Keménykednek az ukránok

Álmomban arra gondoltam irigykedve, hogy Ukrajna szerencsés ország, lakói gazdagok és elégedettek, megvalósult az ukrán álom.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök megérkezik az EU-Ukrajna csúcstalálkozóra Brüsszelben 2020. október 6-án. Fotó: Stephanie Lecocq Forrás: MTI/EPA pool/

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy én vagyok a magyar külügyminiszter. Miután felébredtem a saját ordításomra, még viszonylag hosszú időt vett igénybe, mire kiszálltam a rémálomból és megnyugodtam kissé. Mert odáig még csak rendben mentek a dolgok, hogy hazatértem Kínából néhány millió vakcinával a puttonyomban, ezt sikertörténetként könyveltem el. Ám amikor kiderült, hogy Kijevbe kell mennem, elkezdtem forgolódni. Mert politikai idióták mindenhol vannak, nálunk is, többnyire a széleken, ám amikor valahol egyenesen a vezérlőteremből gizdáznak, az végtelenül szomorú és egyben elkeserítő. És ­miután álmomban sem voltak kötélből az idegeim, már a repülőgépen felhúztam magam.

Pedig, ha csak elvétve is, de akadtak biztató jelek. Példának okáért az, hogy Záhony felé mutat egy halovány csillag, ugyanis jelentős fejlesztések várhatók az ottani vasúti körzetben, jelesül a magyar–ukrán határon lévő logisztikai komplexumban, és ez felcsigázta a kínai és az orosz kollégákat is. Ezen a ponton eszembe jutott, hogy valamikor a nyolcvanas években Kijev felé utazva órákig dekkoltam Csapnál, mire a komplett szerelvényt kalauzostól-mindenestől átpakolták egy másik nyomtávra. És jóval később gyakran eszembe jutott Julija Timosenko is.

Most meg az van, hogy nekilendült a vasútlogisztika, és a kínaiakkal együttműködve 2023-tól évente 100-150 ezer konténeres forgalmat hoznánk az átrakókörzetbe. És ez biztosan jó lesz valamire a haza legszegényebb körzetében élő embereknek is. Ámde és ugyanakkor élesen bevillant, hogy ez itt a közvetlen szomszédságban Ukrajna, és úgy tűnik, hogy ott elég nagy a baj a fejekben. Mert az még csak hagyján, hogy megtiltották az orosz vakcinák bejegyzését, mert az oltás „agresszorként elismert államból” származik, és ezzel a saját népükkel szórakoznak, de másokat sem hagynak békén. Ugyanis a kijevi parlamentben felbukkant egy önkormányzatokról szóló törvényjavaslat is, amelyben az áll, hogy a képviselő-testületi üléseken ezentúl ne lehessen külföldi országok himnuszait elénekelni vagy lejátszani. És ez azért még annál is érthetetlenebb, mint hogy miért kell a Zubkovot erőltetni a Fradiban.

Az ötlet látszólag egy Anatolij Kosztyuh nevű embertől származik, aki főállásban a Nép Szolgája elnevezésű párt ungvári parlamenti képviselője, aminek viszont Volodimir Zelenszkij jelenlegi államfő a vezetője. Na most ugye az van, hogy a nép szolgái valószínűleg nem azt unták meg, hogy a kárpátaljai képviselők a Marseillaise-t üvöltik teli torokból ha kell, ha nem, hanem inkább a magyarok és az oroszok froclizására megy ki megint a játék. A nagy ívű elképzelés szerint mindez kiterjedne a községi, nagyközségi, városi kerületi, járási és megyei tanácsok plenáris üléseire is, mert ahogy Kosztyuh szolga oly pompásan megfogalmazta, az üléseknek Ukrajna állami himnuszával kell kezdődniük és befejeződniük, punktum.

Álmomban ekkor arra gondoltam irigykedve, hogy Ukrajna szerencsés ország, lakói gazdagok és elégedettek, megvalósult az ukrán álom, és vezetőinek az a legsürgetőbb dolguk, hogy a kisebbségek nótás kedvével foglalkozzanak. Ebben a kontextusban megjelent még a Ceaușescu házaspár is, de őket nagy nehezen sikerült kiiktatnom a folytatásból. Volt egyéb horrorisztikus mellékszál nélkülük is.

Megfigyelések, házkutatások, megfélemlítés, nyelvtörvény, ahogyan ez már elhatalmasodott paranoiák esetében lenni szokott.

Persze az sem tett túl jót álombéli állapotomnak, hogy amennyiben külügyminiszterként Kijevbe merészkednék, úgy „magyar vér fog folyni”. Mert én hazajövök, a véreim meg ott maradnak a bús düledékeken. Nagyon észnél kellett lennem tehát.

Mert úgy alakult, ahogy szokott az oviban, a hepciáskodás a kisebb ellen irányult elsősorban. Az már ugyanis bebizonyosodott, hogy Putyinnal nem érdemes lacafacázni. Rengeteg dolgot kellett szem előtt tartanom. Eltökéltségünket, hogy mindaddig blokkoljuk barátságtalan szomszédunk euroatlanti törekvéseit, amíg nem biztosítják a magyar kisebbség alapvető jo­gait (itt magamban gratuláltam a fáradhatatlan Pesty Lászlónak és munkatársainak, akik Székelyföldtől Baszkföldig dolgoztak azon, hogy Európa egyformán jobb hely legyen mindenkinek), tudván, hogy az Egyesült Államok a saját jól felfogott érdekében támogatja Ukrajnát, és az ilyen esetekben jócskán visszavesz a demokráciaexportból. Ugyanakkor persze az lenne az igazi, ha meg tudnánk egyezni, áttörésszerűen mintegy, virágozna minden virág és jönnének békésen a konténerek.

Mindenesetre igencsak megörültem, amikor a saját bőrömben ébredtem.