Meseország mindenkié, így hát mostanság a nagyobb diákokra vagy akár egyszerűbb lelkű felnőttekre került a sor; meserajzfilmmel plántálgatják a fogékony és hiszékeny magyar polgárok fejébe az amerikai haladár strukturális rasszizmus élenjáró ideológiáját, az itthoni közönségnek cigány fazonúra igazítva. Sokat azért nem bíbelődtek vele, a Systemic Racism Explained című amerikai propagandafilmecskét magyarították, minimális mértékben változtatva rajta, hogy azért mégis valamelyes köze legyen a magyar rögvalósághoz. Így lett a néger Jamalból cigány Jani, a „white anglo-saxon” Kevinből Tomi, de a mese szinte ugyanaz.
Hol volt, hol nem volt, volt két fiú, az egyik előkelő környéken élő, minden jóban dúskáló, válogatott diáktársak közt jó iskolában tanuló, a gondtalan élethez belépőt jelentő diplomáig szinte elsuhanó; a másik ágrólszakadt telepi gyerek, aki a lerongyolt gettóiskolában hiába is küszködik, mert majd amikor álláshirdetésre jelentkezik, a bőrszíne miatt úgyis rendre elutasítják. A magyarországi telepi romák szó szerint és a képi megoldások apró részleteit tekintve is pontosan azokkal a nehézségekkel küzdenek, mint a néger gettók lakói, hátrányt szenvedve az oktatásban, a lakhatásban, a foglalkoztatásban és az egészségügyi ellátásban.
A mintaadó amerikai animáció a YouTube számlálója szerint hárommilliót meghaladó nézettséget ért el, népszerűségét a magyar változatot beharangozó cikk szerint „a végtelenül egyszerű nyelvnek, a világos gondolatoknak és a kedves animációnak köszönheti”. A magyar polgár elgondolkodhat azon, hogy egy végtelenül bonyolult társadalmi problémát milyen hatékonyan lehet a – kétségtelenül – végtelenül egyszerű nyelvvel meg a „kedves animációval” (utóbbi persze ízlés kérdése) leírni, ami azonban a „világos gondolatokat” illeti, inkább azokat mondhatnánk végtelenül leegyszerűsítőnek.
„Miért nehezebb a roma gyerekek élete?” – teszi fel a kérdést a Rosa Parks Alapítvány minimozijának címe, és az amerikai mintát szó szerint visszahangozva – minő meglepetés! – úgy találja, hogy „a választ a romákkal szembeni, az élet minden területén meglévő előítéletekben kell keresnünk”. Abban és a didaktikusan kifejtett fő üzenet szerint csakis abban. Minden másfajta megközelítés – a szülői felelősség, az egyéni erőfeszítés szükségessége, a normakövetés problémái, a (szub)kulturális sajátosságok és az azokból esetleg származó életstratégiák szerepének említése – per definitionem az előítéletesség megnyilvánulása és bizonyítéka. Többségi praktika, áldozathibáztatás, amivel el akarják hárítani a rendszerszintű rasszizmus felelősségét. A feketék (pardon, a romák) minden hátrányáért a többségi rendszer a hibás, ami kizárja az egyéni felelősség gondolatát is. A társadalomban egy csomó előítélet él a romákkal szemben, ha nem így volna, nyilván minden Jani középosztályi életet élhetne.