Történetmeséléssel vesszük birtokba a világunkat, hiszen történetekből tanuljuk meg, miért és hogyan érdemes élnünk. Sok fontos dolgot megtudunk a világról a tudományokból – a tények, információk rendszerezett együtteséből – is, de önmagában ebből nem derül ki számunkra a legfontosabb: miképpen kell embernek lennünk? Ezt általában történetekből sajátítjuk el.
Gyermekkorunktól kezdve kísérik életünket a mesék.
Ezeknek köszönhetően – jó esetben – már kiskorunkban átitatják értékrendünket az olyan felismerések, hogy például a gyönge vagy épp az együgyű (a „legkisebb testvér”) is lehet győztes. Hogy érdemes jót tenni akkor is, ha nem remélhetünk hasznot belőle. Hogy ha bátran szembeszállunk a gonosszal (a sárkánnyal), akkor a jó ügy vonzza a szövetségeseket. Hogy a szerelem akkor értékes, ha nem teljesül be azonnal; csipkebokorerdőn kell átvágnunk magunkat vagy egyéb nehézségeket kell leküzdenünk. Hogy az ismeretlen néne kedvessége (és tetszetős mézeskalács házikója) veszélyeket is rejtegethet. A mesékből sajátítjuk el a kulturális mintázatát annak, hogy hogyan kell jól uralkodni és jól szolgálni, férfinak és nőnek, apának és anyának, testvérnek és bajtársnak lenni.
Nemzeti történelmünket is gyakran történetek formájában vesszük birtokba.
Árpád-házi szent lovagkirályaink honalapító buzgalmát és jámborságát, a szegényeket pártoló furfangos Mátyás király igazságosságát, a törökkel dacoló végvári vitézeink kardsuhogtató bátorságát, negyvennyolcas nyalka huszárjaink lovasrohamait és még sok minden mást megörökítenek ezek a mondák, legendák. Nyilvánvalóan nem a történettudományi pontosságot kell ezeken számonkérnünk – bár többnyire nem mondanak ellent a bizonyítható tényeknek. Nem a tényszerű dokumentáció ezeknek a célja, hanem ugyanaz, mint a meséknek: annak bemutatása, hogy hogyan kell embernek lennünk egy-egy helyzetben. Egy-egy ilyen történet nem hamisítja meg a valóságot, csupán egyszerűsít és hangsúlyoz: a lényegtelent elhallgatja, s előtérbe állítja azt, ami példa lehet számunkra. Példaképeket állítanak tehát elénk, de nem abban az értelemben, hogy az adott hősök életét kellene másolnunk,
hanem a helytállás, a felelősség, az önfeláldozás értékét mutatják fel egy-egy személyiség tanulságos, elgondolkodtató, szívszorító kalandjain keresztül.
Adódik a kérdés: folytatjuk-e mi is a történetmesélés nemes hagyományát? Átörökítjük-e ily módon mi is gyermekeinkre és unokáinkra azokat az alapvető kulturális mintákat, amelyek érvényességében és értékhordozó szerepében hiszünk? És születnek-e manapság új történetek a régiek sorát folytatva? Szüleink, nagyszüleink gyermekkorukban már hallhattak szép történeteket a száz évvel korábbi, 1848–49-es magyar szabadságharcról – mi vajon most mit tudunk mesélni kisiskolás gyermekeinknek, unokáinknak a száz évvel ezelőtti, a XX. század első felében élt magyar hősökről?
Úgy gondolom, jogos, ha ezzel kapcsolatban hiányérzetünk támad.
Részben ezért határoztuk el – Kállai Nagy Krisztina grafikusművésszel, gyermekkönyv-illusztrátorral összefogva –, hogy összeállítunk egy olyan kötetet, amely hét ilyen XX. századi személyiség élettörténetét meséli el, gyerekek számára is érthető nyelven, igényes kivitelben, színes illusztrációkkal. A Szent életű magyarok a viharos XX. században című könyv főszereplői mind olyanok, akiket a katolikus egyház boldoggá avatott az utóbbi években (például Batthyány-Strattmann László, Apor Vilmos, Salkaházi Sára, Brenner János), de az elbeszélések nem a katolikus szentkultuszok hagyományához kapcsolódnak, hanem inkább azt járják körül: hogyan viselkedtek ezek a kiváló – s persze néha kétségekkel küszködő – emberek kiélezett történelmi helyzetben?
Mit tettek olyan időszakban, amikor két nagy gonosz birodalom is fölemelkedett – keleten a sztálini, nyugaton a hitleri –, és szétporlott az a világ, amit mindaddig a hazájának tudhatott a Kárpát-medence népe? Különböző társadalmi helyzetekben éltek, különböző utakat jártak be ezek az emberek, de életpéldájuk egy irányba mutat: ha szétesik és ellenségessé válik körülöttünk a társadalom, személyünkben, lelkünkben akkor is továbbvihetjük és átmenthetjük azt, amit Magyarország keresztény örökségének nevezhetünk! Ez a viharos XX. század nagy tanulsága, melyből a jövőre nézve is erőt meríthetünk. Itt az ideje, hogy elmeséljük erről a történeteinket a mai gyerekeknek.
A szerző újságíró
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)