Ki döntheti el, mire van szükség a magyar gyermekek jóléte érdekében? A többségi támogatást élvező kormány vagy eurokraták a távoli Brüsszelből? Az Európai Bizottság úgy véli, bír olyan joghatósággal, amely lehetővé teszi számára, hogy eldöntse, mi áll a magyar gyermekek érdekében. Ezért döntött úgy, hogy az Európai Unió Bírósága elé citálja Magyarországot egy törvény miatt, amely minden médiafelületen megtiltja LMBTQ-anyagoknak gyermekeket célzó népszerűsítését. A magyar kormány azzal indokolta a törvényt, az megvédi a gyermekeket attól, hogy összezavaró propagandának legyenek kitéve. Kinyilvánította, hogy súlyosan aggasztja a gyermekkor szexualizálása. Illetékesek utaltak arra, hogy különösen meg akarják óvni a gyermekeket a transzgender ideológiától.
Az Európai Bizottság szintén azt állítja, hogy komolyan veszi a gyermekek védelmét, és kijelentette: az „abszolút elsőbbséget jelent az EU és tagállamai számára”. Ugyanakkor szerinte az elfogadott magyar törvény „olyan kikötéseket tartalmaz, amelyek nem igazolhatók ennek az alapvető érdeknek az elősegítésével, illetve aránytalanok a kinyilvánított cél eléréséhez”. A bizottság szerint a törvény megsértette az uniós alapjogokat, mert „olyan tartalmakat szemel ki és céloz meg, amelyek »a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsítik, jelenítik meg« tizennyolc éven aluliak számára”. A bizottság valójában úgy véli: alapvető emberi jog, hogy a gyermekek olyan kiadványokhoz és anyagokhoz jussanak, amelyek népszerűsítik a transzgender ideológiát és a homoszexualitást. A magyar kormány ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedik, hogy a bizottság felfogása szerinti emberi jogban megtestesülő értékek ellentétesek a saját morális szemléletével.
A nyugati média- és celebkultúra folyamatosan az emberi állapot kellős közepébe helyezi a szexualitást. Kulturális és oktatási intézmények magukévá tették ezt a felfogást, és abból indulnak ki, hogy a szexualitás a gyermekek identitásának lényegét jeleníti meg. Ebből következik a gyermekkor, illetve egyre inkább az iskolai tantervek szexualizációja is. Alighogy elfogadta az Országgyűlés a törvényt, az identitáspolitika mellett lándzsát törő eurokraták és európai parlamenti képviselők nyomban támadni kezdték. 2021 júniusában a bizottság erélyesen megfogalmazott levélben ismertette a jogszabállyal kapcsolatos kifogásait. 2021. július 7-én Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a tagállamok tanácsában elmondott beszédben bírálta a törvényt. Másnap az Európai Parlament elítélő határozatot fogadott el, jogi lépések megtételét sürgetve az unió részéről. Július 15-én a bizottság bejelentette a kötelezettségszegési eljárás megindítását Magyarországgal szemben. Később pedig – miután hónapokon át huzakodtak ezen – úgy döntött, hogy az Európai Unió Bírósága elé viszi az ügyet.
Most először citáltak egy tagállamot az Európai Bíróság elé az unió alapértékeinek lehetséges megsértése miatt. Ezekről az Európai Unióról szóló szerződés második cikke rendelkezik, kimondva: „Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.” Távolról sem egyértelmű azonban, hogy miért sérti meg a második cikkben kifejezésre juttatott értékeket egy olyan törvény, amely megtiltja a meleg, leszbikus és transznemű személyek, illetve kitalált karakterek megjelenítését minden olyan médiafelületen, amelyet gyermekek is nézhetnek. A magyar törvénnyel szembeni ellencsapás kétségkívül arra utal, hogy Budapest és Brüsszel között nyilvánvaló értékütközés áll fent. De a legfontosabb különbség valójában nem a második cikkben megfogalmazott értékekkel, hanem azzal kapcsolatos, hogy végső soron ki a felelős a gyermekek szocializációjáért és neveléséért.
Az EU intézményei márpedig sem morális, sem jogi fennhatósággal nem rendelkeznek a családi élet és a gyermeknevelés kérdései felett. Nem tartozik Brüsszelre, hogy beavatkozzon és megkérdőjelezze a stratégiát, amelyet egy nemzetállam kormánya a gyermekek szocializációjával és nevelésével kapcsolatban elfogad. Az Európai Bizottság állítása – miszerint a törvény „hátrányosan különböztet meg embereket a nemi irányultságuk és azonosságuk alapján” – téves feltételezésre épül. Nevezetesen arra, hogy az LMBTQ-anyagok hiánya a tantervben definíció szerint hátrányosan különbözteti meg a fiatalok egy részét. E logika szerint a tantervnek nem annyira a nevelés a célja, hanem a nemi identitás minden formájának megerősítése. Az identitáspolitika világnézete alapján ez érthető állásfoglalás. Ám a pedagógia álláspontjáról nézve az iskolák feladata a gyermekek nevelése, nem pedig nemi identitásuk megerősítése.
Az iskolai nevelés szempontjából a tantervben foglaltakat pedagógiai, nem pedig politikai feltételek szerint kellene meghatározni. A tanterv nem jogok politikai kifejezése, hanem az ismeretek és kulturális eszmények átadásának eszköze a fiatalok számára. Természetes, hogy megkülönböztet egymástól különböző tárgyakat és kulturális eszményeket, embereket azonban nem. A szülők is hasonló módon különbséget tesznek aközött, hogy mely könyveket és filmeket szeretnének megismertetni a gyermekeikkel, melyeket pedig nem. Ez szülőként a jogukban áll, és döntésük egyáltalán nem jelent az emberi jogok elleni támadást.
Természetesen jogos megkérdőjelezni a magyar törvényt és feltevéseit. Teljességgel jogtalan azonban elbitorolni a magyar kormány jogát a gyermekek nevelését érintő törvények végrehajtására. Egyetlen külső testületnek vagy intézménynek sincs hatásköre vagy fennhatósága arra, hogy megkérdőjelezzen megválasztott kormányok által szorgalmazott törvényeket, amelyek gyermekek nevelésére vonatkoznak. Az úgynevezett szubszidiaritás elve pedig kimondja, hogy a családot érintő kérdéseknek a nemzetállamok hatáskörében kell maradniuk.
Valójában a Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárás szószólói sértik meg az EU-szerződés második cikkének szellemét. A valódi szabadság és demokrácia normáinak megsértése ugyanis, ha arra kényszerítik egy szuverén nemzet megválasztott kormányát, hogy tegye a magáévá az identitáspolitika ideológiai előfeltevését. Jobban tennék, ha komolyan vennék a tolerancia értékét, és felismernék: nem kulturális bűncselekmény az azzal kapcsolatos politikai nézeteltérés, hogy miként kellene nevelni a gyermekeket.
A szerző professor emeritus, az MCC brüsszeli intézetének igazgatója
