Most először citáltak egy tagállamot az Európai Bíróság elé az unió alapértékeinek lehetséges megsértése miatt. Ezekről az Európai Unióról szóló szerződés második cikke rendelkezik, kimondva: „Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.” Távolról sem egyértelmű azonban, hogy miért sérti meg a második cikkben kifejezésre juttatott értékeket egy olyan törvény, amely megtiltja a meleg, leszbikus és transznemű személyek, illetve kitalált karakterek megjelenítését minden olyan médiafelületen, amelyet gyermekek is nézhetnek. A magyar törvénnyel szembeni ellencsapás kétségkívül arra utal, hogy Budapest és Brüsszel között nyilvánvaló értékütközés áll fent. De a legfontosabb különbség valójában nem a második cikkben megfogalmazott értékekkel, hanem azzal kapcsolatos, hogy végső soron ki a felelős a gyermekek szocializációjáért és neveléséért.

Az EU intézményei márpedig sem morális, sem jogi fennhatósággal nem rendelkeznek a családi élet és a gyermeknevelés kérdései felett. Nem tartozik Brüsszelre, hogy beavatkozzon és megkérdőjelezze a stratégiát, amelyet egy nemzetállam kormánya a gyermekek szocializációjával és nevelésével kapcsolatban elfogad. Az Európai Bizottság állítása – miszerint a törvény „hátrányosan különböztet meg embereket a nemi irányultságuk és azonosságuk alapján” – téves feltételezésre épül. Nevezetesen arra, hogy az LMBTQ-anyagok hiánya a tantervben definíció szerint hátrányosan különbözteti meg a fiatalok egy részét. E logika szerint a tantervnek nem annyira a nevelés a célja, hanem a nemi identitás minden formájának megerősítése. Az identitáspolitika világnézete alapján ez érthető állásfoglalás. Ám a pedagógia álláspontjáról nézve az iskolák feladata a gyermekek nevelése, nem pedig nemi identitásuk megerősítése.

Az iskolai nevelés szempontjából a tantervben foglaltakat pedagógiai, nem pedig politikai feltételek szerint kellene meghatározni. A tanterv nem jogok politikai kifejezése, hanem az ismeretek és kulturális eszmények átadásának eszköze a fiatalok számára. Természetes, hogy megkülönböztet egymástól különböző tárgyakat és kulturális eszményeket, embereket azonban nem. A szülők is hasonló módon különbséget tesznek aközött, hogy mely könyveket és filmeket szeretnének megismertetni a gyermekeikkel, melyeket pedig nem. Ez szülőként a jogukban áll, és döntésük egyáltalán nem jelent az emberi jogok elleni támadást.

Természetesen jogos megkérdőjelezni a magyar törvényt és feltevéseit. Teljességgel jogtalan azonban elbitorolni a magyar kormány jogát a gyermekek nevelését érintő törvények végrehajtására. Egyetlen külső testületnek vagy intézménynek sincs hatásköre vagy fennhatósága arra, hogy megkérdőjelezzen megválasztott kormányok által szorgalmazott törvényeket, amelyek gyermekek nevelésére vonatkoznak. Az úgynevezett szubszidiari­tás elve pedig kimondja, hogy a családot érintő kérdéseknek a nemzetállamok hatáskörében kell maradniuk.

Valójában a Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárás szószólói sértik meg az EU-szerződés második cikkének szellemét. A valódi szabadság és demokrácia normáinak megsértése ugyanis, ha arra kényszerítik egy szuverén nemzet megválasztott kormányát, hogy tegye a magáévá az identitáspolitika ideológiai előfeltevését. Jobban tennék, ha komolyan vennék a tolerancia értékét, és felismernék: nem kulturális bűncselekmény az azzal kapcsolatos politikai nézeteltérés, hogy miként kellene nevelni a gyermekeket.

A szerző professor emeritus, az MCC brüsszeli intézetének igazgatója

Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke (Fotó: MTI/AP/Geert Vanden Wijngaert)