Most, hogy utópiák illuzionistái vezetnek nyugati nagyhatalmakat, körmükre ég az elkésett békevágy. Aki behatóbban látja és európai szemmel tekint a felbolydult Közel- és Közép-Keletre, láthatja, hogy a saját békénk szavatolása az a háború fenntartása, amelyre ez a szó talán túlzó is, inkább használnám a békeharcot. Ellentmondásnak tűnik, de sem békét nem tartottunk fenn, sem háborút nem vívtunk, csupán azt tettük, amit a csernobili atomreaktorral tesznek harmincöt éve: 

igyekeztünk befoltozni a veszélyes lyukakat, és viszonylagos sikerrel, hiszen a lakosságnak nem kellett folyamatos rettegésben élnie, ráadásul minimalizálta a szövetség a terroristák erőforrásait, ezzel ha tetszik, ha nem, Európát mentve.

A másik, szintén népszerűtlen álláspont szerint mindez katonáink harckészültségének fenntartása miatt is fontos volt. Egy-egy misszió hihetetlen tudással járul hozzá a haza védelméhez, hiszen a harctéri tapasztalatnál többre nincs szükség akkor, ha hazánk szuverenitását valami fenyegeti. Mérhetetlen veszteség akár egy magyar élet is, de akik Afganisztánban hősi halált haltak, bizony értünk és még sok millió honfitársukért tették, akik számíthatnak egy erős, jól szervezett és tapasztalt haderőre.

„A háború a politika folytatása más eszközökkel” – így írt Carl von Clausewitz. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy gyenge politikusok vezette országokban a háború már a saját földjükön dúl, az erőskezű vezető pedig távol tartja a bajt hazájától.

A szerző közíró

Borítókép: Afgán zászló leng a kabuli elnöki palota előtt 2021. augusztus 17-én                          Fotó: MTI/AP/Rahmat Gul