Mi végre is ez az egész?

A Trianon óta eltelt időszak legsikeresebb tíz évével zárhatjuk le az elmúlt száz évet.

Forrás: Pexels

Halált hoztak magukkal a birodalmi vágyakat építgető szocializmusok, megdőlt a „történelem végének” liberális illúziója – és hogy picit közelebb kerüljünk hazánkhoz, a „mi időnkhöz” és megfordítsuk a dolgot: kiderült, hogy lehet sikeres a tankönyvi közgazdaságtani tételeket mellőző gazdasági válságkezelés; tapasztalati ténnyé vált, hogy a jogi és fizikai határzár képes megállítani a tömeges migrációt; és most közegészségügyi valósággá vált, hogy a beadott oltás a legjobb oltás – jöjjön az akár nyugatról, akár keletről.

A magyar döntéshozók a járványkezelésből, a vakcinabeszerzésből sem csináltak ideo­lógiai kérdést. Nem az ideológiai beállítottság volt a hangsúly, hanem a „magyar világnézeten”. És ez a testtartás a meghatározó, ha Magyarország geopolitikai helyezkedését, döntéshozatali helykeresését nézzük a 2010 óta tartó (talán) korszak vonatkozásában: a nemzetköziség naiv politikai terminusai csábításának nem engedve, a „Brüsszelre várva” kábító perspektívájában nem bízva, a magyar érdeket érvényesíteni mindenekfelett és előrelátó módon. Ha meghunyászkodtunk volna a nyugati erőközpontok, az eurokrata mentalitás által – magukra persze nem vonatkoztatva – diktált halszagú gondolatok előtt, csak és kizárólag egy adott megszabott irányba orientálódtunk volna, elzárkóztunk volna a keleti nyitástól, ma nem lenne meg az a mozgástér, amely alapján sikerrel lehetett Pekinggel vagy Moszkvával tárgyalni Sinopharm- vagy Szputnyik V-ügyben, mely vakcinabeszerzés milliónyi magyar élet megóvásában mérhető.

Mindez pedig ráirányítja a figyelmet arra is, hogy amikor szuverenitásról, annak védelméről van szó, korántsem valamiféle elvont szalonvitáról beszélünk. A szuverenitás – a jogi kereteken túl – a döntéshozatal stratégiai autonómiáját is jelenti: azt, hogy az országra vonatkozó döntéseket nem „kívül” vagy „felül”, hanem „belül” hozzák meg. Azt, hogy még a globális liberális mítoszok drámai expanziójának időszakában sincs az állam feltétlenül beszorítva az előre megkomponált táncrendbe, és – ha merészséggel, akkor merészséggel, ha bátorsággal, akkor bátorsággal – van lehetősége a saját érdekei, akár közegészségügyi érdekei szerint dönteni.

Ennek az „önző” szellemi algoritmusnak a kifejlesztése állt és áll az elmúlt tíz-tizenegy év magyar politikacsinálásának fókuszában, melyet persze keserű értetlenséggel fogadnak a hegemonisztikus törekvéseiket új, emberbarátnak tűnő gúnyában előadó birodalmi központok és hazai csatlósaik, komprádoraik. Így még szembetűnőbbé válik az az éles különbség, mely a konzervatív habitust és a szocialisztikus, liberális ideológiákat elválasztja egymástól. Ilyen értelemben ugyanis éppen hogy előbbi a „nyílt”, ugyanis megengedi a döntési alternatívákat, a döntéshozatal valósághoz igazítását, míg utóbbi dogmatikusan zárt, csak azt tekinti legitimnek, ami merev ideológiai keretrendszerén belül marad, minden mást igyekszik kirekeszteni a „demokratikus diskurzusból”. És bár mindannyian érezzük, hogy e posztmodern liberalizmus csak bennfentesek számára dekódolható szabályrendszere inkább a politikai ezotéria területére tartozik, elementárisan szimpatikusnak ható szlogenjei­nek – „valósítsd meg önmagad”, „ne ismerj korlátokat”, „tegeződj, mert az olyan laza” – köszönhetően domináns a populáris kultúrában. Ezért is értelmeződik úgy valamennyi hazai politikai harc, hogy képes-e egy keresztyén, nemzeti, konzervatív kormány szembemenni a globális liberális fősodorral.

Ha végigtekintünk a különböző frontokon – természeti katasztrófák, gazdasági világválság, Brüsszel támadásai, járványkezelés –, és mellétesszük a legkülönfélébb területeken elért sikereket – multik megadóztatása, stratégiai szektorok visszavétele, rezsicsökkentés, migráció megállítása, az alkotmányos és társadalmi rendszer stabilizálása, közép-európai szövetségesi rendszer, vakcinabeszerzés –, akkor valóban azt láthatjuk, hogy a Trianon óta eltelt időszak legsikeresebb tíz évével lezárhatjuk az elmúlt száz évet. És az a feladat áll előttünk, hogy a döntéshozatal stratégiai önállóságára alapozva kifejlesztett szellemi algoritmussal kinyissuk a következő százat – és meg is nyerjük azt.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Borítókép forrása: Pexels