A vagyoni szemlélet elméleti modellje

„Most már tényleg nincs idő!”

Talán így lehetne összefoglalni az ENSZ éghajlatváltozási keretegyezményéhez csatlakozott országok 26., Glasgow-ban rendezett konferenciáján (COP26) felszólalt szakértők és hírességek legfontosabb üzeneteit. A megfogalmazás két fontos tényre utal: az egyik, hogy az eddigi megállapodások sikertelenek voltak, a másik, hogy a légkörben folyó változások azonnali cselekvést sürgetnek. Bár úgy tűnhet, a tudomány, a politika és a közvélemény is egyetért abban, hogy a klímaváltozás okai elsősorban az emberi tevékenységhez köthetők, az ellenvélemények is erősödnek. Ezt jól mutatja a napokban a CLINTEL, egy független tudományos nemzetközi alapítvány elnökének a COP26 résztvevőihez írt levele, amelyben lényegében megkérdőjelezi az uralkodó klímanarratívát és az ENSZ által szorgalmazott globális megállapodás tudományos megalapozottságát. Az eddigi megállapodások kudarca és a COP26 esélyeinek latolgatása azonban messze túlmutat a klímaváltozás realitásának megítélésén.

Induljunk ki abból, hogy a klímafolyamatok és azok következményei reális veszélyt jelentenek. A politikusokat egyik oldalról ez az egyre fenyegetőbb klímanarratíva, a másik oldalról pedig a hazai gazdaságok realitásai nyomasztják. A nemzetközi megállapodásoknak megfelelő beavatkozásokhoz pénz kell, nagyon sok pénz, aminek rövid távú költségvetési hatásai számíthatók, de ezt nehéz szembeállítani a várható, de bizonytalan jövőbeli hasznokkal. A probléma lényege a valamiféle tényleges költség/haszon-számítás – vagy talán inkább becslés – lehetőségének a hiánya. A jelen költségei világosak, de a jövőbeli valószínűsíthető hasznok – a klímakatasztrófa esetleges elkerülésén túl – a homályba vesznek.

Márpedig így nagyon nehéz elfogadtatni a társadalommal a „klímabeavatkozás” költségeit, hiszen azok a fogyasztást és a közvetlenebbül megtérülő beruházások finanszírozási forrásait csökkentik. A „klímakatasztrófa elkerülése” mint haszon elég metaforikus, és ugyan valamelyest konkretizálható az áradások, aszályok, tengerszint-emelkedés stb. következményeinek valamiféle értékelésével, de ezek nem ragadják meg a politikai döntések lényegét. Nem meglepő tehát a korábbi nemzetközi megállapodások kudarca. A politika számára éppen az a legfontosabb eszköz hiányzik, amivel a „business as usual” és az egyes beavatkozási szcenáriók a társadalmi-gazdasági rendszer kilátásai szempontjából összehasonlíthatók lennének.

A klímabeavatkozások problémájának gyökere mélyre vezet a közgazdaságtan és a gazdaságfilozófia területén, de a lényeg az, hogy a GDP nem megfelelő mutató a gazdaság fenntarthatóságának jellemzésére. Ez természetesen nem új megállapítás, hiszen már az ENSZ 2015. évi fenntartható fejlődési céljai között is szerepelt egy GDP-n túli, azt kiegészítő mutató kidolgozásának az igénye. A GDP a gazdaság teljesítményét méri egy adott időszakra. A társadalom számára a jövedelmek forrása azonban a legszélesebb értelemben rendelkezésre álló vagyon. Ennek a vagyonnak a változása az, ami a fenntarthatóság és a klímabeavatkozások szempontjából is kulcsjelentőségű.

A közgazdaságtan makroökonómiai modelljeiben szereplő vagyon az úgynevezett termelt tőke (gépek, berendezések, infrastruktúra, épületek), a humán tőke, a természeti tőke és a társadalmi tőke összességét jelenti. Egyrészről, a klímaváltozás hatása a gyakorlatban a különböző tőketípusokban bekövetkező károk formájában mérhető, másrészről pedig a klímaváltozás enyhítését vagy az adaptációt célzó beavatkozások a vagyon részét képező egyes tőkefajtákban megvalósuló beruházásokként értelmezhetők. Például a megújuló energiakapacitások telepítésével nő a termelt vagyon értéke, és ennek eredményeképpen csökken az üvegházgáz-kibocsátás is. Ezen túlmenően a beruházás eredménye egy modernebb, korszerűbb, hatékonyabb energetikai rendszer, aminek számos egyéb, a társadalmi tőke értékét növelő hatása is van.

Egy másik példa az erdőtelepítés, ami lényegében a vagyon környezeti tőke elemébe történő beruházást jelenti, növelve annak értékét, de aminek következtében egyben nő a légkörből kivont szén-dioxid mennyisége is. Számos példát lehetne még felhozni a klímabeavatkozások és a társadalom vagyona közötti kapcsolat szemléltetésére, azonban a lényeg a következő: egy, a jövedelmek felhasználására vonatkozó politikai döntés következtében a társadalmi-gazdasági rendszerbe történő beavatkozás, így a klímavállalások is, összességében a vagyon növekedését vagy csökkenését idézik elő. Ha a vagyon nő, akkor a rendszer fenntartható, ha csökken, akkor nem fenntartható. Tehát a probléma messze túlmutat a klímaváltozáson. Lényegét tekintve ez a fenntarthatóság vagyoni szemlélete, ami a klímakérdésen túl a gazdaságok fejlődésével kapcsolatos minden más problémát is teljesen újszerű megvilágításba helyez.

A COP26 konferencia résztvevői újra döntési kényszerben vannak. Milyen nemzetközi vállalásokat tehetnek annak az információnak a hiányában, hogy az egyes vállalási alternatívák a hazai társadalmi-gazdasági rendszer vagyonának növekedését vagy csökkenését okozzák-e, azaz összességében a fenntarthatóság irányába mutatnak-e vagy sem? A vagyoni szemlélet elméleti modellje szerint a légkör része a bioszférának, amibe a társadalmi-gazdasági rendszer beágyazódik, és ami egyben korlátot is állít a társadalmi-gazdasági rendszer növekedésének.

Ez a makroökonómiai modell a közelmúltban helyet kapott a közgazdasági gondolkodás fősodrában. Ezzel a szemlélettel lehetőség lenne arra, hogy a klímamegállapodások uralkodó logikáját egy alulról, tehát az országok vagyoni helyzetéből építkező modell válthassa fel. Ebben az esetben a tárgyalások során a megállapodás nem a klímanarratíva nyomásának engedve, hanem a fenntarthatóság számszerűsíthető kilátásai mentén születnének, jobban valószínűsítve a végrehajtás sikerét is.

A szerző a Neumann János Egyetem kutatója

Borítókép: Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) zászlaja és a brit zászló az ENSZ 26. klímakonferenciájának (COP26) megnyitója előtt Glasgow-ban (Fotó: MTI/AP pool/Alberto Pezzali)