Az 1848. március 15-én kitört forradalmunk a modern polgári állam kialakulásának és a feudális korlátok leküzdésének döntő mozzanata volt. Az események alkotmányjogi kicsúcsosodása az áprilisi törvényhozási hullám, amely során lényegében kodifikálták a legendás tizenkét pont követelését. Természetesen a folyamat már a reformkorban gyökeredzett. Az is említésre méltó, hogy 1848 áprilisában a legtöbben kerülni igyekeztek a „forradalom” szót, mert azt akarták sugallni, az uralkodó ellenállását is megtörni igyekezve, hogy a reformok szerves fejlődés eredményei.
A magyarság történeti alkotmánya soha nem a megcsontosodott konzervativizmus szimbóluma volt, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak a szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. Az egyesek szerint a vérszerződésig visszavezethető történeti alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesi szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkriminációmentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem kiterjesztették.
A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokból részeltettek kvázi minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére. Az ország elnyomói viszont éppen ezért igyekeztek mellőzni érvényesítését. (És ne feledkezzünk meg róla, hogy új alaptörvényünk is deklarálja a történeti alkotmány vívmányait.)
A Habsburgok idején korábban a végrehajtó hatalmat a Helytartótanács, a bécsi udvar irányítása alatt működő, csak az uralkodónak felelős magyarországi kormányszerv gyakorolta. Az 1848. évi III. törvénycikk a modern parlamentarizmus és polgári állam kialakulásának előképe, létrehozta a független, a törvényhozásnak felelős „minisztériumot”. Ekkor ezen kifejezésen még az egész kormányt értették. A végrehajtó hatalmat a király, illetve távollétében a helytartó a minisztérium útján gyakorolja, rendeletei csak a miniszterek egyikének (!) ellenjegyzésével érvényesek. A mai pontos kifejezés az lenne, hogy a hatáskörrel rendelkező miniszter ellenjegyzésével.
A helytartó a király utáni legmagasabb magyar történelmi tisztség, a nádor betöltője, István főherceg volt ekkoriban. A felelősség a kormány és a parlament viszonyrendszerének alapkategóriája, mely kifejezi a parlament primátusát a hatalommegosztás gépezetében. A felelősség intézménye főképp a kormány megválasztásában és leválthatóságában nyilvánul meg. Ha a „felelős kormány” szót egy jó szándékú laikus meghallja, rögtön azt kérdezi: kinek felelős? Ki kell emelnünk, hogy a parlament előtti felelősség közvetve a nép előtti felelősséget is jelenti.
A fentiek miatt fontos a népképviseleti választójog, a parlamentarizmus és a képviselet polgári felfogása, amelynek talpköve a szabad mandátum intézménye. Az 1848. évi V. törvénycikk teremtette meg a fönti alapvetést. Korábban, a rendi monarchia keretei között a megyei követek vettek részt az országgyűlés munkájában, akik mandátuma a követutasítás (instructió) révén kötöttségektől volt terhes.
Az említett jogszabály a Magyarországon született vagy honosított, huszadik életévét betöltött, atyai, gyámi vagy gazdai hatalom alatt nem álló, valamely bevett valláshoz tartozó férfiaknak adott választójogot, akik ellen nem indult eljárás. Vagyoni cenzusként egynegyed telek birtoklását vagy háromszáz forint értékű városi ház tulajdonjogát, illetve évi száz forintos jövedelmet szabtak, de az értelmiség egyes tagjai és a legalább egy segédet foglalkoztató iparosok mentesültek ezen megkötések alól. Jelentős különbség a korábbiakhoz képest, hogy nem a születési előjog volt a szavazás feltétele.
Ha megnézzük a március 15-én kiadott tizenkét pontot, annak követelései még 140 évvel később, a kommunizmus elnyomása alatt is időszerűek voltak, és még a XXI. században is aktuálisak. A „magyar katonáinkat ne vigyék külföldre” kívánalom szívünkhöz szól az orosz–ukrán háború borzalmai idején. A „cenzúra eltörlése” a digitális média korszakában nyilván sokkal összetettebb. Az államoknak most jelentős részben a magáncenzúrák lebontására kell törekedniük a közösségi portálok és keresőmotorok sokszor diszkriminatív gyakorlatának megfelelő jogi kezelésére. A legérdekesebb a 12. pont, az Unió.
Erről asszociálhatnánk az Európai Unióval való viszony rendezésének szükségességére is. Érdekes, hogy egyes nyomtatott verziók a következő bővebb szöveget tartalmazták: „Unió, vagyis Erdélynek Magyarországgali egyesítése”. Ezen erkölcsi adósság XXI. századi rendezése volt a kettős állampolgárság, vagyis a határon túli magyarság kedvezményes honosításának megteremtése 2010-ben.
Az események későbbi menete ismert. A magyar szabadságharc példát mutatott a nagyvilágnak. A Habsburg-dinasztia semmibe vette ígéreteit és a magyar szabadság ellen támadott. És később legnagyobb jogtiprásként az aradi vértanúk között kivégezték azt a Kiss Ernőt is, aki nem is csatázott osztrák császári csapatok ellen, csak főképp délvidéki lázadókkal szemben harcolt a szuverén (császár-király által kinevezett!) magyar kormányt védve.
Az összes vértanú kivégzése justizmord volt, de Kiss Ernő esetében még saját logikájukat sem tartották be a császáriak. Az európai nagyhatalmak tétlenül szemlélték a szabadságharcot követő véres megtorlást, jóllehet a „nyugati értelmiség” józanul gondolkodó képviselői szavakban szolidárisak voltak a magyarsággal. A szabadságharc vérbe fojtását Ferenc József csak az orosz cár katonai támogatásával tudta véghez vinni.
1848 a legkisebb közös többszörös a magyarság történelmében. A fontolva haladó arisztokrata Széchenyitől a radikálisabb Kossuthon és a bölcs kompromisszumra törekvő Batthyányn keresztül a munkásmozgalmak későbbi emblémájává váló Táncsics Mihályig mindannyian a nemzet felemelkedéséért küzdöttek.
Tegyük hozzá, hogy a vallásszabadság deklarálása mellett a kereszténység mint alapvető közös érték is hozzájárult a nemzeti konszenzus megteremtéséhez. Ezt az összefogást kellene megőriznünk és továbbvinnünk a következő századok során. Ezért is kell méltó módon mindig megemlékeznünk az 1848-as forradalom és szabadságharc vívmányairól.
Amikor az adott időszakban egy magyar kormányzat nem a nemzeti érdekek mellett kardoskodott, mindig az a régi 48-as követelés erősödött fel: a kormány ne csak egy helytartótanács legyen! A multinacionális „integrációs szervezetekben” a magyarság határozott érdekképviselete és a tisztességtelen nyomásgyakorlással szembeni ellenállás ugyanis történeti alkotmányunk vívmányának tekinthető.
A szerző alkotmányjogász professzor
