint én, és mondta, hogy vetkőzzek teljesen meztelenre, és kezdjek el guggolgatni mindenki előtt. Egyszer vacsorára konzervet adtak, de nyitót nem. Éjszaka többször rám kapcsolták a villanyt, hogy mit csinálok. Amikor magánzárkában voltam, berontott három nő gumibotokkal, hogy azonnal keljek fel, hogy mit képzelek, hogy napközben alszom.

Nem tudtam, hogyan kell beágyazni az ágyat, és addig jöttek be gumibotos emberek a szobába, amíg kockára hajtva nem ágyaztam, mert vannak erre szabályok. A fürdéssel pedig nagyon pórul jártam, mert mindenhol lemaradtam a fürdőnapról; a VIII. kerületben szerintem nem is lehetett, a Gyorskocsi utcában pont lemaradtam a fürdőnapról. Ott is többször szóltam, hogy szeretnék elmenni fürdeni, rám vágták az ajtót, és a Nagy Ignác utcában is lemaradtam.

Végül október 3-án szabadultunk. Azzal, hogy kiengedtek minket, nem volt vége, mert utána még ugyanúgy folyt az ügyünk, lakhelyelhagyási tilalmunk volt még nyolc hónapig. A lakhelyelhagyási tilalom úgy nézett ki, hogy a városunkból nem léphettünk ki. Nagyon nagy probléma volt, hogy Pestre jártunk suliba, és heteken át intéztük az ügyvéddel, hogy egyáltalán engedélyt kapjunk, hogy az iskola és a lakhelyünk közötti útvonalat el tudjuk intézni.

Elég kellemetlen volt bemenni az iskolába és elmondani, hogy szeretnénk kérni egy iskolalátogatásit. A tanár leejtette a tollát, amikor elmondtam neki, hogy miért, és az igazgatóval is beszélnem kellett. Milánt akkor vették fel az ELTE-re, az egyetemre, az anyukájának kellett bemennie, hogy egyáltalán ne rúgják ki, mert pont akkor kezdődött a tanév, és az elmulasztott órái nehogy problémát okozzanak. Úgyhogy azzal nem záródott le az ügy, hogy minket elengedtek, utána még nagyon sokáig vádoltak minket ezzel, csak akkor már szabadlábon.”

Garamszegi Laura ezt a következőkkel egészítette ki: „Én az első voltam, akit kirángattak a szeméttárolóból, úgyhogy igazából végignéztem, amit Líviával, Milánnal meg a többiek­kel csináltak. Komolyan, az még rosszabb volt, mint amikor megvertek. Tehát engem is a hajamnál fogva kicibáltak onnan, többször megütöttek gumibottal, én is elestem. Hasra estem, és akkor felcibáltak a hajamnál fogva, hozzávágtak a falhoz, és engem ott bilincseltek meg ezzel a kötegelőkábellel, úgyhogy mind a két csuklóm vérzett. Többször szóltunk, hogy ezt kicsit lazítsák meg, de nem érdekelte őket. Amikor a VIII. kerületben levágták, akkor úgy vágta le a rendőr, hogy még kicsit bele is vágott a csuklómba. A VIII. kerületi kapitányságon amikor felvették az adatainkat, akkor ott is két rendőr végigmért minket, hogy a srác az jó lesz, de a két kis kurvát minek hoztátok be, ezekkel mit csináljunk, ráadásul az egyiknek még be is van kötve a feje.

A tárgyalás után, amikor átvittek minket a bv-be, akkor a rendőr rám mosolygott, és azt mondta, hogy ne félj, itt már nem fognak bántani. Utána jött az, hogy ott megint térdepelni kellett, órákig a falat támasztva terpeszben állni. Akinek nem volt elég nagy a terpesze, abba még bele is rúgtak, nekünk is többször belerúgtak a bokánkba, a bal bokám tiszta lila volt két-három nap múlva. A magánzárkában fogalmunk nem volt semmiről; ez az ágyazás is, nem is értettem, hogy mi nem jó az ágyazásban, többször ránk rontottak, hogy azonnal ágyazzunk át. Aztán én is közösségbe kerültem, szerencsére velem is viszonylag normálisak voltak, de velem is volt, hogy a sétánál kiszedtek a sorból, bevittek a mosdóba, és hárman mondták, hogy vetkőzzek le meztelenre, guggolgassak.”

Statáriális eljárás, védők nélkül

A lányok vallomását azért idéztem ilyen részletesen, mert kiderül belőle, hogy ezekben a napokban a demokratikus jogrendszer összeomlott Magyarországon! A törvény előírása ellenére a rendőrök azonosító nélkül, brutálisan jártak el. Az utcákon levő térfigyelő kamerák felvételei sosem kerültek elő, megsemmisítették őket! Megszűnt a fékek és ellensúlyok rendszere, hiszen az őket kontrolláló ügyészség és a bíróság sem tartotta be a törvényeket.

Az ügyészség a legelemibb szabályok betartása nélkül kezdeményezte az előzetes letartóztatásokat, és az elsőfokú bíróság statáriális eljárással, ahol a vádlottak és a védőik meg sem szólalhattak (!), előzetesbe is helyezte őket. (Ez egyébként még a tetten ért gyilkosoknak is jár.) A helyzet drámaiságát jól mutatja, hogy másodfokon 142 határozatból 137-et a bizonyítékok teljes vagy részleges hiá­nya miatt hatályon kívül helyeztek. 97 százalékban változtatták meg az elsőfokú ítéletet!

Olyan tizennyolc év körüli, tanuló lányokról szól ez a történet, akiknek soha semmilyen összeütközése nem volt a törvénnyel, súlyuk alig érte el az ötven kilót. A 2006-os őszi eseményeket vizsgáló bizottság meghallgatá­sain senki nem cáfolta az elhangzottakat. A legemlékezetesebb választ Boglyasovszky Csaba, a bv országos parancsnoka adta, amikor négy évvel később azt mondta: ma már nem fordul elő, hogy konzervet kapnak vacsorára nyitó nélkül. A lányoknak végül a bíróság 2009-ben 1,1-1 millió forint kártérítést ítélt.

Szembesítő kérdéscsokor a DK alelnökének

Varju László, a DK képviselője nemrég azt állította, hogy 2006-ban a Gyurcsány-kormány idején szabadon lehetett tüntetni és sztrájkolni, de erre ma már nincs lehetőség. De ezek a lányok még csak nem is tüntetni mentek! Mit szólt volna Varju képviselő úr, ha az ő lányaival történt volna mindez? Mit szólt volna, ha az ő gyerekeit verik össze az utcán? Mit szólt volna, ha a gyerekének hat napig nem engedik az alvadt vért lemosni a fejéről? Mit szólt volna, ha a lányát, miután összepisilte magát a veréstől, éjszakára ilyen állapotban bezárják egy hideg börtöncellába? Mit szólt volna, ha az ügyészség minden vizsgálat nélkül előzetes letartóztatást javasol a gyermekeinek, amit a bíróság első fokon, tárgyalás nélkül jóváhagy? Mit szólt volna, ha a börtönben meztelenül guggoltatták volna a lányát, és időnként a fegyőrök megrugdosták volna a bokáját? Mit szólt volna, ha a szabadulás után még nyolc hónapig folyt volna a gyermekei ellen az eljárás, és csak utána állapították volna meg, hogy tévedtek?

„Ez nem Amerika, kisköcsög, itt nincs ügyvéd!”

A lányok helyzete egyáltalán nem volt egyedi. A jobboldali elfogultsággal kicsit sem vádolható Bodoky Tamás – aki akkor az Index újságírója volt, ma az Átlátszó.hu főszerkesztője – írt egy cikket a Kruchina testvérekről, akiket szintén előállítottak, összevertek, a X. kerületi rendőrkapitányságra szállították. Amikor ügyvédet kértek, csak ennyit válaszoltak nekik: „Ez nem Amerika, kisköcsög, itt nincs ügyvéd!” Őrizetbe vételükről a hozzátartozóikat nem értesítették. A Budapesti Nyomozó Ügyészség két rendőr tanú vallomása alapján még aznap kezdeményezte a letartóztatásukat. De volt egy kis probléma, volt két igazi tanú, és nem is akárkik. A két fiú a letartóztatásuk előtti pillanatokig Szandelszky Béla és kolléganője, az AP hírügynökség fotóriporterei társaságában volt. Az ügyészségen közölték velük, hogy idő hiá­nyában nem áll módjukban a két koronatanú kihallgatása. A bíróságon végül meghallgatott mentőtanúknak köszönhetően „csak” házi őrizetbe kerültek.

Kruchináék ügye itt még nem ért véget, a baloldali sajtó nagyobb dicsőségére a Klubrádióban, Bolgár György betelefonálós műsorában még megvádolták őket, hogy többször volt összetűzésük a rendőrséggel, futballszurkolók kődobáló kemény magjához tartoznak, és március 15-én barikádot építettek. Később kiderült, hogy ezekből semmi sem igaz, az adott időpontban Budapesttől ezer kilométerre, külföldön tartózkodtak. A baloldali sajtó tisztességtelenebb része, mint ebből is látszik, hatalmas erőfeszítéseket tett és tesz, hogy eltussolja, milyen súlyos jogsértések is történtek a Gyurcsány-kormány időszakában.

Bodoky végül sorozatot írt az akkori eseményekről, amiből összeállt a Túlkapások című könyve, amiért 2008-ban Göbölyös Soma-díjat kapott. A könyv előszavában a következőket írja: „Az első cikk megjelenése után egymásnak adták a kilincset a símaszkos, azonosító szám nélküli rohamrendőrök által bántalmazott, letartóztatott, bíróság elé állított, megalázott és meghurcolt emberek. A tévéostromot követő randalír idején ugyanis két éjszakát követő tehetetlenkedés után a harmadikon békés, zavargásmentes utcákon is összevertek, és rosszabb esetben őrizetbe is vettek tüntetőknek látszó fiatalokat. Volt, akit a verés után egyszerűen az utcán hagytak, az őrizetbe vett, megbilincselt embereket a helyszíneken, rendőrautókban és a kapitányságokon is bántalmazták… Példát kellett statuálni, a jelek szerint majdnem mindegy, kiken. A köztársaság védelmére felesküdött rendfenntartók a randalírozók elleni jogos fellépéssel legitimálták a karhatalmi ámokfutást és a békés tüntetők ellen irányuló rendőri brutalitást.”

Bodoky aprólékos pontossággal még sok esetet tárt fel. Angel Mendóza perui állampolgárt, aki tizennyolc éve élt Magyarországon, abban a bérházban fogták el, ahol lakott, és felesége, három gyermeke tiltakozása ellenére hurcolták el. A rendőrök cigányozták, és azért verték el a kapitányságon, mert a többiek­kel ellentétben karcolás nélkül megúszta a letartóztatást. Eltörték az orrát, megrepedt a bordája, végül a térfigyelő kamerák, a televíziók, és a rendőrség saját felvételei tisztázták őt. A sort még hosszan lehetne folytatni.

Csorba Attila egy nálam jóval fiatalabb, hozzám hasonló testalkatú, csendes fiú volt. Kutyasétáltatás közben néha találkoztunk, látásból ismertük egymást. Jóval a 2006-os őszi események után tudtam meg, hogy ő az egyik áldozat, akinek kilőtték a szemét.

A 2006-os események halálos áldozata

Egy barátja az Alfahír.hu portálon 2013. október 21-én a következőket írta: „Sajnos őt nem egy véletlenül »odapattant« lövedék találta el, hanem a rendőr letérdelt, és célozva lőtte fejbe a srácot 15 méterről! Attila 24-én délután fél 5-kor tért magához, addig lélegeztetőgépen volt, mert kómába esett. Bal szemére megvakult, az arccsontját megoperálták, mert a lövedék teljesen szétroncsolta, a gumilövedéket eltávolították, az agya is sérült szegénynek, mert a hátranyomódó arccsont megnyomta. Végül november elején egy komoly műtéten esett át, a sérült szemgolyót ki kellett operálni, és a koponyacsonton is műtöttek valamit, ami miatt az egész homlokcsontot le kellett operálni, csak úgy fértek hozzá a sérült részhez. A koponyaműtétre azért volt szükség, mert a sérülés végett megrepedt a szemüregnél a koponyacsont, és szivárgott az agyvize.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem lát tisztán az »ép« szemére, csak homályosan, mivel a jobb oldali szeme eleve rossz volt egy gyerekkori betegség következtében, és most az maradt épen. Jelenleg otthon tartózkodik, kapott egy ideiglenes szemimplantátumot, folyamatosan fejkendőt hord, mert a homlokán lévő heg az iszonyatosan néz ki, nem mozog a szemhéja sem, egyszóval tönkre lett téve az arca egy életre.”

Később összefutottam én is Attilával. Járása lelassult, alig botorkált, nehezen beszélt, és az arca, homloka ijesztően nézett ki. Elmondta, hogy az állását elveszítette, nem tud dolgozni és kilátástalannak tartja az életét. 2013-ban Attila öngyilkos lett, szememben ő a 2006-os események halálos áldozata.

Bár a hatályos törvényi előírások szerint fejre nem szabad lőni gumilövedékkel, mégis nagyon sokan sérültek meg a fejükön, a szemükön, a felsőtestükön. Kiderült az is, hogy a rendőrségen nem rendszeresített fegyvereket is használtak. Mégsem sikerült megtalálni, felelősségre vonni egyetlen olyan rendőrt sem, aki fejre, felsőtestre adott le célzott lövéseket. Így nem tudni, ki volt az, aki tizenöt méterről fejbe lőtte Attilát.

Bodoky könyvéből kiderül, hogy csak a TASZ és a Magyar Helsinki Bizottság tíz-tíz, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány tizenöt ügyben látta el olyan személyek képviseletét, akiket súlyosan bántalmaztak a 2006. őszi felfordulásban. Közismert, hogy a TASZ, a Magyar Helsinki Bizottság és a jobboldali kormány között nem túl szívélyes a kapcsolat, de az még számukra sem lehet kérdés, hogy Magyarországon magyar állampolgárokkal szemben tömegesen, ilyen jogtiprás azóta nem következett be. A felelősök nem kerültek elő, a rendőrök nem vallottak egymásra, több bírósági tárgyalás során megállapították, hogy a rendőrök egy része nyilvánvalóan hazudik, és érdemi következményei az ügyészségen, a bíróságon és a büntetés-végrehajtásban sem lettek az akkori eseményeknek, hacsak annyi nem, hogy Gergényi Pétert provokatív módon még ki is tüntették.

Sólyom László köztársasági elnök a következőket írta: „Látva a filmeket és a sajtóból megismerve néhány vádiratot, megrendí­tően súlyos jogsértéseket követtek el a rendőrök. Ehhez képest nagyon kevés ügy jut el a bírósági tárgyalásig, mert az elkövetőket nem tudja azonosítani az ügyészség […] Félő, hogy sok ismert vezető felelőssége – a szakmai és a politikai felelősség – szintén tisztázatlan marad.”

Miként jutottunk ide?

Kellene foglalkoznunk azzal is, hogy miként jutottunk ide. Milyen gyakorlatot folytatott a rendőrség előtte és utána a tüntetésekkel kapcsolatosan? Miért sérült meg több mint száz szerencsétlen rendőr a tévészékház ostrománál? Mindig is elítéltem és mindenkinek (mindkét oldalon) el is kellene ítélnie azokat, akik életveszélyes sérüléseket okoznak másoknak. Semmi nem jogosít fel senkit arra, hogy kockakövekkel, féltéglákkal dobáljon ártatlan embereket. A rendőrök is a feladatukat végezték, őket is hazavárta a családjuk és a gyerekeik. Hallgattunk meg olyan rendőrt, aki a sisakját odaadta egy kolléganőjének, akinek nem volt, fejbe dobták, koponyatörést szenvedett és majdnem meghalt. Nem volt szükségszerű, hogy ennyi rendőri áldozat legyen a tévészékháznál, sőt egyértelmű, hogy súlyos hibák összefüggő sorozata kellett ehhez. A rendőrség vezetőinek elképesztő dilettantizmusa volt az oka ennek, vagy egyszerűen odadobták áldozatnak őket, hogy felülírják az őszödi beszéd által kiváltott indulatokat.

Kellene írni arról, hogy tényleg csak véletlen, hogy a rendőrökről lekerültek az azonosítók és arról is, hogyan lett 2006. október 23-ból a rendszerváltozás utáni történelmünk legvéresebb napja. Talán egy következő cikkben érdemes visszatérni rá, hiszen a vizsgálóbizottságban nagyon sok érintett embert meghallgattunk, köztük minisztert, államtitkárt, rendőri, ügyészségi, bírósági vezetőket. Döbbenetes kép állt össze, érdemes és tanulságos lenne mindenkinek elolvasnia ezeknek a meghallgatásoknak a jegyzőkönyveit.

Varju László azt mondta, hogy 2006-ban az ő kormányzásuk alatt szabadon lehetett tüntetni és sztrájkolni, de erre ma már nincs lehetőség. (2006 ősze után sok 10 millió forint kártérítést kellett fizetni az államnak a sértetteknek.) Ha előkeressük az azon az őszön készült felvételeket, akkor hasonló képeket láthatunk ahhoz, amik mostanában Belaruszban, Minszkben készültek. (Lehet, hogy az ellenzék Joe Bidennek tizennégy évvel ezelőtti képekkel illusztrálta a magyar demokrácia állapotát, és ezért hozta párhuzamba Fehéroroszországgal?)

Máig nincs megbánás, lelkiismeret-furdalás

A legszörnyűbb ebben a Varju-nyilatkozatban az, hogy semmilyen megbánást, semmilyen lelkiismeret-furdalást a mai napig nem érez az eseményekkel kapcsolatban. Sem ő, sem a DK nem gondolja azt, hogy bocsánatot kellene kérni azoktól, akikkel úgy bántak el, mint Líviával s Laurával, nem gondolják, hogy bocsánatot kellene kérni azoktól, akiket összevertek, akiknek eltörték a csont­jait vagy kilőtték a szemét. Nem! Azt gondolják és azt állítják, hogy akkoriban békésen és szabadon lehetett tüntetni.

Persze nem csak ők furcsák. Szabó Tímea mellettem ült a 2006-os eseményeket vizsgáló bizottságban, őt is megindították a történetek, felháborították a rendőrségi, ügyészségi, bírósági vezetők nyilatkozatai. Egyetlen szóval sem reagált Varju képviselő szavaira. De még ez is eltörpül, ahhoz képest, hogy a Jobbik október 23-án közös videónyilatkozatot adott ki a DK-val. Az a Jobbik, amely annak idején folyamatosan azért bírált, mert szerintük sokkal keményebben kellett volna fellépni a felelősökkel szemben. Megértem, hogy fontos a hatalom és ezért fontos demonstratívan jóban lenni Gyurcsány Ferenc pártjával, de nem lehetett volna néhány napot várni? Pont október 23-án?

Garamszegi Laura és Csáky Lívia hősök voltak és ma is azok

Azt hiszem, azt még a legelfogultabb Fidesz-gyűlölők sem merik állítani, hogy ma a polgári kormányzás alatt ilyen jogsértések előfordulhatnak. A rendőrség sokkal-sokkal profibb, körültekintőbb, ennek köszönhetően jelentősen emelkedett a társadalmi presztízse is. Az ellenzék szerint ma azért van veszélyben a demokrácia, mert pénzbüntetésre ítélnek valakit, aki összefestékezi a köztársasági elnök hivatalát, vagy mert eljárás indul Fekete-Győr András ellen, aki füstbombával dobálta a rendőröket. Azt hiszem, Csáky Lívia és Garamszegi Laura és még sokan mások szívesen vállalták volna ezt az „antidemokratikus” eljárást ahelyett, amit át kellett élniük.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)