Az „ajándékgazdaság” vámszedői

A migrációösztönző narratíva egyik alaptétele, hogy a kivándorlók hazautalásai származási országuk gazdasági motorját jelentik. Az immár több mint fél évszázados gyakorlat mérlege azonban korántsem kedvező: a befogadó országoknak súlyos gazdasági és társadalmi kihívást jelent, a kibocsátó országok esetében pedig kiszolgáltatottságot, a rossz gyakorlatok állandósulását, valamint a migráció mint univerzális megoldás téveszméjének terjedését idézi elő.

A Világbank Migráció és fejlődés című, 2021 novemberében nyilvánosságra hozott jelentése számos meglepetéssel szolgált. A Covid–19-világjárvány következtében kialakult gazdasági visszaesés miatt a migránsok hazautalásainak várható csökkenését 14 százalékra becsülték. Ezzel az előrejelzéssel szemben a Világbank adatai azt mutatják, hogy a származási országokba történő átutalások erőteljesen, mintegy 7,3 százalékkal nőttek és 2021-ben globálisan elérték az 589 milliárd dollárt. A Közel-Kelet és Észak-Afrika országaiba 62 milliárd dollárt utaltak, ami 9,7 százalékos növekedést jelent. A hazautalásokra úgy tekintenek, mint ami mentőövként szolgálhat a kimerült közel-keleti és afrikai gazdaságoknak, a befogadó országok azonban nem profitálnak ebből a helyzetből, és a bevándorlók származási országuk iránti töretlen elköteleződése számos feszültség forrása.

A Világbank tanulmánya szerint a hazautalások nagyságrendje a globális recesszió ellenére eddig nem látott mértékben nőtt különösen Egyiptomban és Marokkóban. Egyiptom, ahová 33 milliárd dollárt utaltak a diaszpórából, India, Kína, Mexikó és a Fülöp-szigetek után az ötödik helyen áll a hazautalások tekintetében. (Egyiptomot Pakisztán, Banglades és Nigéria követi.) Az Egyiptomba irányuló hazautalások az ottani GDP 8,4 százalékát teszik ki, és így kiemelkedő fontosságúak az országnak a devizaforrás biztosítása szempontjából, mivel a járvány idején a turizmusból származó bevételek elapadtak. A marokkói migránsok 9,3 milliárd dollárt küldtek haza, főként Franciaországból és Spanyolországból, ahol másfél millió, illetve 850 ezer marokkói bevándorló él. Ez az összeg a marokkói GDP 7,5 százalékát teszi ki. A libanoni bevándorlók 6,6 milliárd dollárt küldtek haza, ami a GDP 34,8 százaléka, ez azt jelenti, hogy Libanon működőképessége nagymértékben a hazautalásoktól függ. Mivel az ország a politikai-vallási közösségek felekezeti egyensúlyára épül, a bevételek kiesése veszélyeztetné az így támogatott közösségeket és azok erejét a libanoni politikai rendszerben. Ez a helyzet Ciszjordánia és a Gázai övezet esetében is, ahová 2,9 milliárd dollárt (a bruttó hazai össztermék 16,7 százalékának megfelelő összeget) küldenek a diaszpórából.

A közel-keleti és észak-afrikai bevándorlók hazautalásainak kiugró növekedését elsősorban a rokoni szolidaritásban kell keresnünk. A család itt a szó tágabb értelmében vett kis vallási-törzsi közösséget jelenti, amely szükség esetén a diaszpórát mozgósítja gazdasági és politikai túlélése érdekében. Az otthon maradt rokonság a kivándorló családtagoktól függ, ezért ösztönzi a migrációt. A kivándorló kockázatot vállal, akár életét is veszélyezteti, hogy eljusson a célországba, ám ahhoz érzelmileg nem kötődik, lojalitása elsősorban saját közösségéhez köti, amelynek a kivándorlás következtében megbecsült tagja lesz, társadalmi státusa nő. Egyes országok, például Egyiptom, Marokkó és Libanon esetében maga az állam hoz létre transznacionális hálózatokat, amelyek arra ösztönzik a diaszpórában élőket, hogy küldjenek hazautalásokat. Más országok, például Irán és Irak esetében csak a közvetlen család jelenti a kapcsolódási pontot.

A befogadó országok szempontjából a gyakorlat egyértelműen hátrányos, hiszen ha a bevándorlók több pénzt küldenek külföldre, kevesebbet költenek belföldön, így a belföldi fogyasztói bázis csökken, ennek következtében a bérek is csökkenhetnek. Amennyiben a bevándorlók nem alakítják ki a gazdasági szolidaritás kötelékeit a befogadó országokkal, az így okozott károknak maguk is elszenvedőivé válnak, hiszen a pénzátutalásokat negatívan befolyásolhatja a gazdaság visszaesése. A 2021-es év növekedési ütemének megtartása tehát nagyban függ a befogadó országok gazdasági mutatóitól, mivel a háztartások tartalékképzése hosszú távon egyre problematikusabbá válik.

Európából nézve a folyamatot számos további kritikus kérdés merül fel. Először is annak fényében, hogy sok bevándorló szociális segélyből él Európában, megdöbbentő, hogy mekkora összegeket utalnak át a hazájukba. Ez hiteltelenné teszi a menekültekről mint szegény, megmentésre szoruló emberekről alkotott narratívát. Másrészt, mivel az uniós gazdaságok többségét súlyosan érintette a koronavírus-válság, elvárható lenne, hogy a bevándorlók a befogadó országok iránt is mutassanak szolidaritást, tudván, hogy a számukra biztosított szociális segélyt az európai polgárok adójából fizetik. Franciaországban Arnaud Montebourg francia elnökjelölt és volt gazdasági miniszter azt javasolta, hogy blokkolják a pénzátutalásokat azon országokba, amelyek nem fogadják vissza az illegálisan Franciaországba érkező és ezért kiutasított állampolgáraikat. Felvetése vitát indított el arról, hogy egy ilyen intézkedés megvalósítható-e, és ha igen, milyen mértékben lehetne végrehajtani.

Fontos eleme a folyamatoknak, hogy a pénzátutalásokat nemcsak az újonnan érkezett bevándorlók küldik, hanem a bevándorló-hátterűek is, akár befektetésként, megtakarításként, akár közvetlen segítségként családjuknak. Ez olyan gazdasági kultúrát jelez, amely generációkon átívelve fenntartja elsődleges kötődését származási országához. Végül a hazautalások azt is jelzik, hogy a bevándorló népesség ragaszkodik saját társadalmi és vallási szokásaihoz, ezeket egy sajátos gondoskodásetikával kapcsolja össze, amely átlép országok és kontinensek határain, de csak az etnikai-vallási szolidaritás szűk körein belül érvényes. A gondoskodás alapérték az iszlámban, de egyértelműen hangsúlyozzák, hogy mindenekelőtt a család vonatkozásában kötelező.

Ennek fényében nehezen elképzelhető, hogy az európaiak, akiknek a gondoskodás keresztény gyökerű érték, ezért egyetemes és befogadó jellegű, valamint a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező bevándorlók – ahol a gondoskodás az etnikai, illetve az iszlám szolidaritásra szűkül – szoros társadalmi kötelékeket alakítsanak ki a kölcsönös gondoskodáson alapuló társadalmi kohézió érdekében. A hazautalások egyértelműen bizonyítják, hogy a származási ország iránti lojalitás az integráció egyik fő akadálya, és ebben a jövőben sem várható jelentős változás.

Ugyanakkor ez a lojalitás bebetonozza a külső segítség nélkül fenntarthatatlan gazdasági és politikai struktúrákat a származási országokban, és a társadalmi átalakulást is akadályozza. Az „ajándékgazdaság” ellenére a hazautalásoknak hosszú távon negatív hatása is lehet a GDP-növekedésre, mivel csökkenthetik a munkavállalási és vállalkozási hajlandóságot a hazautalásokból élők körében és a függőség kultúráját hozhatják létre, ami gátolja a gazdasági növekedést. Az ilyen nem munkából származó jövedelmek erkölcsi kockázatot is hordoznak, hiszen hozzájárulnak az adott ország gazdasági és szociális rendszerében jelenlévő strukturális hibák és elmaradottságok fenntartásához. A folyamat ráadásul nehezen követhető nyomon, és számos visszaélésre ad lehetőséget. Az átutalásokra vonatkozó adatok csak hozzávetőlegesek, mert egy részük informális csatornákon keresztül áramlik, valamint egyes gazdasági és kereskedelmi tevékenységekkel kapcsolatos kis értékű kifizetéseket összemosnak a hazautalásokkal. Mivel a migránsok jövedelmét elvileg már megadóztatták a befogadó országban, az átutalások megadóztatása kettős adóztatást jelentene, ezért jogi akadályokba ütközik. A származási országokban a jövedelmi egyenlőtlenségek összességében előreláthatóan növekedni fognak a nemzetközi migrációval, azon családoknak biztosítva (időszakos) előnyt, amelyek minél több tagjukat küldik külföldre.

A hazautalások gyakorlatának állandósulása és növekedő volumene mindkét fél, a kibocsátó és a befogadó országok számára egyaránt szükségessé teszi az ezzel kapcsolatos kockázatok felmérését és az ellenálló képességek kialakítását. Európa esetében ez sokkal szigorúbb jogi szabályozások és a gazdasági szolidaritás követelményének szükségességét veti fel, a származási országokban pedig a saját erőforrásokon alapuló gazdasági és politikai átalakulás melletti elköteleződés jelentőségének felismerését.