Költők és korunk

Nem véletlen, hogy gazdaságkorban sem lankad a kultúrharc, ami nem feltétlenül a verseket naponta fogyasztók között zajlik.

Április 11-e Magyarországon a költészet napja, április 12-e pedig a rock and roll születésének napja. Persze amennyiben jól csinálják, a rock and roll is lehet költészet, elég, ha Bob Dylanre vagy Jim Morrisonra gondolunk, de sorolhatnánk napestig a hazai és külföldi példákat. A rock and roll születésnapját egyébként azért ünnepeljük április 12-én, mert 1954-ben Bill Haley és a Comets ezen a napon rögzítette a Rock az óra körül című dalt New Yorkban, hogy aztán már semmi se legyen ugyanolyan, mint azelőtt.

Azóta sok mindent megtudtunk a rock and rollról, többek között hogy egy állat, de semmi esetre sem csupán egy tánc. A költészet napja ünnep. Minden körülmények között. A költőket ünnepeljük és azt a nehezen körülírható dolgot, amit versnek nevezünk. Akkor is, ha a költők nimbusza és „társadalmi szerepe” mára igencsak megkopott, illetve átalakult, és ha ötszáz példányban elfogy egy kortársunk kötete, az már sikernek számít. A szellemi szobordöntögetésnek is nagy a keletje, de ez mindig is így volt. Adynak is számtalanszor nekimentek a szürkék hegedűsei, de lepattantak róla, mint az egyszeri center Cannavaróról. József Attilát megpróbálták kommunista, proletár költőként lenyomni a torkunkon, az sem sikerült.

Idén persze ez az ünnep is másként telt. Veszprémben például ezen a napon egy normális évben megtelnek az utcák emberekkel, különféle kulturális gerillaakciókon lehet részt venni, van, ahol verssel lehet fizetni a kávéért, de ezek most mind elmaradtak, és nem éppen az érdeklődés hiánya miatt. Viszont Veszprém megye napilapja, a Napló érdekes összeállítást közölt a rendhagyó ünnepről, amelyben a hely szellemi emberei osztották meg gondolataikat a nyájas olvasóval költészetről és létezésről, a kettő kapcsolatáról. Valamint teremtésről és önmegismerésről. Mert az írásban benne van ez a kettő is. Valamint a poézis hatalmáról is, mert a költészet hatalom, még ha bizonyos korokban halkabbak is a múzsák vagy erősebb a menetzaj.

Nem véletlen, hogy gazdaságkorban sem lankad a kultúrharc. Ami – feltételezem – nem feltétlenül a verseket napi betevőként fogyasztók között zajlik. Mert ismét csak feltételezve, de egyben megengedve, talán nem ördögtől való Petrit is és Pilinszkyt is lapozgatni, holott aztán ég és föld. A legnagyobb baj alighanem a nem olvasással van. Az említett cikkben Géczi János költő többek között a következőket mondja: „Ha nem is tudok azokkal azonosulni, akik számára nem jelent semmit a költészet, megértem őket, de sajnálom, ha bármi okkal is, de lemondtak a világ ilyenfajta megértésének igényéről. A költészetben az ember számára megtapasztalható és átélhető a világ, amelynek időlegesen a részei vagyunk, s arra is lehetőséget ad, hogy kollektív alkotásban és élményben legyen része.”

És akkor idetenném még Molnár Sándor veszprémi antikváriusnak, egy pompás közösségi tér létrehozójának gondolatait, ugyaninnen. „A költészet érzéseim mások által megfogalmazott kifejezése. Emberi dolgok kőbe vésett világa. A legfontosabb emberi dolgoké: élet, természet, szerelem, halál. Tömören. Szépen. Átütő erővel. Mint a »Getnó« a maga három akkordjával, mégis milliókat elvarázsolva, hogy egy zenei párhuzamnál maradjunk.” (Molnár Sándor a Rolling Stones Satisfaction című örökbecsű szerzeményére utal e helyt, ami nemhogy elsöpörte volna a rock and rollt, mint azt többen tévesen gondolják, hanem inkább kiteljesítette.)

De mit lehet tenni egy ilyen napon, elzárva és bezárva, két ítéletidő között? Az egyik legkiválóbb lehetőség feltenni Latinovits Zoltán egyik lemezét. Amennyiben lehetséges, bakelit (vinil) formátumban, ezredszerre is, hadd sercegjen egy kicsit egy többszörösen fertőzött világban. Ebben az esetben Adynál, József Attilánál is belefuthatunk ­hazafias versekbe is, ami az egyik legnehezebb műfaj. Ezen a ponton persze azonnal bevonzottam Farkas Adrienne költészet napjára írt rádiós jegyzetét, idemásolom egy részét. Mert remek.

„Néhány hete egy társaságban szóba került József Attila Reménytelenül című verse, annak kapcsán, hogy az egyik gimnazistának ezt kellett megtanulnia. Hamar kivált a többi közül egy markáns vélemény, miszerint nem ilyen férfiat­lan nyavalygásokkal kellene tömni a gyerekek fejét, mi az, hogy kis teste hangtalan vacog, meg hogy nem remél, milyen fiatalokat akarunk így nevelni? Kemény, hazafias versekre van szükség, ha már József Attilát tanítunk, akkor a Nem! Nem! Soha! című verset adjuk fel leckének, az majd felrázza az ifjúságot! Ennek az elméletnek az a gyakorlati nehézsége, hogy sajnos – az ismert történelmi tények miatt – a hazafias verseink jelentős része is bizonyos fokig szintén nyavalygás, csak éppen édes és fájdalmasan szép, és ezek az önmarcangolások a nemzeti önazonosság-tudatunk alapjai.”

Pont így. Legfeljebb annyit tennék még hozzá, hogy mindezek után érdemes meghallgatni a skót származású Iain Lindsay volt magyarországi brit nagykövetet, amint éppen Robert Burns skót hazafi és költő Piros, piros rózsa című versét szavalja, magyarul.

A borítókép illusztráció. Forrás: Pexels