Az 1848. március 15-én kitört forradalmunk a modern polgári állam kialakulásának és a feudális korlátok leküzdésének döntő mozzanata volt. Az események alkotmányjogi kicsúcsosodása az áprilisi törvényhozási hullám, amely során lényegében kodifikálták a legendás tizenkét pont követelését. Természetesen a folyamat már a reformkorban gyökeredzett. Az is említésre méltó, hogy 1848 áprilisában a legtöbben kerülni igyekeztek a „forradalom” szót, mert azt akarták sugallni, az uralkodó ellenállását is megtörni igyekezve, hogy a reformok szerves fejlődés eredményei.
A magyarság történeti alkotmánya soha nem a megcsontosodott konzervativizmus szimbóluma volt, hanem magában hordozza a változás lehetőségeit is, de csak a szerves, folyamatos, önmaga szabályait betartó fejlődést tesz lehetővé. Az egyesek szerint a vérszerződésig visszavezethető történeti alkotmány elvrendszere így megfelelt a polgári korszak állameszméjének is. Az „egy és azonos nemesi szabadság” 1351-ben deklarált tétele a diszkriminációmentesség korai megnyilvánulása volt. Az 1848-as áprilisi reformok ezt nem eltörölték, hanem kiterjesztették.
A korábban elnyomott jobbágyságot és a vérszegény fejlődésen keresztülment polgárságot ugyanis mintegy beemelték a hatalom sáncaiba. Nem a kiváltságosok jogait vették el, hanem a kiváltságokból részeltettek kvázi minden állampolgárt. De az ősi alkotmány magköve, logikai-erkölcsi belső alapja nem változott. Nem is próbálták megváltoztatni, sőt büszkén hivatkoztak annak időtálló, szinte örök jellegére. Az ország elnyomói viszont éppen ezért igyekeztek mellőzni érvényesítését. (És ne feledkezzünk meg róla, hogy új alaptörvényünk is deklarálja a történeti alkotmány vívmányait.)
A Habsburgok idején korábban a végrehajtó hatalmat a Helytartótanács, a bécsi udvar irányítása alatt működő, csak az uralkodónak felelős magyarországi kormányszerv gyakorolta. Az 1848. évi III. törvénycikk a modern parlamentarizmus és polgári állam kialakulásának előképe, létrehozta a független, a törvényhozásnak felelős „minisztériumot”. Ekkor ezen kifejezésen még az egész kormányt értették. A végrehajtó hatalmat a király, illetve távollétében a helytartó a minisztérium útján gyakorolja, rendeletei csak a miniszterek egyikének (!) ellenjegyzésével érvényesek. A mai pontos kifejezés az lenne, hogy a hatáskörrel rendelkező miniszter ellenjegyzésével.