idezojelek

Pelikánnak mindent szabad

A hóhér kacagása saját tettei felett csupán a hamis kánon egy hangfoszlánya.

Cikk kép: undefined

Emlékszünk, ugye, Bacsó Péter filmjének körkörös jelenetsorára? Pelikán József olykor hibázik, mert hülye a kor, és hülye egy kicsit ő is, de mindig megússza. Uszodaigazgató, vidámparkot és narancsligetet vezet, esetleg bezárják a börtönbe vagy éppen szabadlábon van – végső soron mindegy, hiszen mindig elkerüli a megtorlást. Pelikán József ugyanis nem bukhat el. Talán azért, mert belsősként (a forgatókönyv szerint háború előtti kommunista) mégis kívül áll a rendszeren. Ahogyan a film készítője, Bacsó Péter és társai is kívül álltak egykoron. Ha tetszik, a Pelikán-történet önéletrajzi ihletésű, csak éppen eddig nem vettük észre.

A felismerést, hogy Bacsónak és a barátainak az ötvenes években a hatalom megengedte, hogy Pelikánként járjanak-keljenek, egy néhány éve megjelent könyv világította meg számomra.

Gyöngyösi Zoltán: Makk Károly nyomában (Unicus Műhely, 2017) című életrajza tanulságos és elgondolkodtató olvasmány.

Kiderül belőle például, hogy a 1948 és 1956 közötti filmgyártást nem több mint kéttucatnyi szakember irányította, intézte, alakította. Háború előtti „öregek” és lelkes vörös fiatalok, Gertler Viktor, Máriássy Félix, Illés György, Bán Frigyes, Bacsó Péter, Makk Károly és mások gyártották szakmányban a magyar huszadik század legsötétebb időszakának propagandaanyagát. Az ember nézi, nézegeti az Ifjú szívvelt, a Kis Katalin házasságát, az Én és a nagyapámat, kóstolgatja a mézes-mázos réteg alá rejtett ideológiai tölteléket, és arra gondol, hogy szegény Ruttkai, Sinkovits, Bessenyei, Gózon, Soós… Micsoda csapás, hogy nem a szabad Magyarországon hívták őket szerepajánlattal! Csakhogy a színész hatalmi helyzete nemigen létezik, ők tényleg áldozatok, a hatalom számára jelentéktelen figurák a sakktáblán. Bűnbocsátó szeretetünk azonban nem terjedhet ki a film készítőire, miután elolvastuk és megértettük a Gyöngyösi-könyvet.

Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Hiszen Makk Károlyék valóban Pelikán Józsefként mozogtak az akkori közéletben. Bármit tettek, bármiben hibáztak, elvtársi egyetértéssel kimosdatták egymást a córeszből. Az úttörőkről szóló nagyszabású filmjük olyan drága, egyidejűleg bemutathatatlan vacak lett, hogy a nagy hatalmú Hont Ferencet levették a színről, de nem munkatábor jutott neki, mint másoknak, hanem színházigazgatói, múzeumigazgatói állás. Makk Károlyt két közeli barátja, Illés György és Máriássy Félix hatalmi nyomásra személyesen rúgta ki a főiskoláról. Így aztán Makk elment fél évre Vác környékére traktorosnak, de hamarosan éppen Máriássy hívására újra filmezhetett. Nem verték le a veséjét, nem zavarták el a házából, nem ölték meg a testvéreit, apját, anyját, hanem magas fizetéssel dolgozhatott tovább a hazugság­gyárban. Hiszen Pelikán József mindig szabadon járhat-kelhet. Minden ezen a széles nagyvilágon csak tréfa, ma így volt, holnap másképp lesz. Olyan vicces a Pelikán-élet, hogy miután a legjobb barátai kirúgják Makkot, utána is Illésnél vacsorázik, Máriássytól dugipénzt fogad el.

Pelikánéknál tehát nincsenek következmények. Igaz, nincs bűnbánat sem, így a megbocsátás is csak fikció.

Pelikánéknál tulajdonképpen mindent szabad. Az ország vasban, de a gátőrházban közösen éneklünk mozgalmi dalt a titokban leszúrt disznó felett. Aztán lesz, ami lesz, minket úgysem csinál ki a saját rendszerünk.

Ebben a Rákosi-világban és rövid utóéletében, a Nagy Imre-féle „olvadás” (valójában stílusváltás) idején a hatalom propagandistáinak mindent szabad. Összekacsintanak, vígan élik külön életüket. Nekik mindig lesz titokban nyaralási beutaló, később osztrák építőanyag, francia konyak. Ahogyan állami autó is, sofőrrel, otthon, a komcsi nagysád világában bejárónő és takarítónő, a gyereknek pedig felvételi nélküli egyetemi részvétel. Ebben a világban Makk Károly és barátai tulajdonképpen teljes joggal hihették, hogy mindez nekik azért jár, mert tehetségesek, a tömeg pedig buta, bűnös osztályidegenek hada, akiknek elég van már a rovásukon, következésképpen azt kapják, amit megérdemelnek. Pedig a kiváltságok nem azért jártak a filmművész kommunistáknak, mert sokra hivatottak. Hanem azért, mert hűséges talpnyalók, lelkes szolgák. Azt pedig jól tudjuk, hogy minden háztartásban jut külön csont a kedvenceknek.

De rendben, beszéljünk pár mondatot a tehetségről is.

Gyöngyösi könyvéből azt is megérthetjük, hogy a korszak nagy filmalkotásai, a Talpalatnyi föld, A tanú, a Liliomfi és sorra az összes Makkhoz, Bacsóhoz és másokhoz kapcsolható remekmű nem egyetlen agyvelő féltve őrzött titkaként pattantak elő.

Valójában közös munka, közös gondolkodás eredménye minden film. A Makk-életrajzban is feltűnik, hogy a régi szakemberek milyen sokszor segítették hasznos tanácsokkal a tanácstalan kezdőket, az agilis, de tudatlan kommunistákat. Igen, a nagy magyar filmek névtelenek maradandó munkái, egy-egy bemondás, poén ismeretlen eredetű, ahogyan a beállítások, a színészvezetés, a hang, a díszletek, a dramaturgia is mind-mind fontos elemei a majdani sikernek. Arról is érdemes elgondolkodni, hogy A tanú itt van, elkészült, tényleg zseniális, de vajon mi minden nem készülhetett el azért, mert Bacsó Péter és Hont Ferenc afféle vörösgárdistaként – idézem a könyvből – „egy segélyszállítmánnyal érkezett amerikai pilóta-egyenruhában és vörös sapkában vonulgattak fel-alá, s terrorizálták a tanárokat és a csoporttársakat”. Egyszer azoknak is adóznunk kellene egy gondolattal, akiket azért, mert arisztokraták, papok, polgárok, munkások és parasztok, ebből az országból szó nélkül eltakarítottak. Akiket fizikai­lag megsemmisítettek, elüldöztek Nyugatra, akik elitták az eszüket, öngyilkosok lettek, akik nem dolgozhattak íróként, újságíróként, rendezőként. Nekik is juthatott volna néhány lehullott morzsa a magyar műveltségből. Az ő soha el nem készült műveik nélkül nem szegényebbek, hanem valósággal nincstelenek vagyunk, hiszen az egész nemzedéküket kitagadták a magyar szellemtörténetből. Tíz-húsz-harminc évig nem készülhettek el azok a művek és munkák, amelyek valós képet közvetítettek volna Magyarország szisztematikus állami elnyomásáról.

Ugyanezekben az időkben – mint a „humorista” Komlós János mesélgette később, tömény szesz hatására, csillogó szemmel – az ÁVH keretlegényei kiszálltak falura, tanyára, és „hátulról intézték el” a nekik ellenszegülő parasztlányokat. Ugyanekkor ezrek, tízezrek, százezrek tűnnek el szovjet bányákban, magyar büntetőtáborokban, egyeseket agyonvernek a családjuk szeme láttára, másokat elvisznek, és soha többé senki sem látja őket.

Ugyanekkor tehetséges magyar fiatalok százezrei azért nem járhatnak egyetemre, mert a szüleiket ellenségként azonosítják.

Ugyanekkor besúgók hada lepi el az országot, egy viccért börtön vagy halál jár. Ugyanekkor a gátőr valójában sebészorvos, operálni pedig a gátőr szokott. Csak a Pelikán Józsefek élete vidám és gondtalan. Rájuk mindig szükség van. És persze a hóhér kacagása mindig kicsit érdesebb, feltűnőbb, mint az áldozat sírása. Remek filmként A tanú efféle gondtalan kacaj a történelemben, de azért Marx-idézettel, nyilas mellékszereplővel és a kötelező elemekkel, nehogy túlságosan kemény legyen az össz­kép. S bár a film hosszú ideig lappangott, végül csak elért a nézőkhöz, persze a hóhér látleleteként, abból a nézőpontból készítve, ahol az alkotók egész életüket eltöltötték bőségben, vidámságban.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy minél többször, minél részletesebben elmondjuk, feltárjuk, mi történt valójában ebben az országban 1948 és 1990 között.

Mert a hóhér kacagása saját egykori tettei felett csupán a hamis kánon egy hangfoszlánya. Nekünk szimfonikus erővel, zúduló igazságérzettel, kendőzetlen őszinteséggel kell beszélnünk a saját tragédiáinkról. Hiszen helyettünk senki nem mondja el az utókornak, hogy mi folyt itt valójában, amíg a kommunista művészek jól elkvaterkáztak hűlő csonthalmaink felett.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: YouTube)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Fricz Tamás avatarja
Fricz Tamás

Nem állunk meg Schwechatnál

Ambrus-Jobbágyi Zsófia avatarja
Ambrus-Jobbágyi Zsófia

Tizenkét héttel később

Jeszenszky Zsolt avatarja
Jeszenszky Zsolt

Kik követik Magyar Pétert?

Ágoston Balázs avatarja
Ágoston Balázs

Ezek bizony mindig ugyanazok!

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.