Az Orbán-kormány egyik leghatásosabb, az embereket valóban segítő intézkedéssorozata alighanem a hatósági árak bevezetése volt bizonyos termékekre, például üzemanyag, húsáruk, később a tűzifa. A legrosszabb állapotban lévő fóbiások egy ideig ugyan csirkefarhátoztak egy-egy jóízűt, de aztán kezdtek szelídülni, majd elmaradozni ezek a hangok is, majdnem ugyanabban a ritmusban, mint ahogy ritkultak az ukrán zászlós profilképek.
Ennek persze több oka is lehet, elképzelhető, hogy a sorozatterhelés miatt a fáradtság jelei mutatkoztak az élcsapat játékosain vagy éppen felvillant előttük a hatezer forintos csirkemell rémképe, miközben arról olvastak, hogy az ukrán elnök toscanai villájában megfáradt orosz milliomosok pihenik ki fáradalmaikat. Ne vegyük el senkitől a hozzáférés jogát és lehetőségét a megvilágosodás ihletett és egyben kegyelmi pillanatától. Ki tudja, kinek mikor érkezik a felismerés, hogy kit érdekel már, hogy ki ölt meg kit, nem óhajtok megdögleni miattatok. A felismerés elég, beismerés nem is kell, az már a lehetetlennel lenne határos.
A tüzelő kérdése már eggyel bonyolultabb kérdéskör, órákon át tudnám mesélni, miként lesz a harmincezer forintos erdei köbméterből hatvanezres, mire eljut a cucc a kályháig, és akkor már miért éri meg szinte jobban az uzsoraáras úgynevezett konyhakész fa a kereskedőnél. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert aki ezt az anyagot annak meri nevezni, azzal addig hasogattatnám tovább, amíg befér a kályhaajtón. Mármint a fa.
És ezzel már át is kötöttünk a kereskedelemhez. Nagyjából egy-másfél évvel ezelőtt az építőipari kereskedelemben ment el mindenkinek a maradék józan esze, a drágulás mértékét ugyanakkor nem indokolta az égvilágon semmi, magyarázkodás persze volt bőven, de ezekben nem volt semmi logika. Nos, ez utóbbi az árakkal együtt maradt mostanáig, sőt ma már szinte sehol nem érdemes logikát keresni. Hacsak abban nem, hogy a kereskedők jelentős része képtelen ellenállni az extraprofit lehetőségének, és egyáltalán nincsenek skrupulusai, ha ehhez mások nyomorúságából kell hasznot húznia.
Az állapotok lassan olyanok, mint a Teleki téri piacon a második világháború után. Hatósági ár? Igen? Akkor abból nincs. Üres a polc, mint a GUM áruházban annak idején. Van viszont másik, háromszor annyiért, mindemellé felnyomjuk minden másnak is az árát, teljesen indokolatlanul. Magam az ezer forint per kiló kenyér relációban (kiflit már nem veszek) tűnődtem el kissé először, de igazán akkor vontam össze a szemöldökömet, mint Rózsa Sándor a szamosújvári börtön bejáratánál, amikor megpillantottam a százharmincöt forintos tojást. Na, ezt most akkor adjátok el anyátoknak, gondoltam ekkor hirtelenjében, majd feltettem az egyetlen logikus kérdést, hogy ennyiért mellé adják-e az anyjukat is. Mármint a tyúkot.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy olvasom, további alapvető élelmiszerek kerülhetnek be a hatósági áras termékek körébe, elsősorban a krumpli és a tojás. Utóbbi a sokk után most már szívügyem, de a többit is helyeslem, és az eddigi kormányzati logika (ilyet viszont látok) mentén az sem lenne ördögtől való, ha az árstop kiterjedne mondjuk a szintén elszabadult rizsre és száraztésztára is. Mert ha van rajta sapka, ha nincs, enni ugye kell. A nyivákolás persze azonnal elkezdődött, de az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a multinacionális élelmiszer-áruházak tulajdonosai nem fognak sem éhen veszni, sem eltávozni.
