Nemzeti rekonstrukcióink

A legfontosabb alap a nemzeti összetartozás és együttműködés erősítése, erősödése.

Budapest, 2020. június 4. Nemzeti színû fényfestés a Lánchídon az elsõ világháborút lezáró trianoni békeszerzõdés aláírásának 100. évfordulóján, a nemzeti összetartozás napján, 2020. június 4-én. MTI/Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

Éppen kétszáz éve, 1821. január 4-én Pesten egy harmincadik évében járó huszárkapitány ezt jegyezte be a naplójába: „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.”

A nagy elhatározás kiváltó oka az volt, hogy gróf Széchenyi István 1820. december közepén Nagyváradon kapta meg a hírt, hogy Bécsben meghalt szeretett atyja. Az ezredétől Bécsbe indult, de Pesten egy hétig kellett vesztegelnie, mert a jégzajlás miatt nem tudott átkelni a Dunán Budára, így elkésett édesapja temetéséről. Be is váltotta ígéretét, de nem úgy, ahogy képzelte. Egyévi jövedelmét 1825-ben a Tudós Társaság alapítására ajánlotta fel, és bár 1826 novemberében egy pesti háztulajdonossal fogadást kötött, hogy tíz éven belül Budát és Pestet állóhíd köti majd össze, a Lánchidat (amely az első hazai állandó Duna-híd) csak a 30-40-es években sikerült felépíttetnie. Az 1849. novemberi hivatalos átadásán azonban nem lehetett jelen; akkor már a döblingi gyógyintézet életfogytig tartó lakója volt.

A Széchenyi lánchíd tervez(get)ésének és megépítésének hosszadalmas és kanyargós története – majd későbbi át- és újjáépítései – találó jelképe lehet a napokban kezdődött nemzeti megújulás évének, amiről a Magyar Állandó Értekezlet és a Magyar Diaszpóra Tanács november végi ülésén egyhangúlag döntött. A nemzeti összetartozás éve, 2020 után – amire a trianoni diktátum századik évfordulójára való emlékezés és a koronavírus-világjárvány próbatétele nyomta rá a bélyegét – logikusan következik 2021-ben a nemzeti újrakezdés éve. Hiszen ahogy száz éve túlélte a nemzetgyilkossági kísérletet a magyarság („Országokat lehet szétdarabolni: / Nem lehet legyilkolni lelkeket!” – írta Reményik Sándor), talpra állt, és az 1930-as évek végére felzárkózott Európa középmezőnyéhez gazdasági, társadalmi, kulturális értelemben is, úgy most a világjárvány okozta egészségügyi, gazdasági, társadalmi próbatételt is kiálljuk.

Sokan reménykednek abban a pozitív jövőképben, amit a miniszterelnök vasárnapi rádióinterjújában úgy foglalt össze, hogy a magyaroknak a 2010 és a 2020 közötti tíz év volt az elmúlt száz év legsikeresebb évtizede, és a következő tíz év még jobb, fantasztikus lehet. Most az első két-három hónap a járványhelyzet miatt ugyan még nyomorúságos lesz, de ha abból kijövünk – és ez a vakcina mennyiségétől, a tömeges védőoltástól függ –, onnantól egy hihetetlennek tűnő gyorsasággal állunk majd emelkedő pályára, és még gyorsabban fogunk növekedni, mint a nyugatiak, hangsúlyozta Orbán Viktor.

Ez azért is hihető, sőt reális cél, mert míg 2002–2010 között, a szocialista–liberális kormányzás alatt évi átlagban kevesebb mint félszázalékos volt uniós gazdasági felzárkózásunk üteme, az utóbbi fél évtizedben már két-három százalékos. Az egy főre jutó magyar GDP 2002-ben elérte az EU-átlag 62 százalékát, ami 2010-re csupán 65 százalékra emelkedett, de 2019-ben már az EU-szint 73 százalékán voltunk, s mivel a 2020-as évben (a szakértők többsége szerint) kisebb volt nálunk a gazdasági visszaesés mértéke, mint az unió egészében, a relatív pozíciónk nem romlott. A további gyors felzárkózáshoz pedig megvannak a gazdasági alapok, a fejlesztési, beruházási tervek és a pénzügyi források.

A legfontosabb alap mégis a nemzeti összetartozás és együttműködés erősítése, erősödése. Gróf Klebelsberg Kunó hat évvel Trianon után a magyar rekonstrukciókat elemezve írta, hogy „a magyar a katasztrófák nemzete, s hogy ennek ellenére mégis életben maradt, ez főképpen megújhodási képességének volt köszönhető”. A páratlan sikerű kultuszminiszter Mária Terézia korának egyes szakaszait, a reformkor és a kiegyezés korát nevezte azon rekonstrukciós korszakoknak, melyek folyamán a magyar nemzet kidolgozta magát a nyomorúságnak azokból a mélységeiből, ahova a török hódoltság taszította. Ma is érvényes a figyelmeztetése, hogy – mint az 1920-as években, úgy a 2020-as években is – a rekonstrukcióra kínálkozó időt jól ki kell használnunk.

Valóban, nagy idők kapujában állunk. De jó, ha tudjuk, egyedül nem, csak együtt léphetünk be rajta.