Mi végre is ez az egész?

A Trianon óta eltelt időszak legsikeresebb tíz évével zárhatjuk le az elmúlt száz évet.

Forrás: Pexels

Akár mondhatnánk azt is: az, hogy ma már több mint négymillió magyart oltottak be koronavírus elleni vakcinával – köztük több mint egymilliót keletivel –, egy kivételes intellektuális merészség eredménye. Persze nem valamiféle hazárdjátékról vagy partizánakcióról van szó igazából, hanem az elmúlt években megteremtett szuverén akcióképesség valós politikai bátorságot sem nélkülöző kamatoztatásáról, érvényesítéséről, a gyümölcsök learatásáról. A túlbuzgó igazodást hátrahagyó önálló cselekvés – mely nem az előre megírt kottákat követi, hanem az „élet életszerűségéhez” igazodik – tette lehetővé, hogy kellő biztonságérzettel szállhassunk szembe egy sosem várt jelenséggel, a járvánnyal.

Az, hogy ma Magyarországon egyáltalán a nyitásról, az élet és a gazdaság újraindításáról beszélhetünk, a jövővel gondolhatunk, azért adatik meg, mert nyugati és keleti vakcinákkal is folyik az oltakozás – ez pedig annak köszönhető, hogy érdekeink szeszélyes félreismerése helyett a „cselekvés emberei”, a kormány az ilyenkor szükséges „nemzeti önzés” politikáját folytatta. Nem külső világítótornyok fénycsóváira, felülről diktált és univerzálisnak beállított kulturális mintákra – például mit engedélyez az Európai Gyógyszerügynökség és mit nem – volt tekintettel, hanem a magyar emberek életére, amely megkövetelte, hogy minden egyéb szempont a magyar érdeknek rendelődjék alá.

Tagadhatatlan, hogy a 2010 óta a korábban megkérdőjelezhetetlennek számító utolérési-nyomon követési mintázatokat elutasító kormánypolitika minduntalan sokszor nyomdafestéket nem tűrő kritikaáradatot kapott és boszorkányperekre hajazó, joginak álcázott inkvizitórius eljárásokat vont maga után. Az európai (nyugati) politika térszerkezete, dinamikája ugyanis elsöprő változásokon ment keresztül az elmúlt pár évtizedben, nem függetlenül természetesen az integráció elmélyítésétől, „az Európa népei közötti mind szorosabb egység” megteremtésének és a világszabadságot hirdető marxizálódott neoliberalizmus délibábos álmától. A mindenféle nemzeti, önálló állami érdekérvényesítő gyakorlatot felülíró pedagógia ortodox meggyőződéssel hirdetett világprogrammá lett, az arra hajlamos politikai csoportoknál vulkáni erejű sodródást váltva ki. De ahogy az lenni szokott az elviekben oly tetszetősnek tűnő szekuláris megváltástanoknál, határhelyzetekben, a valóságban a dogmatikus ideologikusság tragédiába torkollik vagy csődöt mond. Ellentétbe kerül az élettel. (És ahogy Malcolm professzor is mondja a Jurassic Parkban: „Az élet mindig utat tör magának.”)

Halált hoztak magukkal a birodalmi vágyakat építgető szocializmusok, megdőlt a „történelem végének” liberális illúziója – és hogy picit közelebb kerüljünk hazánkhoz, a „mi időnkhöz” és megfordítsuk a dolgot: kiderült, hogy lehet sikeres a tankönyvi közgazdaságtani tételeket mellőző gazdasági válságkezelés; tapasztalati ténnyé vált, hogy a jogi és fizikai határzár képes megállítani a tömeges migrációt; és most közegészségügyi valósággá vált, hogy a beadott oltás a legjobb oltás – jöjjön az akár nyugatról, akár keletről.

A magyar döntéshozók a járványkezelésből, a vakcinabeszerzésből sem csináltak ideo­lógiai kérdést. Nem az ideológiai beállítottság volt a hangsúly, hanem a „magyar világnézeten”. És ez a testtartás a meghatározó, ha Magyarország geopolitikai helyezkedését, döntéshozatali helykeresését nézzük a 2010 óta tartó (talán) korszak vonatkozásában: a nemzetköziség naiv politikai terminusai csábításának nem engedve, a „Brüsszelre várva” kábító perspektívájában nem bízva, a magyar érdeket érvényesíteni mindenekfelett és előrelátó módon. Ha meghunyászkodtunk volna a nyugati erőközpontok, az eurokrata mentalitás által – magukra persze nem vonatkoztatva – diktált halszagú gondolatok előtt, csak és kizárólag egy adott megszabott irányba orientálódtunk volna, elzárkóztunk volna a keleti nyitástól, ma nem lenne meg az a mozgástér, amely alapján sikerrel lehetett Pekinggel vagy Moszkvával tárgyalni Sinopharm- vagy Szputnyik V-ügyben, mely vakcinabeszerzés milliónyi magyar élet megóvásában mérhető.

Mindez pedig ráirányítja a figyelmet arra is, hogy amikor szuverenitásról, annak védelméről van szó, korántsem valamiféle elvont szalonvitáról beszélünk. A szuverenitás – a jogi kereteken túl – a döntéshozatal stratégiai autonómiáját is jelenti: azt, hogy az országra vonatkozó döntéseket nem „kívül” vagy „felül”, hanem „belül” hozzák meg. Azt, hogy még a globális liberális mítoszok drámai expanziójának időszakában sincs az állam feltétlenül beszorítva az előre megkomponált táncrendbe, és – ha merészséggel, akkor merészséggel, ha bátorsággal, akkor bátorsággal – van lehetősége a saját érdekei, akár közegészségügyi érdekei szerint dönteni.

Ennek az „önző” szellemi algoritmusnak a kifejlesztése állt és áll az elmúlt tíz-tizenegy év magyar politikacsinálásának fókuszában, melyet persze keserű értetlenséggel fogadnak a hegemonisztikus törekvéseiket új, emberbarátnak tűnő gúnyában előadó birodalmi központok és hazai csatlósaik, komprádoraik. Így még szembetűnőbbé válik az az éles különbség, mely a konzervatív habitust és a szocialisztikus, liberális ideológiákat elválasztja egymástól. Ilyen értelemben ugyanis éppen hogy előbbi a „nyílt”, ugyanis megengedi a döntési alternatívákat, a döntéshozatal valósághoz igazítását, míg utóbbi dogmatikusan zárt, csak azt tekinti legitimnek, ami merev ideológiai keretrendszerén belül marad, minden mást igyekszik kirekeszteni a „demokratikus diskurzusból”. És bár mindannyian érezzük, hogy e posztmodern liberalizmus csak bennfentesek számára dekódolható szabályrendszere inkább a politikai ezotéria területére tartozik, elementárisan szimpatikusnak ható szlogenjei­nek – „valósítsd meg önmagad”, „ne ismerj korlátokat”, „tegeződj, mert az olyan laza” – köszönhetően domináns a populáris kultúrában. Ezért is értelmeződik úgy valamennyi hazai politikai harc, hogy képes-e egy keresztyén, nemzeti, konzervatív kormány szembemenni a globális liberális fősodorral.

Ha végigtekintünk a különböző frontokon – természeti katasztrófák, gazdasági világválság, Brüsszel támadásai, járványkezelés –, és mellétesszük a legkülönfélébb területeken elért sikereket – multik megadóztatása, stratégiai szektorok visszavétele, rezsicsökkentés, migráció megállítása, az alkotmányos és társadalmi rendszer stabilizálása, közép-európai szövetségesi rendszer, vakcinabeszerzés –, akkor valóban azt láthatjuk, hogy a Trianon óta eltelt időszak legsikeresebb tíz évével lezárhatjuk az elmúlt száz évet. És az a feladat áll előttünk, hogy a döntéshozatal stratégiai önállóságára alapozva kifejlesztett szellemi algoritmussal kinyissuk a következő százat – és meg is nyerjük azt.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Borítókép forrása: Pexels